Könyvajánló: Gayle Forman: Hová tűntél?

És ha már az előző posztban elolvastam az elsőt, nem tudtam kihagyni a másodikat sem.
Esténként szakítottam rá időt, sunyiban, de muszáj volt végigolvasni, mert addig nem volt megnyugvásom, míg nem tudtam meg, mi történt velük azután.

HÁROM ÉV MÚLVA

Képzeld el, hogy azt az életed éled, amiről álmodtál. A világ egyik leghíresebb rockzenésze vagy, az újságok címlapon hozzák a képedet, és a lábad előtt hever a világ. Az első lemezed olyan sikeres lett, hogy soha nem lesznek már anyagi gondjaid. A barátnőd nem elég, hogy tehetséges és felkapott filmproducer, de jobban megért téged, mint bárki a világon.

Képzeld el, hogy mindennek ellenére mégsem lehetsz boldog, mert három évvel ezelőtt olyasmi történt, amitől valami meghalt benned.

Amikor egyetlen éjszakán találkozik a múlt és a jövő, esélyt kapsz, hogy mindent helyrehozz, ami félresiklott, már csak az marad kérdés, hogy tudsz-e élni vele.

De létezik egyáltalán újrakezdés? És milyen árat kell fizetni érte?

SPOILERES LESZ, szóval, aki nem olvasta még a könyvet, és nem akarja lelőni magának, ne is olvassa!





Nagyon féltem ettől a résztől. Három év telt el, és a fülszöveg alapján először azt hittem Adam tartotta be az ígéretét. Ha Mia visszatér, ha életben marad, ő elmegy.

Ebben a kötetben végig Adam szemszögében vagyunk (amit imádtam). Három év alatt híres lett a zenekar, megírt egy fantasztikus lemezt a bandával, díjátadókra járnak, platina lemez lett a cd, és hamarosan koncertsorozatra indulnak. De a helyzet mégsem idilli, Adam romokban hever, iszik és nyugtatókat szed. És nincs mellette Mia.

Nagyon nem tetszett hogy így kezdődik. Maga a történet az előző kötet folytatásaként a döntések következményéről szól. Itt is két szálon fut a cselekmény. Adam és a zenei karrier, elmondja, hogy jutottak idáig.. és ennek következtében ha kerülgetve is, de szóba kerül Mia. A rehabilitációja, a kemény küzdelme, a nagyszülei támogatása, és hogy hogy birkózott meg mindezzel.

A könyv ott vált nagyon érdekessé számomra, ahol Adam bemegy Mia koncertjére. A találkozás... az emlékek. És hogy végre, egy egész éjszakás séta, múltidézés, emlékezés, szavak kerülgetése után azon a bizonyos hídon kiderülnek a miértek. Hová tűnt. És miért?

Érdekes Mia szemszöge és nézőpontja, ami a beszélgetés alatt derül ki. Arra haragszik, aki körülötte van, és nyilván ezt azok a személyek sínylik is meg. Ha otthagyja, nem lesz rá dühös, és elfelejti.

Itt is rengeteg kérdést találunk: Megéri -e maradni, olyan fájdalmak közt? És hibáztatható -e ezért az, aki  miatt maradtunk? Elég -e a zene az életben maradáshoz? Lehet -e teljesen új életet kezdeni, hogy kizárjuk a múlt sötét darabjait?

Forman itt megint inkább elgondolkodtat, gondolatokat ébreszt. A könyv megint csak a fájdalom feldolgozásáról szól. Mia fájdalmáról, Adam fájdalmáról. Itt nagyon megkapóak a fejezetek elején levő versszakok, amik elvileg Adam dalszövegeinek részletei. Azok is nagyon tetszettek.

A borító nagyon hű az elsőhöz, itt persze Adam gitárja kerül szimbólikusan víz alá. Nekem sokkal jobban tetszenek ezek a magyar borítók, mert az eredetiken csak egy -egy lány szerepel. Nálunk ez sokkal jobban kifejezi a tartalmat és figyelemfelkeltőbb is, mint a rengeteg lány arcképe, ami mostanában a YA könyveken van.

Fájdalmas, de gyönyörű szép a vége. Nem egy mézesmázos könyv sem az első, sem a második része, de a végén van a kedvenc pillanatom. Ehhez még sajnos rendes könyvtrailert sem találtam, de mindenképpen várhatjuk az első részből a filmet. Hogy megtudjátok Hová tűnt, olvassátok el a könyvet. 

Könyvajánló : Gayle Forman: Ha maradnék

Sikeresen, miután túléltem a csillagaink miatti lelki válságot, elolvastam a másik olyan könyvet, ami megint könnyekre fakaszt és szívet facsar. De kezdjük az elején:

Képzeld el, hogy mindened megvan, amiről csak egy lány álmodhat. A szüleid jó fejek, mindig megértenek és melletted állnak. Az öcséd a legédesebb kiskölyök a világon. A város legígéretesebb rockbandájának frontemberével jársz, aki nem elég, hogy eredeti és különleges, de imád is téged. A zenei tehetséged szélesre tárta előtted a világ kapuit.

Képzeld el, hogy aznap, mikor leesik az első hó, mindezt elveszítheted.

Amikor életedben először kell komoly döntést hoznod, nem áll melletted senki, akitől segítséget remélhetnél. Élet és halál között kell választanod. Az életed soha nem lehet olyan, mint amilyennek ismerted. A halálról semmit sem tudsz.

Te mit tennél? Harcolnál vagy feladnád? Mennél vagy maradnál?

Mia csellista. Kiskorától fogva a zene érdekelte. Aztán Adam is észrevette, a menő rockbanda énekese, és az élete szinte tökéletesnek tűnt. A Julliardra akart felvételizni, de folyton azon gondolkozott, mi lesz vele és Adammel. Öccsével és családjával akkor indult útnak, mikor leesett az első hó .... Aztán nem hallott mást, csak Beethovent.

SPOILER, aki még nem olvasta a könyvet, ne olvassa a bejegyzést!



Nem az első ilyen könyv ebben a témában. A baleset után Mia kívülről látja magát, a kóma egyfajta éteri állapotában van. Alapvetőn két szálon fut a történet. Mia látja mi történik vele, körülötte, hova viszik, kik veszik körül, mi történik. De az agya nem akarja még elfogadni még a történteket, és minden egyes eseménytől, emléktől mozdulattól, az élete, a családja egyes eseményeit, emlékeit idézi fel az emlékeibe menekül. Ezek váltakoznak nagyon jó ütemben a könyvben.

A történetnek mind a két részét nagyon élveztem, mert megismerhettük a szüleit, milyen szabadok és önfeledtek voltak, a nagyszüleit, akik kemények, erősek, de törődőek és gondosak, ha az unokájukról volt szó. Teddy-t, az örök játékost, hogy hogyan születtek. És amíg az ember ezeket a sorokat olvassa, el is felejti egy kicsit miről szól valójában a könyv.

A másik szál, ami néhol fájdalmasan szép, a külvilág küzdelme: a kedves nővér szavai: "Hogy élsz vagy halsz, egyedül, a te döntésed!", a nagypapája, ahogy zokog mellette, Kim kitartása, aki bár nem vallásos, mégis hozzá imádkozik, és végül Adam... aki mindent elkövet, hogy bekerüljön hozzá a kórterembe, még egy énekesnőt is bevon elterelésnek. Na és közben a közös pillanataik... egy életre megtanuljuk Yo-Yo Ma nevét.

Imádtam, hogy Mia hangszerének a csellót választotta. Imádtam benne a rengeteg klasszikus zene említését. Hogy a klasszikus mellet rock is van főleg a szüleinek és Adamnek köszönhetően. (És hogy a könyv végén még el is mondja, miért azokat választotta.)

A másik kedves és nagyon szép gesztus a végén ért. Forman leírja hogy a könyvvel emléket szeretne állítani, hogy valójában, mikor a könyvet elkezdte írni, írásterápiának indult, hogy feldolgozzon egy nagyon fájdalmas emléket. Aztán kialakultak a történetszálak, és ez lett belőle. Szerintem fantasztikus, hogy amellett, hogy magának segít elfogadni a valóságot, valami olyat alkot, ami közben eljut más emberek szívéhez, elgondolkodtatja őket, hat rájuk. 

A regény közben nagyon komoly kérdésekre kell választ találni. Mihez kezdenénk, ha minden fontos ember meghal körülöttünk? Maradnánk -e, ha tudjuk, hogy csak fájdalmak, és szenvedés árán nyerhetjük vissza valamennyire az életünket? Ha maradunk, ott a többi kérdés utána. 

Alapvetően a könyv fő motívuma a döntéshozatal. Mia nem csak a fő kérdéssel küzd, hanem a tinédzser korból a felnőtté-válás nagy kérdéseivel is. Ha elmegy főiskolára, elhagyja a szüleit, az otthonát, a barátját... aki lehet, hogy ott marad, milyen lesz? Megéri -e? Tud -e élni egy olyan világban?

Még pár szót a borítóról: Nekem nagyon tetszik, benne van a két fő motívum: a cselló és a jég, hó, meg a törés, ami a könyvben történik. (Főleg ha összevetjük a második résszel, mert hogy igen, van 2. rész is, egy következő bejegyzésben arról is írok.)
Viszont a könyv tördelése borzalmas. Az még csak hagyján, hogy nagyok a betűk, de a margó össze- vissza van, és rettentő kicsi is, mindig pakoltam az ujjaimat hogy elférjen a kezem, és ne takarjam ki a szöveget. 

Összességében: pont jókor talált meg ez a könyv, hasonló helyzetben találom magam én is lassan, és most segített elgondolkodni, rávílágítani bizonyos kérdésekre, fontos momentumokra. A válaszok a könyvben vannak. Ha ki akarjátok deríteni, olvassátok. 

És mivel ebből is hamarosan láthatjuk a filmet (ha minden igaz augusztusban), kedvcsinálónak megmutatom a Trailert is (szerelmes vagyok Adambe és a trailer zenéjébe : Say Something) 

John Green: Csillagainkban a hiba

Nekiálltam a várólista közül a sok fantasztikusból az egyiknek. Mostanában már csak olyan könyveket olvasok, amik filmen is kijönnek (nem tudom miért, mert valószínűleg ezek vannak is olyan jók, hogy filmre vigyék őket) szóval ilyen volt a Könyvtolvaj, a Divergent, most ez, vagy épp a listán levő, de hamarosan filmen is megjelenő, Ha maradnék.

Tudtam, hogy ez a könyv sem egy egyszerű eset, szívet tépő, lelket felforgató, de minden szava egy kincs lesz. Így, miután nem jutottam el a hétvégén a könyvfesztiválra egyéb hátráltató okok miatt, így megfogadtam, hogy adok magamnak egy nap pihenési időt és elolvasom Hazel Grace és Gus történetét:

Az alaptörténet:
Adott egy végső stádiumban lévő tüdőrákbeteg lány, Hazel Grace Lancaster, akit egy csodagyógyszer most beláthatatlan ideig életben tart... Plusz Philip, a légzőkészülék :-D. És adott Augustus Waters, a srác, aki oszteoszarkómás volt, de túlélte, és másfél éve tünetmentes. Ám le kellett amputálni az egyik lábát...
Hogy a velük történteket jobban feldolgozhassák, egy támaszcsoportba járnak, majd találkoznak, Jézus Szó Szerinti Szívében :-D (Jézus Szíve az egyik kedvenc helyem)

Alapvetően mindent szerettem ebben a könyvben. Még akkor is, ha sírtam. Vagy nevettem. Az egész könyv egy nagy metafora. Szó szerint. Több is van a könyvben (a könyvben olvasott és az igazi is az), a kedvenc szereplőm Peter Van Houten, aki komoly karakter fejlődést, változást, ábrázolást mutat.

Szerettem a fanyar és savanyú humorát. Van abban valami keserűen szomorú, mikor egy tüdőbeteg támogat egy vakot és egy tolókocsist. Ez nagyon nem könnyű dolog. Mikor valaki a halál lehetőségével szembesül minden nap, megváltozik a nézőpontja, a szemlélete, megtanul örülni az kis dolgoknak. Ritkán látunk bele az életükbe ilyen részletesen, ez is a szerző nagyszerűségét dicséri. Le tudta írni nagyon pontosan, mégsem giccses, vagy önsajnáltató, egyszerűen az élet néha ilyen kegyetlen. Pont attól olyan fantasztikus, hogy mindezt leírta, mégis elolvasva nekünk is felfogható, átérezhető.

Érdekes, hogy pont egy könyv hozza össze őket, majd utána August kitartása, és lelkesedése, hogy boldoggá tegye a könyv szerzője által Hazelt. Még azok után is.

Szerettem a magas röptű leveleket. Az utat. És igazán nem fer, hogy (mint ahogy általában más könyveknél szoktam) itt nem tudod kitalálni a végét. Mást várunk, és nem azt kapjuk, vagy nem úgy, ahogy várjuk. Az én gondolataim is olyanok mint a csillagok. Kuszák és összevisszák.

"A fájdalom megköveteli, hogy érezzék". 

Ez az a könyv, amiről nagyon nehéz írni, de ha egy -egy mondatát kiemeled, sokáig visszacseng a lelkedben. Tudnék konkrét részeket említeni, miért szerettem, de azt hiszem, magát a megrendítő valóságot szerettem benne leginkább. A szép részeket, és a még szebbeket. Néhol pedig már olyan szép volt, hogy fájt. És a fájdalom jó, mert akkor tudjuk, hogy élünk. 

Csak egy párat:
"Egyes végtelenek nagyobbak más végteleneknél." Ez vonatkozhat rájuk, ránk, az életre, a szerelmesekre. Mégis ez a fél mondat.. mindent elmond. Az ő végtelenük rövid volt, mégis, nekünk nagyon is hosszú és feledhetetlen végtelen. 

Ha már a metaforákról beszélünk: 
"Azután Augustus Waters a zsebébe nyúlt, és elővett egy doboz cigarettát, igen, azt! Kinyitotta, a szájába dugott egy szálat. (…) 
– Nem árt, ha nem gyújtod meg – mondta, miközben a mama megállt. – Én pedig sosem gyújtom meg. Ez egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkost, de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra." 

A fanyar humor nagymestere: 

"Olyan hatalmas bennem a nosztalgia, hogy képes vagyok olyan hinta után vágyni, amelyet sosem érintett a fenekem."

A végén elég sokáig sírtam. Félbeszakadt, olyan volt, mint Van Houten könyve, de így volt tökéletes. Megmaradt a szabad képzelet ereje, a levél pedig tökéletes lezárása. De mivel 'A világ nem egy kívánságteljesítő gyár" így emlékezhetünk rájuk, mindenki elképzelheti, szerinte hogy végződött, nem kell már Gusnak félnie, hogy feledésbe merülnek, mert ...

"…bár a világ nem az embereknek készült, mi a világnak készültünk."