A jó házból való úrilány és az írói ambíciókat dédelgető melósfiú jó eséllyel soha nem találkozott volna egymással, ha ugyanaz a váratlan tragédia nem töri szilánkokra álmaikat. Párhuzamos pályán futó életük kicsivel a végtelen előtt, egy intézetben keresztezi egymásét. Bruce és Anett egymásba szeretnek, és mindenkivel dacolva eljegyzik egymást – a tolószékben… Szerelmükkel nem csupán felrúgnak minden társadalmi konvenciót, hanem harcot indítanak az élet teljességéhez való jogukért is. Harcuk dühödt, indulatos és elkeseredett. Nem csupán egy fiatalkori lázadás története, hanem mélységesen emberi hitvallás a másság elfogadásáért.(Forrás: Moly.hu)
Ez az író második regénye, és sajnos nem hétköznapi, választott témájának valós alapja van, ugyanis ő maga is szenvedett hasonló gyermekkori megbetegedésben.
A könyvet egy Facebook-os nyereményjátékon nyertem (ez volt a második ilyen.-))) a Könyvmoly, Vörös Pöttyös rajongói oldalán, ahol kiválaszthattam a pötyis nyereményemet. Egy éjszakás olvasgatás, utánakeresés után, és nem kis szenvedések közepette döntöttem e mellett a könyv mellett, és talán életem egyik legjobb könyvére bukkantam.
Ugyanis nem mindennapi a témája, mint az fentebb olvasható. Manapság nagyon kevés olyan szépirodalom van, ami mozgássérültekről szól, épp ezért találtam furcsának, mikor megtaláltam ezt a könyvet a Vörös pöttyösök sorában.
Maga a történet iszonyatosan szívszaggató, kegyetlenül őszinte. Az elején a két szereplővel két külön szálon indulunk el, együtt követhetjük az eredeti, rendes életüket, majd a változást... és a találkozást, majd az együtt eltöltött időt. Olykor hangosan felkacagtam a ritka, de akkor nagyot ütő poénokon, és a álmélkodtam a sok bölcsességen, amit két szerencsétlen ember fogalmaz meg egymásnak.
Bruce karaktere számomra az eddig legérdekesebb, legmegkapóbb figura, akiről mostanában olvastam. Pimasz, bátor, optimista, és nevén nevezi a dolgokat, elfogadja a sorsát. Bár ugyanez elmondható Annettről is. Akaratosak, makacsok, és kitartanak a saját nézeteik mellett.
Viszont, anélkül, hogy lelőném a tartalmát, számomra talán nem is a történet volt a legfontosabb, hanem a mondanivaló, az üzenet, felénk egészséges emberek felé. Ők nem mások attól, nem értelmi fogyatékosok, vagy gyerekek. Ugyanúgy gondolkodnak, akarat készek, és attól, hogy kocsiban ülnek, még nem mondhatják meg nekik, mit szabad, mit csinálhatnak és mit nem. Segítségre szorulnak, de megértésre is, és arra, hogy felnőtt emberként kell őket is kezelnünk.
Ahogy írta egy helyen, a szemükbe lehet nézni, csak az arcunkat kell egy kicsit lejjebb fordítani.
Nem igazán írnék róla többet, számomra most ez hatalmas élmény volt, és ez egy olyan örök érvényű könyv, amit talán mindenkinek el kéne olvasnia manapság, mikor olyan sok hasonló helyzetű ember van körülöttünk. Szívet tépő és kacagtató egyszerre. Ritka az ilyen.
Beszéljenek inkább a könyvből vett idézetek. A hangulatot ezek is átadják:
"A tolókocsi nem azoknak nagy dolog, akik benne ülnek. Hanem akik nem ülnek benne, és azt képzelik, hogy olyan nagy dolog." (123. old.)
"Hivatallal, hogy szálljon szembe az ember. Annak nincs arca, ahogy a folyónak sincs, és gátat vetni is egyformán nehéz nekik!" (45. old.)
"Az életben az az egyetlen bizonyosság, hogy minden bizonytalan." (38. old.)
"A Tamás -domb félig macskakővel kirakott, gidres-gödrös, gügye utca, szűk, mint az önmegtartóztatás, morcos, mint a vasárnap, fénytelen, mint az árnyék." (35. old.)
"Nagy-Britanniában ötvenkétmillió ember él. Ez ötvenkétmillió utat is jelent. Van közte jó út, rossz út, de csak egyvalaki tudja megmondani, milyen az a bizonyos út: aki járja. Te nem. Neked Nincs rá jogod, hogy eldöntsd."
"Bátyám, Harold ács volt. És bolond. Azt ő is tudta, hogy ács, de azt nem, hogy bolond."
"Annett-et úgy kondícionálták, mint Pavlov kutyáját. Apja óhajának csengőszavára nyomban nyálazni kezdett."
"Ő megnősült, én meghaltam, és éltem, és szerettem, Isten pedig nem segített, se hogy meghalhassak, se hogy élhessek, se hogy szerethessek, mert aminek lennie kellene, az semmi ahhoz képest, ami van." (53. old.)
"Elhagyni készültem a városkát, melyet ismertem, a lányokat, akiket elvehettem volna, a gyerekeket, akik az enyémek lehettek volna, a halált, melyet halhattam volna. Indultam egy menedéket nyújtó, képlékeny, másik világba, melyben a tolókocsisok egész nap másik tolókocsissal társalognak, olyan világba, melyben nem hiányzik majd nekem semmi, csak minden." (115. old.)
"– A boldogság relatív – mondtam. – És csak utólag ismerhető fel. Sose tudjuk, hogy boldogok vagyunk, csak azt, hogy boldogok voltunk." (142. old.)
"Hogy akármi a helyzet ezen a világon, akármilyen is a körülmények, csak két osztály van. A hülyék és a nem hülyék." (148. old.)
"De joga volt neki is, hogy próbáljon, hogy szenvedjen, hogy sírjon, hogy elbukjon. Hiszen úgyis csak ennyi az, amiben minden embernek része van."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése