Így visszagondolva gyorsan eltelt az - az egy hét. Minden nyár első hetét, immár 5 éve a törteli Általános Iskola Kézműves Táborában töltöm. A tábort anya vezeti és mi nővéremmel, már évek óta aktív foglalkoztatók vagyunk.
De ez a hét a szokásosnál is nehezebben indult. A leparkettázott teremben harminc kicsi gyerek várt bennünket minden reggel. Főleg alsó évfolyamokból, de feltűntek köztük az évek óta rendszeresen járó, szinte már törzstagnak számító emberpalánták is. Habár nekem nem kellett minden nap 8-ra érkeznem, mint a kis gyerekeknek, mégis nehezen hagytam el az álommanókat. A hétfőt mindig kíváncsian várom. Ilyenkor derül ki, milyen lesz a gyermekcsapat, mennyire ügyes kezűek, esetleg hangoskodóak, mit kell kitalálni a kisebbek és a nagyobbak lefoglalására? De majdnem lekéstem a kezdést, mivel sajnos este nagy izgalmak és pakolászás közepette elfelejtettem beállítani a mindig sikongó órámat, és majdnem akkor ébredtem mikorra be kellett volna érnem. Egyetlen szerencsém mindössze annyi volt, hogy épp hétfőn tartott egy óra táncot az egyik felkért tanár néni, így volt elég időm odaérni, kipakolni és felkészülni a gyerekroham előtt.
Volt már ijesztő élményetek? Hát nekem itt akadt néhány… mikor 15 gyerek esik neki az asztalnak, hogy gyöngyöt szeretne fűzni, de nem tudnak még tűbe fűzni se, és egyszerre, mindnek abban a pillanatban kell minden. Miután 3 gyöngyös tálat sikerült kiborítani, 5 tűbe befűzni és egy hadseregnek is elég drótot levágni, úgy döntöttem beletörődöm a sorsomba és csendben hallgatok, majd utána összesöpröm a szétszóródott gyöngyöt és vegyes csomagot készítek.
Az egy délelőttön át készült fülbevaló
Előfordult, hogy hat gyereknek kellett levágnom mindenféle színű fonalat és miközben elindítottam a fonást (hármas fonást), még kettőt kezdtem és tanítottam. Néha úgy éreztem külön életet él a kezem és a szám. Szerencsére a tábor csak délig tartott, de én utána kétnaponta még bejártam Ceglédre énekkaros próbára, így míg a gyerekek délben, én este 6 körül érkeztem haza. Voltak nagyon fáradt pillanataim…
Ugyanakkor soha, semmi pénzért nem hagynám ki ezt az egy hetet. Persze nem a strapa és a készülődés miatt, hanem, azok miatt az emlékek miatt, amik elkísérnek, ha nehezebb pillanataim vannak. A gyerekek nagyon nyitottak, alkotás közben mesélnek magukról, az élményeikről. Kinek milyen állata, ruhája van, merre volt kirándulni, mi a kedvenc színe, kedvenc étele a mamája mit fog főzni? Egyszerűen csak beszélgetünk egymással, és ez jó. A gyereknek is, mert beszélhet magáról, kommunikálhat a társaival, és nekem is, mert sok mindent tudok meg a szokásaikról, a viselkedésükről, arról, miben térnek el pl. tőlem. Nagyokat nevettünk, és közben, ahogy figyeltem őket, ahogy a kis kezükkel, a homlokukat ráncolva összpontosítanak, rájöttem, hogy nekik ez nagyon is fontos feladat. Megtanulni, hogyan kell tűbe fűzni, egyszerű papírból ajándék képet és meghívót készíteni csak ragasztással. Érdeklődve várni, hogy a nagy nehezen bekötözött rongydarab, amit színes vízbe, majd ecetbe tettünk a kikötözés után gyönyörű márványos terítő vagy póló lett, és ennek az egésznek batikolás a neve…ezek mind fontos és talán egy életre hasznos tapasztalatok, azoknak, akik megtanulták.
Ezek mellett még két nagyon fontos dolog jelent meg a táborban. Az egyik ilyen a nagyfokú segítőkészség. Olyan felsős diákok, akik segítettek nekünk befűzni, vizet hozni, mert segíteni akartak, fogták türelmesen társuk fonásának a végét, ezzel is segítve őt. Olyan is volt, aki bár keveset próbált ki a napi 4-5 tevékenység közül, mindig valami nagyon szépet, kiemelkedőt készített, nem hagyta félbe, egész délelőtt a gyöngyöt és a drótot bűvölte, hogy dél tájban készen legyen az annyira áhított fülbevaló. Itt kezdődnek az élet nagy dolgai.
A másik ilyen, ami általában kisgyerekeknél gyakrabban fordul még elő, a hála és ezzel együtt az ajándékozás. Nem egy gyerektől hallottam: „Ezt az anyukámnak, testvéremnek, mamámnak, apukámnak készítem… és volt, hogy megkérdeztem tőle: És magadnak mit készítettél? Mire a kislány csak elmosolyodott és azt mondta: Még semmit, de majd otthon készítek. Ez nekünk is és a családnak is nagy öröm, bár a szülők is örülnek a kapott dolgoknak, mégis azt szeretik, ha a gyerek magának alkot, nem nekik.
Képeslap készül papír domborítással (bossing)
De számomra mégis a legnagyobb élmény az volt, mikor a sötét hajú kicsi lány kezét kinyitva egy dióhéjból készült katicát tartott felém, mondván: - Ez a tiéd, Gabi néni, amiért megtanítottál. Majd megölelt. Ezek nekem sokat jelentenek. Kicsit ledöbbentem a nénin, majd elvettem tőle, és megmagyaráztam, hogy szerencsére még nem vagyok annyira öreg, hogy néni-zzen, és bátran tegezhet. Utána, persze a többi is nénizett, de nem bántam, mert a gesztus őszinte volt, és legalább megadta a tiszteletet, még ha nem is vagyok néni.-).
A katica most is az asztalomon, van, én ezt nem tekintem vacaknak, mert ő keményen megdolgozott vele, kifestette, kivágta a lábait, és mégis lemondott róla, azért, hogy nekem adja, mert hálás, és meg akarta köszönni.
Nem állítanám, hogy tanár akarok lenni, sőt, nagyon nem, de ez az egy hét mindig emlékezetes, és bár elég sűrű két hét van mögöttem azóta, (egy hét gyakorlat, és egy hét Szegeden rokonokkal), most is elmosolyodom, ha ezekre a pillanatokra gondolok.
Egy nagyon kedves ismerősöm barátnője készítette ezt a videót, addig a pár napig, amíg nem látjuk az egészet. Összefűzte, és feliratozta az eddig megjelent részleteket, azt hiszem csak a fél perces harcjelenet nincs benne, mert az később jött ki. Nekem nagyon tetszik, és bár megfogadtam, hogy nem nagyon nézek ilyeneket, már jó párszor megnéztem, és pillanatnyilag ez tart életben a teljes filmig. Aki szintén nem bír várni, annak itt van ajándékba. Nézegessük!
Bocsánat a késlekedésért, most miattam csúszott a dolog, Szegeden vagyok és rokonokat nyaraltatok, így lassabban megy a munka.
Viszont kárpótlásul egy játékkal készültem nektek. A fejezet végén megjelenik egy új szereplő, akinek elég homályosra sikeredett a kiléte. Mivel a bétám és én is kapásból másik személyre gondoltunk, NAGYON KÍVÁNCSI LENNÉK TI KIRE GONDOLTOK. Tehát a kérdés: Ki lehet az új szereplő, és mi történik vele a jövőben, mi köze a történethez? Véleményeket és ötleteket várok vagy kommentben vagy Chaten. Akinek a legközelebb áll a véleménye az általam kigondolthoz, ajándékot kap. (Vagy egy novella Alice -Jasper témában vagy egy kis video formájában.)Esetleg előolvashatja a következő fejezetet. Anett, a bétám, tegnap meglepett 3 jó felvetéssel, tehát van benne ötlet MÉG MINDIG vÁROM A JAVASLATOKAT!
A TIPPEKET ÉS A JAVASLATOKAT A KÖVETKEZŐ FEJEZET MEGJELENÉSÉIG VÁROM, AKKOR HIRDETEK EREDMÉNYT, TEHÁT MÉG MINDENKI ÍROGATHAT, KIRE GONDOL. MÉG VAN LEHETŐSÉG, OLVASSATOK VISSZA RÉGEBBI FEJEZETEKBEN, VAGY LEGYETEK KREATÍVAK!!!
És most rajta, jó olvasást!
8. Csupán a forró szíved, és semmi más
Mondják: Jéggé fagy a világ.
Mondják, megég.
Mivel volt dolgom a gyűlölettel,
Én azt mondanám, hogy a jég Is príma fegyver.
És épp elég. /Robert Frost/
Jasper
Ajkának érintése maga volt a Mennyország. Érezni őt magam mellett, ez még intenzívebbé, eufórikusabbá tette csókunkat. Vágyai és érzései úgy kavarogtak bennem, mint egy régóta szunnyadó és most kitörni készülő vulkán. Tudtam, ez létünk igaz célja. Kiegészíteni a másikat. Rájöttem, soha nem voltam eddig igazán boldog, mert őt nem ismertem. Két tenyerem úgy fogta közre bájos, mosolygós arcát, mint kagyló a héját. Végzetem itt volt két kezemben, és ez jelentette most az egész világot.
Nem akartam elszakadni tőle. Akár az örökkévalóságig is csókolhattuk volna egymást, mégis az illendőség és a saját kíváncsiságom azt kívánta, hagyjam el csábító és édes ajkait, hogy kifaggassam életéről. Megint hallani akartam magasan csengő, szinte trillázó hangját. Ő már ismert engem valamelyest, látta sötétebbik énem, én azonban semmit nem tudtam múltjáról a képességén kívül. Honnan jött, mit szeret, mi vidítja fel? Mi történt vele eddig, hogyan lett vámpír? A legapróbb részletekre is kíváncsi voltam, elhallgattam volna akár egész hátralevő létemben. Nem gondoltam róla semmi rosszat, de akármit is elkövethetett volna, nem hiszem, hogy sötétebb bűnei lehetnének, mint nekem. És ha lenne is, nem számítana már semmit.
Másrészről az emberi viselkedésről sem akartam megfeledkezni. Az, hogy próbáltam betartani a régi életem szabályait, segített fenntartani, megőrizni egy kicsi darabkát abból, aki valaha voltam. A civilizáltságomat. Nem akartam lelketlen lenni, mint a nomád vámpírok legnagyobb része. Sokat láttam már, és tudtam, milyenné nem akarok válni.
A régi világomban, ahol katonának lenni mindig egyet jelentett a lovagiassággal, az értékek és a rend védelmével, az, amit épp most csináltunk tiszteletlen, illetlen és elítélendő lett volna.
Egy ifjú hölgy, egyedül egy idegen férfival, akit alig fél órája ismer, és úgy csókol, mintha az élete múlna rajta… még a kezét sem volt szabad fognunk, kíséret nélkül, nem hogy kettesben legyünk egyedül egy szobában… nem akartam, hogy szoknyapecérnek vagy szélhámosnak gondoljon.
Tudtam, a vámpírok közti kapcsolat merőben eltért az emberpárok etikettjétől, viselkedésétől, ( már ha mondhatjuk, hogy a nomád vámpírok ismernek ilyet), de nem tudtam Ő, hogy vélekedik erről. Szándékait egyértelműen éreztem, de nem akartam sietséggel kezdeni és elront
ani első közös perceinket. Annyi időnk lesz még minderre.
Ajkam elengedte övéit, hogy utána kérdő szemébe nézhessek. Tekintete kicsit zavaros volt, mámoros, éreztem a benne tomboló vágyat, de megpróbáltam a mondandómra koncentrálni, és kizárni a felőle áramló túlfűtött és eléggé erős érzelmeket.
- Csak nem akarok, elsietni… semmit. Ne aggódj, nincs semmi baj. Csak kíváncsi vagyok rád, szeretnélek megismerni, de ez elég nehéz, ha nem hagylak szóhoz jutni- próbáltam mosolyt csalni arcára, bár nem voltam biztos, hogy sikerrel jártam. Elég rég volt alkalmam nevetni és most idegennek és furcsának éreztem ezt az oly egyszerűnek tűnő mozdulatot. Alice kicsit döbbent arcát látva nem sikerülhetett valami ragyogóra, majd pár pillanatig csak nézett rám titokzatos szemeivel, de végül megajándékozott mosolyával. Kifújtam a bent tartott levegőt.
- Jól van. Kérdezz csak, amit szeretnél, de tudd, utána én jövök. Még közel sem tudok rólad annyit, amennyit szeretnék- csalfa mosolya elővigyázatosságra késztetett, de tudtam, mindent el fogok neki mesélni, mert nem tudok majd ellenállni a belső parancsnak, ami már most arra késztet, hogy minden kérését teljesítsem. De örömmel vettem tudomásul, hogy elfogadta kérésemet, és hajlandó mesélni nekem.
- Kérlek, kezdd az elején, mindent tudni akarok rólad. Hogyan lettél vámpír és hol voltál eddig, hogy nem találtalak?- örültem, hogy ennyire vágyik a közelségemre, bár érintése megint nagyon intenzíven hatott rám, nem váltam volna meg tőle semmi pénzért. Kecsesen ült vissza a velem szemben levő kis fotelszerű székbe, keresztbe tette lábát és nekikezdett.
Minden rezdülését és mozdulatát vágyakozó pillantással figyeltem. Aranyló szemeinek csillogása, mint a tiszta borostyán. Fehér, hamvas bőre, mint a porcelánbabáé. Egy gyönyörű, kicsi, törékeny porcelánbabáé. Finoman ívelt szája minden szava közben mosolyba hajlott. Annyira bájos volt. Oh, Istenem, ha előbb találkozom vele…
Iszonyattal hallgattam az átváltozásának azon részleteit, amire emlékezett. Elmondta, hogy az utcán tért magához fájdalmak között, és szinte semmire sem emlékszik a nevén kívül, az átváltozása előttről. Perzselő harag lobbant fel bennem. Milyen elvetemült teremtmény képes egy ilyen csodálatos lányt így tönkretenni, megkínozni? Azt a fájdalmat és szenvedést, ami átváltozásunkkal jár, még az ellenségemnek sem kívánnám, nemhogy egy ilyen mennyei angyalnak. Hányszor láttam Maria oldalán ezt a szenvedést, amit nem csak láttam. Minden egyes alkalommal átéreztem. Olyankor mindig próbáltam a lehető legmesszebb kerülni a szenvedőtől, majd mikor megtanultam kontrollálni magam, az érző képességem használtam, a fájdalmak csökkentésére.
És ráadásul az a szörnyeteg, ott hagyta egyedül, mindenféle segítség, magyarázat és kiképzés nélkül. Ha kegyetlen is volt, Maria legalább megtanította létünk alapfeltételeit. Elmagyarázta, mi lett belőlem, még ha ezzel el is kárhoztatott.
A harag és a düh elemi erővel fortyogott bennem. Alice láthatta ingerültségemet, mert kis szünetet tartott, és vidámabb dolgokról kezdett el mesélni.
A másik gondolat, ami közben átfutott agyamon, hogy miért pont egy intézeti egyenruhában tért magához? ezzel talán lehetne valamit kezdeni, kideríteni, honnan származik. Eldöntöttem, ennek majd később még utána járok, és segítek neki felderíteni a múltját.
De Alice számára akkor nem volt semmilyen támasz, mint nekem Maria, senki nem magyarázta el neki, mi történne, ha napra menne emberek között. Bele sem mertem gondolni, a Volturi hogyan távolította volna el, hogy ne keltsen feltűnést. Majd kavargó haragom megdöbbenésbe alakult át.
Nem győztem csodálkozni, mikor elmesélte, hogyan fedezte fel a létünket egyedül, azt hogy saját maga, belső indíttatásból alakította ki az állatokkal való táplálkozást. Hihetetlennek tűnt számomra, hogy valaki képes legyen megállni az átváltozás utáni őrült szomjat és csak egyszer kétszer botoljon el. Emlékeztem a minden vágyat és gondolatot betöltő szomjúságra, ami néha még most is pusztító erővel tört rám. Szörnyű volt még csak felidézni is. Már az emlék hatására is érzetem, hogy méreg termelődik a számban.
Ekkora önkontrollal még nem találkoztam. Ez megmutatta erős jellemét. Szerencsére a jövőbelátó képessége sok esetben megmentette. Lehet, hogy e nélkül a csodás képesség nélkül nem élte volna túl azt a pár évet. Talán e furcsa kis különcségnek is köszönheti létét, és persze, hogy engem is megtalált.
- Kérlek, szólalj meg, mert ha nem teszed, azt hiszem, hogy elaludtál vagy kómába estél, a túl hosszúra nyúlt beszámolóm miatt, ami pedig elég megrendítő lenne rám nézve, ismerve, hogy nem tudunk aludni- a kezemet szorongatta és riadt arcot vágott. Csak most vettem észre, hogy az asztalon átnyúlva a kezemet fogja. Melegség töltött el, bizsergés futott át a gerincemen.
Aggódott… miattam. Ez a gesztus ösztönös volt. Még mindig nem értettem, hogyan érdemeltem én őt ki. Jól esett a törődése. Izgatott volt, ideges, mert azt hitte untat. Nem vettem észre, hogy egy pár pillanatra teljesen elrévedtem, bár minden szavát tisztán halottam. Ha tudta volna, hogy évtizedek óta ez a pár óra a legértékesebb, legizgalmasabb eddigi létem során…
Hangja andalító volt, tiszta csengése lassan elnyomta a heves indulataimat, amiket teremtője iránt éreztem. Gyorsan beszélt, de dallamosan, minden apró élményét, látomását elmesélte. Mintha csak nekem tartogatta volna mindet, csokorba gyűjtve és egy kis vidámsággal tálalva. Érintése egyszerre mindent kitörölt, mintha tisztára mosták volna elmém, valami új, eufórikus érzést költöztetve a helyére. Hangja elmosta a fájdalmat és visszahúzott az ábrándozásból a valóságba, hozzá.
- Kérlek, ne haragudj. Minden szavadra figyeltem, de a hangod túl dallamos. Elvarázsol. Mesélnél nekem a képességedről? Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan láthattál előre, mikor én még a létedről sem tudtam - próbáltam elterelni figyelmét aggodalmairól, hogy megint beszélni halljam, és persze kíváncsi voltam magára a lányra, a múltjára. Olyannal találkozni, akinek szintén különleges képessége van, ritka dolog.
-Hát, arról nem igazán tudok sok mindent elmondani. Nem tudom, honnan jön. Nem irányíthatom kiről,l és mikor jön látomás. Sokszor csak részleteket látok. És általában velem kapcsolatosokat. Ha nagyon koncentrálok, esetleg látok olyat, ami nagyon érdekel, de csak párszor fordult elő. Olyan ez, mintha egy filmet néznék kívülről, de saját magam is látom benne. Az elején nagyon ijesztő volt. Nem tudtam, honnan jönnek ezek a képek, és miért, majd később megtanultam, hogyan használjam a saját érdekemben - majd szemei hirtelen elhomályosodtak, pillantása elfordult rólam és megszűnt számára a világ pár pillanatra. Maga elé bámult, de nem látta, ami előtte volt. Azt nézte, ami nem volt ott. Megijedtem, megszorítottam apró kezét, de szinte abban a pillanatban arca visszaváltozott, tekintetébe megint élet költözött és belenézett aggódó szemeimbe.
-Mi az, mi történt? – hangom érces volt az idegességtől.
- Mr Johnson, a portás mindjárt benyit, kérlek, légy nagyon nyugodt, mindjárt elmagyarázom- és ahogy kimondta az utolsó szót, kopogás hallatszott a szobánk ajtaján.
-Jöjjön! - mondta Alice vidáman, szinte énekelve.
A kis alacsony ember benyitott, kezében egy adag fehér törölközővel. Besétált, óvatosan letette a kezében cipelt pakkot az ajtó melletti fiókos szekrényre, és felénk fordult.
Nyugalmat éreztem felőle melyet egyáltalán nem értettem és valami olyan megmagyarázhatatlan csodálatot, ami mintha arcul csapott volna. Tekintetemmel követtem szeme irányát, és rájöttem, kinek jár ez a tisztelet.
Szemeivel majd felfalta Alice-t, és ez olyan ismeretlen érzelmekkel töltött el, amiket eddig nem is éreztem. Féltékeny lennék? Egy emberre? Ez az önző érzés, melyet már annyiszor érzékeltem a közelemben levő emberektől… ezt érzem most? Még a gondolat is nevetséges volt, de így éreztem. Egyedül az enyémnek akartam tudni ezt a velem szemben ülő kis csodát. De miket is gondolok…Alice szabad. Alig fél napja ismerem, semmi jogom nincs hozzá, hogy a tulajdonomnak tekintsem. Hogy azt érezzem, hozzám tartozik, elválaszthatatlan tőlem, akár borsó a héjától. Összezavarodtam, az idegesség kezdett rajtam eluralkodni. Erős szorítást éreztem a kezemen, majd eszembe jutottak Alice előbbi szavai, hogy maradjak nyugodt. Nem akartam, hogy csalódnia kelljen bennem. Erre koncentráltam. Segített egy kicsit lehiggadnom.
-Lehetek még valamiben a szolgálatukra? – szavaira halk, morgásszerű hang hagyta el a számat.
-Köszönöm, nem, most nincs szükségünk semmi másra, Mr Johnson- a portás udvariasan kihátrált és becsukta maga után az ajtót. Anélkül, hogy egy szót is szóltam volna, Alice csendesen magyarázkodásba kezdett.
- Megkértem, még mikor ideköltöztem, hogy kétnaponta hozzon fel tiszta törölközőket és mindenfélét, amire szükségünk lehet, hogy ne kelljen a városba mennünk és csak ketten legyünk. Nem láttam pontosan a találkozásunk napját, így már mikor kivettem a szobát akkor szóltam neki, és ez azóta így is van. Úgy gondoltam, jól esne egy kis tisztálkodás, és némi tiszta ruha, annyi erdőben töltött éjszaka után. És igen, kérdésedre a válasz, az előbb az egy látomás volt. Remélem nem ijesztettelek meg nagyon, de hamar hozzászoksz majd. Rettentő praktikus dolog, főleg egy lóversenyen- megint az a csibészes mosoly, mellyel egyszer a vesztemet okozza…
Lenyűgözött képességének gyorsasága. Még a kérdés is alig öltött alakot a fejemben, mikor ő már megválaszolta. Könnyű lesz vele az élet. Nem kell majd sokat beszélnem. Erre a gondolatra megint mosolyognom kellett.
- Maga vagy a csoda. Ma többet nevettem, mint az elmúlt pár évben összesen. Lehetséges lesz, meglepnem téged valaha?
- Ó, próbálkozni lehet, majd kiderül, hogy sikerül-e –és bár mosolyogtam, belül még mindig csata háborgott mellkasomban. Nem lehet másé, csak az enyém.
Alice
Édes ajkának ízét éreztem ajkamon, mikor elkezdtem mesélni a történetem. Csak a lényeget próbáltam meg összefoglalni, minél inkább a fontos dolgokra szorítkozva.
Miért nem érezhetem én is, amit ő? Hiába látom a jövőt, ha az őrületbe kerget az arckifejezése, amiről nem tudok leolvasni semmit. Én csak beszéltem és beszéltem ő meg hallgatta, és csak néha láttam apró jeleit figyelmének. Szoborszerű, kemény, rezzenéstelen, sima arca, mint a márvány, vagy azoké a szobroké, amiket Európában láttam az utazások alatt. Az én angyalom. Megijedtem. A jövő két lehetséges formája úszott be elém…
A kis ember benyit a szoba ajtaján, leteszi a kezében tartott tiszta ruhákat és törölközőt, majd udvariasan kérdez egyet, és Jasper rosszalló pillantása kíséretében kihátrál.
A másik ettől sokkal erőszakosabb kimenetelű. Szintén benyitott a portás, és letette csomagját, majd ahogy felnézett, Jasper arca dühödtté vált, mint egy felbőszült bika, egy lépéssel odaugrott a portáshoz és a falhoz lökte, aki egy koppanás kíséretében beüthette fejét és elájult.
Nem értettem, mi válthatja ki nála ezt a viselkedést, és mindenképpen meg akartam akadályozni a balesetet, mindkettőjük érdekében. Tudtam, utána Jasper is szenvedne a bűntudattól, hogy kárt tett benne, mert nem tudta kontrollálni a hirtelen haragját.
Próbáltam megnyugtatni és lecsillapítani, míg a portás ránk nézett, és olyan erősen szorítottam meg kezét, amennyire csak tudtam. Habár egy sima bútordarabot ez a szorítás már szilánkosra aprított volna, tudtam, neki nem lehet baja, de arra éppen elegendő volt, hogy figyelmeztessem, és megnyugtassam. Láttam, hogyan változik vissza szeme a sötét borostyánból aranyos sárga színűvé. Megnyugodtam és kifújtam a benntartott levegőt.
Felöltöttem a legbűnbánóbb arcomat, és reméltem, hogy gyors magyarázatom majd elég lesz neki, és nem kell részletesen mesélnem a két látomásról. Nem akartam ezzel is felzaklatni. Amiről nem tud, az nem fájhat.
A délután folyamán másodszorra sikerült mosolyt csalnom az arcára. Ezt a keserédes mosolyt elnéztem volna létem végéig. Mindig ilyennek akarom látni.
Minél messzebb kellene mennem vele a hoteltól, hogy nyugodtan lecsillapodjon, ha másról beszélnénk, talán az megnyugtatná.
- Mit szólnál egy sétához kint az erdőben? Most jó a levegő, és már sötét van. A csillagok is látszanak. Tudom, hogy jobban szeretsz kint lenni, és én közben tovább faggathatnálak. Persze most rajtam van a sor- itt rávigyorogtam, próbáltam oldani a feszültséget.
Egyszerre lett az arca meglepett és mintha a félelem egy halvány sugarát láttam volna átsuhanni szemeiben, de gyorsan rendezte arcvonásait, és csak bólintott egyet.
A csillagos ég alatt sebesen hagytuk magunk mögött a halvány fényben pislákoló várost. A csillagok, mint sok kis apró ékkő, ragyogtak felettünk, miközben körülöttünk tücskök ciripeltek. Hirtelen lelassítottam a patak előtt, ahol már oly sokszor sétáltam, ha rossz kedvem volt, majd észrevettem, hogy ő velem párhuzamosan szintén lassít és követi tempómat. Akár egy testőr, vagy egy felvigyázó.
Sokáig nem szólalt meg, én pedig hagytam, hadd mondja el történetét, mikor készen áll rá. Habár csöndben ballagott mellettem, léptei zaját elnyelte az erdő körülöttünk és én most éreztem magam először tökéletes biztonságban. Nem kellettek szavak, hogy tudjuk, mit érzünk egymás iránt, mert az benne volt a csöndben. Néha a kimondatlan szavak sokkal többet jelentenek, mint a hangosan kimondottak. Szívem majd túlcsordul, forró vágy hevíti az örökkévalóságon át. Ha még dobogott volna, úgy verdesne, mint egy fiatal kismadár, vadul, eszeveszett gyorsasággal.
Hirtelen egy bársonyos kéz érintését éreztem kezemen, és kezeink összekulcsolódtak. Velem szemben állt meg, a szemembe nézett, majd mély, hűvös hangon belekezdett. Beszéde egy régen várt szimfónia volt fülemnek.
- Én emlékszem a régi életemre. Nem voltam mindig ilyen. Texasban születtem, és mióta az eszemet tudom katona akartam lenni - de a mondat folytatását már nem hallottam, mert szemem elhomályosult, hogy egy teljesen új kép kerüljön előtérbe…
Jasper védelmezően állt előttem, felsőtesttel előredőlve, akár egy támadó macska. Kezeit széttárta, hogy még nagyobb felületen óvjon a velünk szemben álló szőke vámpírnőtől. A lány szemei vörösen csillogtak, arcát mintha egy Mihelangelo szoborról mintázták volna. Ő is támadóállásban állt velünk szemben, és mély morgás hallatszott felőle.
- Állj hátrébb – utasított Jasper fegyelmező hangja, és csak annyit láttam, hogy a szőke hajú vámpírlány egy macska ugrásával esik neki szerelmemnek…
Az a fajta ember vagyok, aki tud és szokott is sírni egy film végén. Soha nem értettem, miért nem képesek az emberek kimutatni az érzelmeiket. Azért járunk moziba, azért olvasunk könyveket, hogy legyen közös élményünk, legyenek élményeink, legyen ami hasson ránk, az érzéseinket kinyilvánítsuk és hassunk másokéira.Olyan buták az emberek mikor ezt el akarják fojtani.
A minap (Három hete),épp beültem egy filmre majd mellém ült egy fiatal srác barátnőjével. A reklám nem meglepő módon mostanában az Alkonyat saga- Eclipse trailere, és mikor elindult a prómó, ennyit halottam magam mellett.
- Óhh jaj ne, már megint ez a nyálas film azzal a hapsival– egy mogorva fintor kíséretében.
Kérdem én? Akkor mi a búbánatnak ül be Barátnőjével olyan filmre, amiben majd két órán keresztül azt a nyálas hapsit nézheti romantikus szerepben. Ez viszont szerintem már átesett az érzelmi kinyilvánításon. Mert ha történetesen nem tetszik neki a szereplő vagy a karakter, nem kell rá beülni, megnézni, elvileg nem kötelező (gyakorlatilag nem tudhatom), de ha már beült, ráadásul elvakult fanatikusok közé, legalább tartsa meg magának a negatív véleményét, fojtsa vissza, vagy kezdjen vele valamit, csak csendben.
Lassan már három hete írom ezt a beszámolót, mert soha nem volt elég időm, hogy átgondoljam vagy összeszedjem magam annyira, hogy leírjam az élményeimet az Emlékezz Rám-ról.
Mindig úgy megyek be megnézni egy filmet, hogy utána olvasok. A történetet, a tartalmat, a hátteret. Kik a szereplők, miről szól a film. Így volt ez a Remember me előtt is.
A Port .hu-n olvastam róla egy rövid tartalmat, ahol találkoztam véleményekkel is.Sokan dicsérték a filmet (persze a nézők többsége Robert miatt nézte meg és dicsérte), sokan pedig túl sablonosnak gondolták, elcsépeltnek a témát, ahova betettek egy ma jó nevű srácot, akinek ha világfájdalmas boci szemeibe belenézünk, mindent el lehet adni. Nyilvánvalóan ez így is van. De a tartalomra vonatkozóan nem értek egyet.
(Tartalom vonatkozó részletek, csak az olvassa, akit nem zavar)!
Attól függetlenül, hogy a téma elcsépelt, szerintem igenis elég nagy problémát okoz manapság. Egyrészről ott egy nagyon közeli családtagunk elvesztése mindkét részről (a lány anyja és a fiú bátyja). Másrészről az apa –gyerek kapcsolat. Az elfoglalt munkamániás apa, nem foglalkozik gyerekeivel, csak akkor döbben rá milyen fontosak, mikor már késő.
Kérdem én? Miért nem fontos téma ez manapság? Attól, hogy elcsépelt, ez nap, mint nap így megy a nagy városokban, ahol a szülök sokat dolgoznak és nincs elég idejük a gyerekeikre. Manapság pedig még inkább. Nem kell kimennünk a világból, hogy olyan szülőkkel találkozzunk az ismeretségi körünkben, akik napi 12 órát vagy többet dolgoznak, hogy el tudják úgy-ahogy tartani a családokat és e mellett nem marad elég idejük a gyermekükre.
A lány esete, hogy az anyját vesztette el, így túl gyorsan lett felnőtt, és el kellett viselnie a szenvedő apa gyötrődését, pedig szintén gyakran előfordul manapság. Muszáj, hogy legyenek ilyen filmek, mert attól, hogy nem beszélünk róla, nem lesz jobb!
A másik szál, ami nekem szintén nagyon szimpatikus volt, szereplőtől függetlenül, a testvéri kötelék bemutatása. Hogy kötődhetünk egy testvérhez a halál után is. Az hogy Tyler a naplóját a bátyjának címzi, minden nap ír neki, a nevét a karjára tetováltatta…olyan dolgok, amik nagyon belülről jönnek, és lehet ezt nyálasnak nevezni, de akkor az ő életében csak ez volt fontos, és később ez segítette hozzá, hogy megtalálja a lelki társát. És persze ezt is a bátyjával közli először (még ha csak írásban is). És emellett nem csak a nagyobbik, a kisebbik testvérével is szoros a kapcsolata, fontos neki, vigyáz rá. Ő próbálja észhez téríteni az apját a viselkedése miatt, segítene, hogy az apjuk is a család része legyen, és nagyon súlyosan érinti mikor a kislányt bántják. Nagyon át tudom élni, milyen lehet ez a helyzet, nekem is van egy nővérem és egy húgom, és én vagyok a kapocs köztük.
Számomra is meglepetés, hogy én nem a végén sírtam, mikor a nagy fordulat bekövetkezett. Nem. Akkor bőgtem el magam, mikor Tyler a kis biciklién, a főutcán, a húga rajzát lebegtetve tekert a kiállításról az apja irodájába, hogy, megmutassa, mit hagyott ki az apja. Számomra ez volt a nagy pillanat, ez volt az üzenet.
Az hogy szeptember 11.-e benne van, egy igen jó példa arra, mit jelentett ez az embereknek. A fájdalom családokat hozott össze. Féltek a fenyegetéstől, ezért meg akarják óvni a hozzájuk legközelebb állókat.
Egy ember halála után sok minden megmarad. De sokszor egy találkozás is elég, hogy valami megváltozzon bennünk. Allie ennek a találkozásnak köszönhette, hogy újra fel tudott ülni a metróra.
Az, hogy Robert jó vagy rossz a filmben, mindenki döntse el maga. De miközben én néztem, nem Edwardot láttam, és nem is a nagy filmsztárt, hanem egy önmagával küzdő, szenvedő fiatal párt, akinek a története megríkatott. És mi másért megy be az ember a moziba, ha nem azért, hogy a film hasson rá, hogy átéljen valami mást. Egy másik történetet, egy másik életet, más érzelmeit, ami akár a miénk is lehet egyszer.
Az embernek ebben a melegben semmi máshoz nincs kedve csak aludni! Fullasztó a meleg, megöl a fáradtság. Mivel láttam, hogy sokan szeretik az idézeteket, most az álomról és az alvásról gyűjtöttem pár idézetet!Olvasgassatok!
Egy napszak alatt tudok változni. Felébredek, vagyok ez a személy. Aztán, amikor aludni megyek, már biztosan tudom, hogy másvalaki vagyok. Legtöbbször nem tudom, ki vagyok. Mintha ott lenne a tegnap, a ma és a holnap, mind egy szobában.
Hogy jól tudjon ön aludni, szépen bekötjük a szemeit, s ha mégsem tudna ön elaludni, kezdje el magában a kétszerkettőt mondani: én is mindig úgy teszek, s mire a hétszerhéthez érek, inkább elalszom, mint hogy kitaláljam.
Akár lehetnél rohadtul dühös is, hogy mindez így történt. Káromkodhatnál, átkozhatnád a sorsot. De ha egyszer ott vagy a végen, akkor már csak aludni vágysz.
Örömmel tudatom hogy megérkezett a 7. fejezet (Anettnek hála, aki bokros teendői között is tudott rám szakítani egy kis időt), és remélem megérte várakozni.
De majd ti megmondjátok!!!! Kommenteket kérek! Nagyon nagyon!!!!!!!!
7. Egy rég várt szerető
Jasper
Az illat mely odabent keringett, leírhatatlan volt. A kellemes melegben a fűszeres,gyógynövényes kavalkád keveredett valami megmagyarázhatatlannal.Az aromák illata a forró teában édes volt, kesernyés, és zamatos egyszerre. A régi füves emberek és gyógyítók jutottak róla eszem, akik néha a harctéren kezelték a kisebb sebeinket. Orromat teljesen betöltötték az illatok. De nem csak azokat érzékeltem. Kevés ember volt benn, és mind számomra még elviselhető hangulatban.Fáradtság, izgalom, bűntudat. A megszokott érzelmek, amikkel az utcán is találkoztam, de most már nem voltak rám olyan nagy hatással. Egy valaki felől éreztem mindennél nagyobb és elsöprőbb energiát.
Lénye kitöltötte környezetét, mintha bevilágította volna maga körül a teret akár egy üstökös. Felforrósította a levegőt. Testem minden porcikáját átjárta a melengető érzés, megbizsergetett, mintha apró tűkkel szurkálnának mindenütt. majd benéztem a kis épület ablakán, remélve hogy rátalálhatok a csodás személyre, aki erre képes.Soha nem láttam még ilyet ezelőtt. Az érzelmek tulajdonosa a bejárati ajtóval szemben ült a bárpultnál. Rövid fekete haja rendezetlenül állt a szélrózsa minden irányába, vidám és bohókás külsőt adva sziluettjének.
Szürke felsője hosszú ujjú, végig takarta kecses karját, és nem is véletlenül. Egy rövidebb fekete szoknya lebegett csak vékony lábait, melyek vidáman kalimpáltak a lábtámasztó fölött, melyhez nem ért le a lába. Az leányzó minden bizonnyal vámpír volt, éreztem, ahogy beleszimatoltam a levegőbe az egyedi, jellegzetes fémes illatot, mely mindnyájunkat meghatároz, és ez sok mindent megmagyarázott. Ez volt az oka, amiért ilyen erősen érzékeltem, de még mindig nem tudtam mi áll az érzés hátterében. Ki iránt érezhet ilyet, ennyire elemésztően?
Miért, és egyáltalán, minek ücsörög egy vámpír magában egy kávézóban, ilyen sok ember között. Összezavarodtam, de esélyem sem volt, hogy összeszedjem a gondolataim.
Ekkor ugyanis a leányzó lelibbent a bárszékről, egy olyan hihetetlenül gyors és elegáns mozdulattal, hogy még én is alig tudtam követni, a körülöttünk lévők pedig szinte beleszédültek.
Két lépéssel oda lépett elém, majd egy hatalmas mosoly terült el arcán. Mélyen a szemembe nézett. Aranyló szemeinek látványába beleremegtem. Azt rögtön tudtam, hogy nem a nomád fajta, de eddig nem sok hozzám hasonlóval találkoztam. Nem tudtam mi a szándéka, miért jött oda olyan hirtelen, de azt tudtam, hogy biztosan nem rosszindulatú.
Egész lényét áthatotta az öröm, a boldogság, a vidámság, a tiszta szeretet. Melegség és béke áradt felém, átitatva minden apró sejtemet. Soha nem láttam még vámpírban ilyen életörömet és boldogságot. Fajtánk általában megkeseredett és tele van fájdalommal, de ő nem. Álmodozásomból magas, csengettyűszó szerű hangja rántott vissza a valóságba.
- Nagyon megvárakoztattál! – mondta dorgálón, olyan hangnemben, mintha mindig is ismertük volna egymást, holott én most láttam először ezt a tüneményt.
Zavaromban még mindig a szemét néztem, de hibát követtem el. Pillantása, mint a vonzó mágnes, magával ragadta enyéimet. Engem várt volna? Honnan tudta, hogy itt leszek? Záporoztak a kérdések a fejemben és aranyló szemei nem segítettek értelmesen gondolkozni. Erőszakkal elfordítottam a fejem, hogy észhez térjek, majd, hogy mégsem hagyjam válasz nélkül, lehajtott fejjel ennyit feleltem.
- Elnézést Hölgyem, nagyon sajnálom, hogy megvárakoztattam. – és cserébe egy olyan fülig érő, és magával ragadó mosollyal ajándékozott meg, amitől ha a szívem nem lenne halott, most kihagyott volna izgalmamban egy ütemet.
Nem tudtam, miért mondtam ezt. Semmilyen kapcsolatom nem volt eddig ezzel a vámpírlánnyal, mégis úgy éreztem, mintha bocsánatkéréssel tartoznék neki. Hirtelen azt kívántam, bárcsak tényleg én lennék az a szerencsés, akit ez a lány tényleg ennyire mélységesen és tisztán szeret.
Lassan felnéztem rá, hogy lássam a reakcióit, de még mindig szívet melengetően mosolygott, majd felém nyújtotta kicsi kezét. Annyi szelídség volt ebben a gesztusban, szeretet, kimondatlan szavak és egy kérés, hogy bízzak benne. Éreztem a félelmét, hogy egyre idegesebb. Nagyon régóta vár már valamire, és egyre feszültebb lett, ahogy teltek a másodpercek. Tehát, tényleg lehetséges, hogy én lennék, akire vár. Még gondolatban sem mertem kimondani, de testem minden porcikája arra vágyott, hogy megérinthesse.
Kezem akaratlanul is felemelkedett és megfogta a ő apró, oly törékenynek tűnő, kecses kezeit.
- Menjünk innen, még mielőtt még nagyobb feltűnést keltünk. Tudok egy csendes helyet, ahol beszélgethetünk. – és maga után húzott, én pedig követtem, bele az ismeretlenbe, azt kívánva, soha ne engedje el a kezemet.
Alice
Eric már épp készíteni akarta a szokásos gyümölcsteát, mikor megszólaltam.
- Köszönöm, ma nem kérek teát, csak egy pohár vizet. – majd kiélveztem Eric kissé megnyúlt arcának látványát. Minden nap, amióta ide jártam, teát rendeltem, de ma délután erre már nem volt szükség.
Reggel láttam. Olyan tisztán, mint eddig még soha. Tudtam, elhatározta, hogy bejön a városba, és ma végre találkozni fogunk.
Alig bírtam magammal, szívem szerint már korán reggel nyitásra oda mentem volna a kis kávéházhoz, de nem akartam még nagyobb feltűnést kelteni, mint amekkorát fogunk, vagy amekkorát már eddig is keltettem.
Így fel –alá járkáltam a szobában egész délelőtt. Nem volt kedvem kimenni az utcára, és az ég is csak alig volt felhős. Meg kellett várnom a délutánt, akármennyire nehezemre esett is. Megszámoltam a függönyön levő összes mintát. Aprólékosan kielemeztem a vastag, mintás szőnyeg minden kacskaringóját és színét. Majd egy órán át hallgattam az utca zaját, és kibámulva az ablakon, az embereket figyeltem, tanulmányoztam. Magam számoltam a másodperceket, amíg elindulhatok.
A szobát úgy hagytam el, mintha kergetnének. Futottam, könnyedén kapkodva a lábaimat a magas sarkúban az egy –két hazaszállingózó ember között. A portásnak ideje sem volt, hogy megnézze ki távozott.
Hamar odaértem a törzshelyemhez, de még mindig csigalassúsággal teltek a percek.
Mikor jön már? Miért várat eddig, nem vártam már rá eddig is eleget? Még két iszonyatos hosszú órát töltöttem el a bárpultnál. Láttam, Eric a bátorságát gyűjti, hogy beszélgessen velem. Akárhányszor elhaladt előttem láttam a döntéseinek következményét, de végül mindet elvetette. Ő is tudta, hogy ma valami történni fog, és én csak megerősítettem a döntésben a tartózkodó arckifejezésemmel.
- Aranyló szemei befelé néznek egy kávéház ablakán. Tétova pillantásokat vet befelé, majd a kilincsre teszi kezét és belép…
Itt van, végre. Sokat gondoltam már rá, milyen lesz ez a pillanat. Vajon tetszem majd neki? Bár már ismertem rövid beszélgetésünk minden mozzanatát - élesen megmaradt bennem az első látomás óta – teljesen más volt ezt átélni is.
A gyomromban mintha háború dúlt volna. Szorított, kavargott, úgy háborgott, mint viharban a haragos tenger. De mivel emlékeztem, hogy megérző, nem akartam megijeszteni, próbáltam nyugalmat erőltetni arckifejezésemre, és csak is a találkozásunk miatti örömre koncentráltam. Hatalmas nyugalom és béke szállt meg. Tudtam, hogy révbe értem, ő az, akire mindeddig vártam.
És benyitott. Hátamon éreztem kutató szemének erejét. Megborzongtam az izgalomtól, megint élőnek éreztem, már oly régóta hideg testemet. Még egy szót sem beszéltünk, hogy lehet rám ez a fiú ilyen hatással? Nem bírtam tovább várni, tudtam, hogy megijesztem, és túl gyorsan suhantam hozzá, de minimálisra akartam csökkenteni a távolságot kettőnk között.
Félénk volt, bátortalan és zavarodottnak tűnt. Soha nem láttam ilyennek a látomásaimban. Mindig magabiztos, erős alkatnak tűnt, most bizonytalannak. Megrovó kérdésem pedig csak rontott a helyzeten.
Szemeink összefonódtak, és én elvesztem az aranybarna, kavargó szemeiben. Hogy bátorítsam, és megnyugtassam egy olyan fülig érő mosolyt küldtem felé, amitől reméltem megérti egyértelmű szándékaimat, hogy nem ártanék neki semmilyen módon. Félénk válasza visszhang volt üres szívemben. Mintha a mély tenger susogna, melegen és megnyugtatóan, szavai lelkemet simogatták. Az első szavak az ajkairól.
- Elnézést Hölgyem, nagyon sajnálom, hogy megvárakoztattam. –
A boldogság hullámokban tört rám, és megint egy hatalmasat mosolyogtam rá.
Eric, mint egy éhes sas, tekintetével követte az eseményeket, és a körülöttünk levők is érdeklődve szemlélték mi történik. Eljött a távozás pillanata. Így felé nyújtottam kezem, tekintetemben a legnagyobb bizalommal és odaadással, amire csak képes vagyok.
Érezni meleg kezét a kezemben, maga volt a mennyország. Orromat megtöltötte édes illata, de mielőtt elbódított volna, kiléptünk a friss levegőre és mélyeket szippantottam, hogy magamhoz térjek.
Szemeinek perzselését mindvégig magamon éreztem, amíg oda nem értünk a kis hotelhez.
Az ajtóban, ahogy a kezem a kilincsre tettem váratlanul megtorpant.
- Én nem szeretek emberek közelében lenni huzamosabb ideig – szemei riadtak és sokat sejtetőek. Talán a kísértéstől félt, de nem láttam semmi rosszat, tudtam, hogy nem történhet semmilyen baleset.
- Nem kell félned, nem lesz semmi baj, figyelek mindenre. – megszorítottam a kezét, majd magam után húztam befelé.
Jasper
Olyan volt, mint a napsugár. Fényesség az éjszakában. Ahogy halványan csillogó bőrét körülfonta rövid, rendezetlen, fekete haja, maga volt a megtestesült bűbáj. Egy angyali szépség, aki rám várt. Kezeit érezni kezem közt maga volt a megtestesült béke. Vidámsága, jókedve felderített engem is. Olyan elásott, mély érzelmek törtek fel bennem, amikről már nem is reméltem, hogy léteznek.
Ahogy ott álltunk az ajtóban, mégis megriadtam egy pillanatra. Bent emberek lehetnek, és nem tudtam meddig leszek képes kibírni közelségüket, és féltem, hogy esetleg rabul ejt egy illat.
Nem értettem mire érti azt, hogy „figyelek mindenre”. Valami a bensőmben mégis azt súgta, hogy nem kell félnem, bízhatok benne. Megszorította a kezem, én pedig követtem, be a kis hotelbe.
A kis pult mögött nem láttam senkit, csak hátulról egy kis szobából volt hallható valami neszezés. A leányzó nagy lendülettel elindult felfelé a lépcsősoron olyan kecsességgel, finomsággal, mint amilyet csak a szüleim házában levő porcelánbabákon láttam. Nem bírtam betelni a látványával. Hirtelen elengedte kezemet, elővett zsebéből egy kulcscsomót majd benyitottunk egy kicsi, praktikusan berendezett szobába. Érintése máris hiányzott, megint magányosnak éreztem magam. Beléptünk, becsukta az ajtót mögöttünk, majd hellyel kínált a kis kandalló előtti székre mutatva. Nem voltam hozzászokva az efféle dolgokhoz, főleg ahhoz, hogy egy hölgy kínál hellyel, de mivel ő volt itthon, így volt ildomos.
Nagy volt a csönd, ő csak nézett rám ámulattal, én pedig hirtelen nem tudtam, mit is kellene tennem. Kérdeznem kell tőle valamit, megint hallani akarom a hangját, így a legegyszerűbbet kérdeztem, ami eszembe jutott.
- Szabadna megtudnom a nevét? – de nem ültem le, meg akartam várni, hogy ő foglaljon helyet előbb.
- Ohh, elnézést, ostoba vagyok, hiszen még a nevemet sem árultam el. Alice vagyok. Én tudom, hogy téged Jaspernek hívnak. És tegezz nyugodtan, én, már régóta ismerlek. –és megint egy fülig érő mosolyt küldött felém.
Zavarodottságom és meglepődöttségem egyértelműen kiülhetett arcomra, mert csibészes mosolyt varázsolt szája sarkába, leült a székre, és így folytatta.
- Kérlek, ülj le, nem foglak megharapni, de kényelmetlenül érzem magam, hogy te állsz, míg én itt ücsörgök- mutatott még mindig az üres szék felé, én pedig vonakodva, de engedtem a csábításnak. Minél kisebbre akartam a távolságot csökkenteni kettőnk között, olyan vonzódást éreztem, amit még ezelőtt soha, egyetlen-egyszer sem. Még Mariánál sem.
-Nem akarlak elijeszteni, de szeretném, ha mindent tudnál rólam, nincs értelme titkolóznunk.
Van egy képességem, afféle jövőbelátás. Látok dolgokat a jövőmből, általában olyan dolgokat, amik kapcsolatban vannak velem. Néha nagyon tisztán, néha kevésbé. Téged is láttalak előre, sok mindent tudok rólad, Jasper. –majd itt elhallgatott és lehunyta szemét. Arra várt, hogy megemésszem, amit mondott.
Úristen, vajon miket láthatott rólam? Az a rengeteg mészárlás, csata, gyilkosság, amit elkövettem. Magamat is egy démoni fenevadnak tartottam, de egy kívülálló számára ez még erőszakosabbnak tűnhet. Eszembe jutott annak a szerencsétlennek a képe abban a sikátorban… vajon mennyit láthatott vagy tudhat mindezekről? Mégis itt ül velem szemben, nagyon nyugodtan, és úgy mosolyog, hogy az képes lenne elemészteni egy vámpírt. Békét, nyugalmat és örömöt éreztem csak felőle. Hogyan lehet valaki ilyen önzetlen, ennyire kedves?
Ahogy kimondta a nevem, beleborzongtam. Már nem lepődtem meg azon, hogy a nevemen nevezett, holott én még nem is említettem. Felesleges lett volna megvárakoztatnom, nem ért teljesen váratlanul vallomása. Elvégre nekem is van képességem, én is ugyanolyan különc vagyok, mint ő. Talán ezért is találtunk egymásra. Ő mindeközben csak ült nyugodtan, mozdulatlanul, és várt, hogy én beszéljek. Meg kellett tudnom, hogy mit látott rólam. Azt nem tudtam volna elviselni, ha később a tetteim miatt megutálna, vagy esetleg undorodna tőlem, amit nem is vethettem volna a szemére, de ki kellett derítenem.
- Mit láttál rólam? – próbáltam kérdezni kedvesen, de a félelem és az idegesség kihallatszott a hangomból.
- Hát nem mondanám, hogy sokat, de láttam, hogy éltél egy pár évig Dél –Amerikában, és hogy ott voltál a lóversenyen is. – itt elmosolyodott és elrévedt az arca, mintha eszébe jutott volna egy emlék. Tehát akkor is őt éreztem annyira erősen. Eddig jó, ez még nem a legszörnyűbb, amit láthatott, de még nem fejezte be.
- És láttam azt a nőt is a sikátorban. De ne aggódj, nem hibáztatlak, tudom, hogy küzdesz ellene, hogy megbántad, és látom a szemeden, hogy, azóta nem is iszol embervért. Nem gyűlöllek érte, mert nem tudlak gyűlölni. – szavait megnyugtatásnak szánta, mert megláthatta elborzadt arcomat.
Tehát tényleg ismer. Hibáimat, botlásaimat, ismeri vétkemet. Bár a szavai szívet melengetőek voltak, még mindig nem értettem, hogy képes így érezni egy gyilkos iránt.
- Hogyan lehetséges ez? Miért? – ennyit tudtam csak zavaromban kérdezni tőle.
- Volt két látomásom kettőnkről is. Láttam, hogy ma találkozni fogunk abban a kávézóban, bár azt nem tudtam pontosan, mikor, ezért már rég kerestelek és vártam rád a kávézóban egy ideje minden nap.
De még ez előtt volt egy olyan látomásom kettőnkről, ami még nem történt meg. Csak Te és én voltunk ketten kint az erdőben, és amit mondtál, majd ahogy rám néztél, az mindent elárult. Éreztem, tudtam, hogy rád vártam egész létemben.
Magas, dallamos hangja, mint a madárcsicsergés, vidám, élettel teli. Aranyló szemeiben a szerelme lobogott, és én is éreztem testem minden sejtjében. Az ő heves szeretetét és magamét is iránta. Bőröm felforrósodott csak a pillantásától is. Nekem sem kellettek szavak. Éreztem és tudtam én is. Ha ő így elfogad, minden hibámmal együtt, semmi nem fog visszatartani, hogy vele maradjak. Örökre.
- Én is érzem, azt hiszem még biztosabban, mint te – megengedtem magamnak egy féloldalas mosolyt – és ha elfogadsz, veled maradok az örökkévalóságra.
- Ó, én harcosom, erre várok, mióta először megláttalak abban a látomásban. – hirtelen felállt, letérdelt elém és megragadta jobb kezem. Megcsókolta, mire én másik kezemmel megsimogattam arcát. Belevesztem szemeinek varázsába, érintése megsokszorozta erős érzelmeit bennem. Úgy éreztem szikrák ezrei pattannak ki keze nyomán, és magával ragadott a hév. Közelebb húztam arcát és lágyan megcsókoltam.
Kifestett gipszek
Az egy délelőttön át készült fülbevaló
Az egy délelőttön át készült fülbevaló
Képeslap készül papír domborítással (bossing)
