Mostanában kicsit lassabban jönnek a frissek, kezd magával rántani a vizsgakészülődés, és rengeteg beadandót kell írnom, amihez rengeteg az olvasnivaló.
Az U. B. következő fejezetéig felrakom azt a novellát, amit Szurovecz Kitti, GYÉMÁNTFIÚJA alapján készült. A könyvben Nick egy forgatókönyvet ír, Álmok csapdájában címmel, és az az alaptörténet, hogy egy fiú meg egy lány egymásról álmodik, habár még soha nem találkoztak. Meg lehetett írni az első fejezetet, vagy egy novellát, ebben a témában. Én csak a fiú szempontjából írtam, így sikerült. Majd Kitti honlapján lehet szavazni a pályaművekre.
Jó szórakozást!
Ha igaz volna
Csípős hideg levegőt fújt a szél kipirosodott arcomba. Hazafelé sétáltam a városközpontban. Hangos kocsi zaj, sietős emberek az utcán. Én is épp tartottam valahová.
Egyetemre, vagy boltba? Nem tudtam. Ősz vége felé jártunk, a földön elterülő avar telve volt a színskála meleg színeivel. Esni készült, és én nagyon álmos voltam. Kávé egyenlő felébredés. Ez jutott eszembe a kis körben, lobogó hajú, zöld szirén láttán.
Beléptem. A hely meleg és barátságos. Olyan, angol kiskocsma jellege lenne, ha nem lennének a falon mindenhol virágok és kávészemekről készült óriási képek. Beszlalomoztam a kis kerek asztalok között a pultig, és egy eszpresszót kértem a pultos lánytól. Szőke hajú. Alacsony. Kis keskeny szájában csintalan mosoly leselkedett. Megkérdezte, elviszem e a kávém, azt mondtam, igen, bár itt akartam meginni, csak szerettem, ha ráírják a nevem a pohárra. Jack. Egyszerű és közönséges, mint a kalózé, abban a fimben. De jó érzéssel töltött el, hogy rajta van a poháron. Tudatta, hogy az enyém.
– Pár perc – mondta a kis szőke, és én kivártam, míg elkészült a lélekmelengetőm.
Az ablak mellett kerestem asztalt. Leskelődni akartam, nézni, ahogy a rohanó emberek elszáguldanak, tovahaladnak.
Az ajtócsengő megszólalt, jelezte, hogy valaki benyitott. Hatalmas, kötött, zöld csíkos sál volt a nyakában, ami kiemelte vörös, hosszú tincseit. Fufruját felborzolta a szél, amint a huzatban becsukta maga után az ajtót, ügyesen egyensúlyozva a kezében levő két szatyorral.
Mikor arccal felém fordult, benn akadt a lélegzetem. Akár egy szirén, ahogy feléd pillant, miután kikelt a habokból. De fenséges vonásai szomorúak, szeme halott, fáradt. Abba a pillanatban eldöntöttem, új célom, hogy mosolyogni lássam. Egy ilyen gyönyörűségnek csak nevetnie szabad.
Démoni külső, egy gyermekien bájos, sápadt arcban. A pult felé igyekszik, és elsuhan mellettem. Elhaladtában édes virágillat száll utána. Jázmin, mint az ezeregy éjszaka meséiben. Csak nézem, és nézem, az idő pár percre megállt körülöttem, miközben Ő elindult a pulttól, kezében egy bögrével. Visszafelé, megint betöltötte a levegőt jázmin illatával, és hirtelen valami kiesett a táskájából. Egy plasztikkártya.
Lecsapok a lehetőségre és felállok az asztalomtól. Szerencsére nem ment ki, utána léptem és óvatosan megérintem a karját. Megfordul, és rám nevet. Bár nem ismer, de kedvesen fogadja, hogy megszólítom.
- Elnézést. Ezt ne hagyd itt –óvatosan felé tartom a diákigazolványt.
Elpirul, és a világ máris szebb hellyé változik. Minden boldogságom az ő mosolyában egyesül.
- Óhh, istenem, nagyon köszönöm. Nagy bajban lennék, ha itt hagytam volna – kis kezével gyorsan elveszi a kártyát, és a táskájába dobja.
Ugye nem mész el… Magamban rimánkodom, hogy ne siessen, beszéljen még hozzám, hallani akarom a hangját. Feszengve állunk vagy fél percig mindketten, majd ajkai kimondják a legszebb szavakat.
- Volna kedved csatlakozni? Nem szeretek egyedül kávézni – és leül a mellettünk levő asztal mellé. Magamban indiántáncot járok, és hangos szitkokat vágok a fejemhez, hogy nem volt elég bátorságom, és neki kellett megkérdeznie. Leülök vele szemben.
Bárcsak elvitelre kérte volna. Bögrébe kért kávét, nem tudom meg, hogy hívják. Úszom a jázminillatban, ami beleng mindent körülöttünk. Nézem, ahogy elrendezi a táskáját. Mozdulatai kecsesek, könnyedek, nincs bennük semmi fölösleges.
A nevét akarom megtudni. De nem találom a hangom. Ő merően a szemembe néz. Türkiz szemei vannak. Tenger. Akár a tenger.
- Hogy hívnak? – hallva dallamos hangját rájöttem, hogy a poharat névvel magam felé tettem le, és így nem láthatta a nevet.
- Jack vagyok. Jack Cumpton. – a hangom, mint egy idegené. Kezét nyújtotta felém, és kezet fogtunk. Kicsi keze puha és ajkai a nevét formálták, de nem hallottam, a hangja elhalkult…
Berregés. Nem ideillő. Egyre hangosabb. Ne. Ne most.
Kotorásztam az ágyam mellett, mire morcosan levertem az éjjeliszekrényről az egyre hangosabban csipogó vekkert, ami csak két- három lassuló berregés után hallgatott el talán végleg. Az álom halványodott, kezdett kiúszni elmémből. Nem emlékeztem másra, csak a lány türkiz szemére, és a vörös hajzuhatagára.
De ki lehetett az? Annyira valóságos volt. Olyan életszerű. Éreztem a jázminillatot, ami körülöttünk lengett. Soha életemben nem láttam még eddig az arcát, ebben biztos voltam, most mégis tisztábban és élesebben láttam a fejemben, mint bárkiét eddig.
Hallottam már olyanról, hogy valaki annyira valósnak tűnő álmot lát, hogy maga is elhiszi, az valóság, és a tárgyak szinte kézzel foghatóak. De ez… éreztem a jázmint, puha bőrét a kezemben mikor kezet fogtunk. Az nem lehet, hogy… valahol léteznie kellett, mert különben a föld szegényebb lenne egy éteri szépséggel.
De az álom nem tért vissza, nekem pedig be kellett mennem az órára.
Két előadás és egy Mcdonald’s -os ebéd után hazaindultam. El kellett mennem bevásárolni, a vacsorához. Fújt a szél, októberhez képest, kifejezetten hideg volt, és sajnos kicsit megfagyva tapasztaltam, hogy már nem elég egy vastag pulcsi 5 fokban. De Ő egész nap ott volt velem. A fejemben. Ásványköves bolt. Egy türkizkék, csepp alakú medál, amely illene szeméhez. A pénztáros lángvörös üstöke, de a szeme nem is hasonlít.
Ha egy vörös hajú lány ment előttem, arcát kerestem, és benne a türkiz szemet, de mindig csalódnom kellett. És ez így ment egész délelőtt.
Nem láttam őt sehol, és kezdtem magam hibbantnak érezni, ami talán lehet, hogy nem is volt alaptalan feltételezés. Egy olyan lányt kerestem mindenkiben, aki nagyon valószínű, hogy nem is létezik, csak a fantáziámban. Mire hazaértem, már meggyőztem magam, hogy csak álmodtam, és egész nap jót szórakoztam egy általam kitalált lány keresésével. Rájöttem, hogy, nem is tudom mikor volt igazi kapcsolatom egy lánnyal. Valószínűleg e miatt képzeltem mindenkibe az álombeli szirént. Olyan dolgokról fantáziálok, amik hiányoznak. Szegény, igába hajtott férfinép. De még mindig nem találtam magyarázatot, miért éreztem az illatot, és a kezét a kezemben. Minél többet gondolkoztam rajta, annál jobban belefájdult a fejem.
Délután átjött Greg, elhívott estére, a szakos kori estre, mivel ő két éve rendszeresen hokizik, de ott sajnos nem siklanak csinos, csetlő- botló lányok, és most szerette volna bevetni magát. De egyedül nem akart menni, szóval én lettem a szerencsétlen barát, aki mellet menőzhet. Nem állítanám magamról, hogy klasszis lennék, inkább csak nem esek hasra, és ez Gregnek elég volt, hogy alkalmas legyek szárnysegédnek.
Tehát elmentünk. A szokásos ügyetlenkedéssel felvettem a korcsolyát, és szerencsétlenül totyogva ballagtunk a ruhatár-öltözőtől a palánkig. Úristen. Akkor tudatosult bennem, Greg már megint belerángatott valami testi épséget veszélyeztető dologba. Mikor a korcsolya éle jeget ért, majdnem ki is csúszott alólam. Kellett jó pár kör a palánk mellett mire megszoktam a vékony éleket, és a megéreztem a ritmusos mozgást. Egy-két, egy-két. Megy ez.
Greg nem ment el tőlem túl messzire, de már a kiszemeltek után keresgélt. Én is így tettem. Nagy volt a tömeg a pálya méretéhez képest, kisiskolásoktól, az egészen profikig, és a fahéj illatú forralt bor, meg a ritmusos zenék meghozták a jó hangulatot. Itt-ott elhullottak az emberek, akiket igyekeztek minél gyorsabban talpra segíteni. A bejárat felé csúsztam, mikor megláttam. Vörös hajzuhatag. És a türkiz szemek. Mindez egy angyali, halvány mosollyal keretezve. Pislogtam, mint egy őrült, azt bizonygatva magamnak, hogy nem képzelődöm, de nem tűnt el a káprázat. Greg besiklott mellém.
– Tesó, te látsz ott egy vörös hajú lányt a palánk bejáratánál? – tudnom kellett.
– Nincs ott senki. Vagy ha volt is, pont nem láttam – kicsit értetlenül nézett rám, de nem foglakozott velem sokáig, egy csúszással elillant.
De a miatt az egy mondat miatt, bennem egy világ dőlt össze. Két lehetőségem maradt. Vagy kezdek megőrülni, és hallucinálok, vagy tényleg ott volt, csak Greg nem látta.
Viszont mindkettő nagyon bosszantó és idegesítő.
Az este további részében próbáltam meggyőzni magam, hogy csak képzeltem az egészet, és a kedvenc számaimat dúdolgatva próbáltam a lányról való emlékeket száműzni az agyam egy hátsó zugába. Kevés sikerrel.
Greg persze nem szedett fel senkit, bármennyire is próbálkozott, én pedig kitörő örömmel fogadtam a két óra korizás után, mikor végre megszabadultam a cipőtől, és hirtelen pillekönnyűek lettek a lábaim. Hullafáradtan értem haza, pillanatok alatt lezuhanyoztam.
Az álom gyorsan jött.
Megint a kévázóban voltam. És Ő is ott volt. Velem szemben, mint akkor, és végre hallottam a nevét.
– Örvendek. Én pedig Vivien Hopes – és a szavai reményt jelentettek számomra is.
Reggel úgy ébredtem, mint akit megdelejeztek. Ha van neve, léteznie kell. Nem lehet, hogy ennyire beteg legyek, hogy egymás után két éjszaka is vele álmodom, ilyen tisztán és tökéletesen, élesen látom. Annyira… valódi. A remény velem volt. Még ha csak az álmaimban is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése