Ma reggel a ropogó hóban róttam az utam a piacra, és elgondolkoztam. Utoljára vagy 10 éves koromban volt ekkora hó. Ahogy sétáltam a derékig fellapátolt hóbuckák között, sok mindenre rájöttem.Egy autós beragadt, amint a parkolóhelyét próbálta elhagyni, hárman siettek a segítségére, hogy együtt tolva, nyomva kisegítsék.
Az Utcasarkon beragadt valaki, amint nagyobb lendülettel kanyarodott, beásta magát. Mögötte nem dudáltak, nem idegeskedtek, kiszálltak és őt is kitolták. És nem egy ilyet láttam a harmadik napja tartó havazásban Szegeden. Mikor az úton van csak 10 centi hó, az érintetlen területeken harminc, összelapátolva pedig 50... az lelassítja az embert.
A világ fehérbe öltözik ilyenkor, lelassul, megnyugszik, megtisztul. Ezért várják az emberek karácsonyra a havat, mert a természet erői is befolyásolják, és lelassítják a világot, és az embereket. (És nem feltétlen február elejére!!!)
Egymás segítségére szorulnak, segítenek, törődnek egymással. Nincs idegeskedés. A családok inkább otthon maradnak, együtt vannak, szánkóznak, vagy hóembert építenek, de az időt együtt töltik. És ez a lényeg valahol, még ha kényszerűen is.
Kár hogy mindez nem december 24 körül esett le. Akkor jobban jött volna. Hatásosabb lett volna.
Talán a világ egy kicsit megtisztult volna. De, MÉG MOST SEM KÉSŐ.
Lehetünk megint vidám gyermekek, egy kis időre, míg szánkózunk, együtt vagyunk, segítünk egymáson.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése