Fontos az emlékezés. Hogy ne felejtsük el a rokonainkat, hogy emlékezzünk az együtt töltött időre, és számon tartsunk egy nagyon fontos gondolatot, melyet, ma a P. S. : I LOVE YOU -ban újra halottam.
"Ez az egyetlen életem, ez a csodás, iszonyú, rövid és végtelen valami, amiből egyikünk se távozik élve."
És ez nagyon fontos.
Ezért kell emlékeznünk, hogy tudjuk, ki kell használni minden percet, addig míg van rá időnk.
Öleljük meg a barátainkat, családtagjainkat, mondjuk el nekik mennyire szeretjük őket... olyan kevésszer halljuk, és léleksimogató az a pár szó, ami igazán szívből jön.
Együnk annyit, amennyi belénk fér, igyunk a haverokkal, egy zajos kocsmában, az élet dolgairól vitatkozva. Használjuk ki minden alkalmat, ami szembe jön velünk, még ha didergünk is a félelemtől... mi lesz ha az alkalom rosszul sül el, és megéget minket? Játszunk a tűzzel, hisz a tűz melege a csontunk mélyéig hatolhat, egyenesen a szívünkbe.
Vegyünk táskát, ruhát ékszert, mert amit holnapra halasztunk... nem biztos, hogy megvár.
Tennünk kell ellene, hogy ne vesszünk feledésbe, ne adjuk fel saját magunk!!!
"Ha alkotsz, akkor nem leszel átlagos. Nem számít, hogy mit, műtárgyat vagy egy pár zoknit. Csak újat alkotni, ennyi az egész, és az te vagy a nagyvilágban. Nézheted, hallhatod, vagy olvasva vagy érezve, de elárul valamit rólad, így több leszel másoknál."
Ezért írok, festek, fotózok ... blogolok. Nyomot akarok hagyni.
Aztán, ha eljön az idő, én is követem a többieket.
A múlt hétvégén Bécsbe utaztam. Az énekkarnak és a barátaimnak köszönhetően rengeteget utazom, busszal, vonattal, tömegközlekedéssel.
Most az utazásról válogattam össze idézeteket, amit a Bécsben készült képeimmel spékelek meg... Olvasgassatok.
A repülőgépes utazás a természet eszköze arra, hogy úgy nézzél ki, mint az útlevélfotód. Al Gore
Senki nem visz emlékbe semmit olyan helyről, ahová még el akar látogatni. Alyson Noe
Gyakran éreztem, hogy nekem abban telnék gyönyörűségem, ha mindig mehetnék, egyenest, az orrom után, anélkül, hogy tudnám, hová, anélkül, hogy bárki nyugtalankodnék miatta, és ha mindig új országokat látnék. Én soha sehol sem vagyok igazán, és azt hiszem: máshol mindig jobb lenne, mint ott, ahol vagyok. Charles Baudelaire
Hinni annyi, mint nem tudni biztosan, hová, de mégis menni - bizalommal. Egy utazás térkép nélkül. Frederick Buechner
Örökké városok, célok, életkorok és változások között haladsz. Márai Sándor
Az emberek állandóan valami boldogságot, valami érdekeset várnak, valamilyen örömről, eseményről ábrándoznak. Ezért vonzó az utazás is. Azután a szabadság, a távolság... az újszerűség, amely mindig ünnepi, fokozza az életörömöt, márpedig mind erre vágyunk, ezt keressük, minden erős érzésben.
Először is elnézéseteket kell kérnem, de úgy döntöttem, nem hirdetek győztest az előző fejezetnél meghirdetett játékban. Két okból is: Mivel, bár jók voltak a tippek, egyikőtök sem találta ki konkrétan, így nem éreztem volna helyesnek odaadni valakinek csak úgy a jutalmat. A másik, hogy két nappal előbb ígértem az olvasatot, de a fejezet most lett kész, és én pénteken Bécsbe utazom (ugye? mindenki utazik valamerre.-D) és akkor csak 4-5 nappal később hozhattam volna a frisset, de nem akartam nagyon húzni az időt. Szóval most felrakom, élvezzétek.
Már nem sok fejezetet tervezek, hamarosan utunk végére érünk, ezért kérnék mindenkit, akinek tetszett, vagy van kedvenc jelenete, részlete, írja meg kommentben, szóljon hozzá, mert már nem lesz sokáig aktualitása. És nagyon köszönöm mindenkinek, aki eddig is olvasta!
Jó szórakozást!
14. Tervek
Jasper
Olyan furcsa volt. Nem ilyennek képzeltem el az életemet. Kis, apró kezét a kezemben érezni, ez az egy dolog volt most, életem biztos pontja. Lassan ballagtunk a lemenő napfényben. A földnek nedves fű illata volt, bennem pedig egy régi emlék képét idézte fel.
Utoljára édesapámat és édesanyámat láttam ilyen meghitten és nyugodtan sétálni. Eszembe jutott a kis házunk melege, a régi kis fa kályha, melynek igen füstös szolgálatára, ma már semmi szükségem sem lenne. Kicsi, ütött kopott, és nagyon egyszerű asztalunk volt, a két helyiségből álló épület közepén, körbe négy székkel, amit az apám egy nyár alatt faragott. Az utolsóval pont a húgom születésére készült el. A büszkeség és az öröm szinte kézzel fogható volt azon a délutánon. Engem átjárt a boldogság úgy éreztem, nem lesz az életemnek annál tökéletesebb napja. A másik, ugyanilyen tiszta emlékem, mikor édesanyám megtudta, hogy megérkezett a behívóm a katonaságtól. Velem madarat lehetett volna fogatni, úgy éreztem, most megvalósíthatom magam, becsületet és hírnevet szerezhetek… tele voltam ifjonti vágyakkal. De anyám arcán csak szomorúságot és fájdalmat láttam.
- Nem tudom, látjuk e még egymást. Rossz előérzetem van, fiam. – köszönt el tőlem az ajtóban állva, mielőtt elindult volna a csapatunk.
- Visszajövök, anyám, nem lesz semmi baj. – homlokon csókolt búcsúzóul, én pedig mindvégig követtem alakját szememmel a lovam hátáról, míg a házunk melletti kis erdő el nem takarta alakját. Ezek voltak az utolsó szavaink egymáshoz.
Miután átváltoztam, nem mehettem a közelükbe. Kevéske lélekjelenlétemmel megértettem, hogy ha életben akarom őket tudni, messziről el kell kerülnöm, még a várost is. Mariával maradtam, és próbáltam minél távolabbra kerülni attól az élettől, amit én is elképzeltem magamnak. Egy család, legalább két gyermekkel, egy cserfes, takaros háziasszonnyal, aki mindig kész étellel vár haza az őrszolgálatból.Én megtisztítom poros, sarkantyús csizmámat, és a gyerekek zsivaja mellett, beszélgetünk az asztal körül, elmesélve, kinek hogyan telt a napja.
A fejemben akkor kialakult kép, már csak egy emlék maradt, évek kemény gyakorlatával kiöltem magamból minden ehhez hasonló gondolatot. Egy család számunkra elképzelhetetlen volt.
Elnyomtam a képet, és üresség nőtt a helyére.
Most azonban érzékeltem, hogy a kezem felmelegszik a kezében, ahogy lépkedtünk. Alice új élményekkel töltötte be az ürességet. És most úgy éreztem, lehetőséget kaptam, hogy a fejemben levő álom egyszer megvalósuljon, ha nem is teljesen. És nem tudtam, ez mennyire fogja rosszul érinteni Alicet.
Mindezek mellett, nem hagyott nyugodni a gondolat, mi köze lehet az ismeretlen klánnak a Volturihoz. Alice élményei alapján a látogató nem kívánatos volt, de mégis udvariasan fogadták. Nem mintha tehettek volna bármit is ellene.
- Gondterhelt vagy. Már megint.– vonta magára Alice a figyelmem. – Nem szeretlek ilyennek látni.
- Csak eszembe jutott valami. – Soha nem meséltem neki a képről a fejemben. Ez, ilyen formában már nem valósulhat meg, és nem akartam elkeseríteni a saját bajommal. Tudtam, hogy nem nyugszik, míg meg nem tudja a teljes igazságot, de még nem akartam előhozakodni a jövővel. A közelében csak melegséget és tiszta szeretetet éreztem. Próbáltam ellazulni, és csak erre koncentrálni, minden idegszálammal magamba szívni lényének vidámságát. A bizsergető érzés a bőröm alá kúszott, felmelegített, mint egy kandalló a fagyos, esős idő után, melynek közelében félő, hogy megperzselődsz. Én izzottam, és örömmel égtem volna el a szerelme tüzében.
- Megosztod velem? – hangja kérlelő, elengedte a kezem, megfosztva érintésétől, és körbeszökdécselt, majd megállt velem szemben. Mint egy akaratos kisgyerek, aki addig nem hagyja abba, míg meg nem kapja a játékát.
- A családom jutott eszembe. És a jövőnk. – és ezzel nem is hazudtam, mert tényleg ezekről gondolkodtam. Csupán, nem mondtam el mindent.
Láttam, hogy arca elkomorodik, és az apró mosoly eltűnt a szája szegletéből. Lenézett, direkt kerülte a tekintetem. Pár pillanatig meredt maga elé, tudni akartam mire gondol, de gyorsan rendezte vonásait, úgy szólt hozzám megint.
- Nagyon hiányoznak? Közel állhattál hozzájuk. Jó, hogy te emlékszel a rokonaidra. Mesélnél róluk? – hangjából kihallatszott a bizonytalanság – feltéve, ha nem zaklat fel nagyon. A kérdése oly egyszerű, a válasz mégis olyan bonyolult, és fájdalmas.
- Igen. Néha rettenetesen. Hiányzik az, amit elvesztettem, de csak így óvhattam meg őket magamtól. Az, hogy akkor távol maradtam tőlük, az életet jelentette számukra.Az emlékük ma is tisztán él bennem, de soha nem mehetek a ház közelébe. Gyötrelmes rágondolni, és arra is, ami már soha nem lehet az enyém. A fajtánknak nem adatik meg a családalapítás – elhallgattam, a válaszát vártam.
Nem így akartam ezt tudatni vele. De előbb vagy utóbb, úgyis szóba került volna, vagy már lehet, hogy maga is felfedezte, és most itt volt az alkalom. Elkapott a hév, és a szavak maguktól kicsúsztak a számon.
- Nem változunk. A testünk mindig ilyen marad, tehát nem lehet kisbabánk – fejezte be, a ki nem mondott gondolataimat.
-Szerettél volna gyerekeket, igaz? – kérdeztem Alicet.
Nem akartam elkeseríteni, szomorúnak látni, de azt hiszem, mikor rám nézett a tekintete már mindent elárult.Azóta sok minden változott, és nem akartam, hogy e miatt eméssze magát. A három napig perzselő tűzben elégett a régi életem is, és feladtam minden ehhez hasonló emberi vágyam és gondolatom.
- Az a múlt. Egy, azóta elhomályosult élet képe. A dolgok sokat változtak, és az én vágyaim és céljaim is átalakultak. – Közelebb húztam magamhoz és erősen a karomba zártam.
- Veled a karomban teljesnek érzem magam. Nincs szükségem semmi másra. Ne bánkódj, kérlek, e miatt. Én pedig csak remélhetem, hogy képes leszek kárpótolni a család miatti űrt a szívedben - forró csókot kaptam tőle lelkem megnyugtatására.
- Több mint elég. Benned társra, barátra, szerelemre leltem. Ennél soha nem kell több. Mindig itt leszünk egymásnak. - Fejét a vállamra hajtotta, de kezei elernyedtek. Tudtam, a jövőben jár.
Alice
Zongoraszó hallatszott. A dallam egyszerre energikus, mozgalmas, majd egy fél pillanat múlva átváltott lágy, érzékeny kis melódiává. A fiú művészi kezei alig értek hozzá a pianinó fehér és fekete billentyűihez, úgy tűnt, mintha a keze önálló életet élt volna a játék közben.
A zene betöltötte a tágas szobát. A bronzvörös hajú úrfi teljesen átadta magát a darabnak. Előtte egy kis könyvecske, tele bevonalkázott kottapapírral, mellette ceruza. A szobában félhomály, és bár lámpa nem égett, látszott, hogy a szoba nagyon tágas és nyitott. Két oldalról hatalmas ablakok árasztották be a lemenő nap fényét, a háttérben egy erdővel, távolabb egy hegyvidék, az takarta a nyugovóra térő napot.
A szoba bútordarabjai mind fából készültek, értékes munkák, a polcok tele minden féle méretű és kötésű könyvvel. A sarokban levő kis asztalon egy gramofon volt felállítva, mellette és körbe a földön minden felé lemezek hevertek. A polcokon és az asztalon kívül egy nagy, barna bőrfotel volt még a szoba bútordarabja. Ágy nem volt benne.
A játék egyszerre abbamaradt, a fiú hátrafordult. Az ajtóban egy hozzá hasonló, gyönyörű, vörös hajú nő állt, aranybarna szemekkel, egyik kezében virágok.
- Még nem vagyok kész, Esme. Nem illik megzavarni a művészt az alkotás közben – feddte meg a fiú.
- De mikor olyan gyönyörű, kisfiam. Nem bírtam kivárni. Úgy érzem, mikor játszani hallak, mintha az angyalok énekelnének. Napról napra kiválóbb vagy. Lassan lekörözöd a híres mestereket is – mögé sétált és a vállára tette a kezét kedvesen mosolyogva.
- Kérlek, játssz nekem valamit. Segít elterelni a figyelmem arról, hogy Carlile hamarosan elindul. Még a házból sem lépett ki, de már sajog utána a szívem. Örülök, hogy Jane elment, de nem bízom benne, és a Volturiban sem.
- Ne aggódj, anyám, minden rendben lesz. Nem láttam semmit a gondolatai közt, cselszövésnek nyoma sem volt.
Megfordult és egy ritmusos, élénk dallamot kezdett el játszani a zongorán. A nő a dallamra ingatta a fejét, és úgy tűnt, egy kicsit megnyugodott.
Visszatérve Jasper mellkasát éreztem, ahogy izgatottan levegőt vesz.
- Egy újabb részlet a klánról. A vöröses hajú fiú, akit korábban Edwardnak szólítottak, kitűnően zongorázik. És hatalmas szobája van – elmosolyodtam – sajnos ágy nélkül.
Jasper csak merően bámult rám, nem értette, mire gondolok.
A terv kristály tisztán készen volt a fejemben. Pont elfértünk volna abban a szobában, ketten Jazzel, ha csatlakozunk hozzájuk. Elterveztem, hogy miénk lesz a szoba.Onnan gyönyörű a kilátás, és talán elég tágas lesz kettőnknek. A fejemben már elképzeltem, hogyan rendezhetnénk be és miket csinálnánk ott…
- Várj egy percet. Érzem, hogy nagyon izgatott vagy, de mi történt?
- Edward zongorázott és egy Esme nevű vámpírral beszélgetett. Érdekes volt. Amennyire láttam, nagyon elragadó és barátságos, Edward az anyjának nevezte és neki is aranybarnák a szemei – Jasper szemei elkerekedtek.
- Soha nem hallottam még olyanról, hogy egy vámpírnak utódja született.
- Akkor előfordulhat, hogy csak fiaként kezeli. De számomra úgy tűnt, a viszonyuk nagyon is családias. Esme azért aggódott, mert Carlile, a szőke, elutazik valahová… a Volturit emlegették ők is. Úgy tűnik, Jane üzenete miatt. De Jane már nem volt ott. Nem várta meg az indulást.
- És te mindenképpen el akarsz menni hozzájuk. – Ez nem kérdés volt, Jasper csak megállapította, amire gondoltam.
- Tetszik Edward szobája. Ha csak az övé olyan nagy, mekkora lehet az egész ház? Úgy hiszem, akad ott hely számunkra is. És mivel Rosalieval találkozni fogunk, feltételezem a többiekkel is. És még valami. Edward azt mondta, nem látott semmilyen gonosz gondolatot Jane fejében. Ez azt jelenti szerinted…
- Hogy a fiú gondolatolvasó. Ezek szerint neki is van tehetsége, akárcsak nekünk.
- Óh, már alig várom, hogy találkozhassam vele. Siessünk, észak felé kell mennünk. – megfogtam Jasper kezét, és futásnak eredtünk.
Alig bírtam magammal. Talán már nem is olyan sokára találkozhatunk velük. Család. Jasper a párom, de ennyi vámpír… békések, és kedvesek. El sem tudtam képzelni, milyen lenne családban élni. Nekem nem voltak fájó emlékeim, mint Jaspernek. Új lappal kezdhettem. Új élet, új emberek, és Edward, akinek szintén van tehetsége, és úgy tűnik, a többiek is tudnak róla. Beleborzongtam a gondolatba és a lehetőségekbe, hogy ők mennyivel többet tudhatnak a képességeinkről. Feltehetjük valakinek a kérdéseinket. A gondolataim cikáztak, de Jasper keze biztos pont volt, miközben szaladtunk.
Három nap telt el az indulásunk óta. Egyre többször láttam az idegen vámpír klán tagjait. Hol tisztábban, hol csak képeket, hol egész jeleneteket. Egyedül Carlile-t nem láttam, és nem értettem az okát. A többiek a ház körül voltak, eljártak vadászni, és Emmett-et tanították a létünk szabályaira.A sok látomás miatt kezdett körvonalazódni a hely, észak felé, Kanadába tartottunk. Egy esős, ködös kis városban éltek, Forksnak nevezték, …oda tartottunk.
Megtaláltam magam... Szombaton elmélkedés. Csöndek. Békés gondolatok. Két Fülöp - szigeti mosolygós szerzetes. Imák. Ölelések. Köszönömök. Új élmények. Füstölő ujjak a billentyűzeten.
Este barátnők. Hangos nevetések. Hidegben sétálás. Drága belépő. Füst. Villódzó színes fények. Szívritmusra lüktető zene. Kellemes izomláz a talpamban.
Vezetés. Éktelen csikorgás egy utcasarkon. Elfutó táj az ablak mellett. Ne feledd: világítás, kuplungolás. Nyugodt, békés alvás.
Vasárnap. Irdatlan sok kaja. Vonatozás egy régi baráttal. Bagoly rajzolás. Msn party. Csoki és Charlie. Közös filmnézés msn -nel. Olvasás. Tanácsok. Ötletek.... Jól vagyok. Megint.
Az összes ismeretet, amit birtoklok, mindenki más képes megszerezni,
Elakadtam. Anyagot gyűjtök (nem olyat!)az írásaimhoz, és ... elakadtam. Nem sűrűn vagyok depis, de most csak ülök a gép előtt és röpködnek a gondolataim a fejemben. Listák. Mit és hogyan kellene tenni. Szervezni, intézkedni, beszerezni dolgokat. Az életem, mindig állandó listázásból áll, hogy ne felejtsek el semmit (bár ez valahogy ennek ellenére mindig összejön, LÁSD lakáskulcs, vagy telótöltő). Megfelelni mindenkinek, mert elvárják. Odaérni időben mindenhova, mert legyünk benne mindenben.
Lehet, csak én vagyok megkeseredett. Vagy koravén. Vagy nem is tudom. Túl sok mindent csináltam már, és belefáradtam. Túl korán, úgy érzem. Vannak pillanatok, mikor olyan könnyű... van, hogy a lélegzet is fáj. Keresem a szőke herceget fehér lovon, de a lova vagy eltévedt, vagy én rossz helyen keresek.
Sok hülyeség egy este. Bocsi, de ezt most ki kellett írnom. Néha jól esik. Kimondani. Vagy legépelni. Ahogy tetszik.
Elmegyek. Kialszom. A holnap általában mindig jobb. Azt mondják.
Az egész úgy kezdődött, hogy a barátnőmnek riportot kellett készítenie egy Szegeden fellépő együttessel... vagy valakivel. Neki Harcsa Veronikát ajánlották Bori helyett, így mi mint szárnysegédek, és jó szobatársak oda mentünk vele meghallgatni a koncertet.
Én semmit nem tudtam róluk... Majd kiderül alapon belecsöppentem a tutiba. Kiderült, hogy egy kispincei kávéház tere nem alkalmas több száz ember befogadására, de ez nem zavarta azokat, akik meg akarták hallgatni. Mi, mivel az interjú miatt korábban érkeztünk, még éppen találtunk helyet, az utánunk érkezők vagy álltak, vagy a kicsi ablakokon füleltek befelé, kicsit zajosabban.
Mint a koncert előtt megtudtam, ők eredetileg kvartettben szoktak fellépni, ámbár most csak ketten voltak, Blahó Attila zongoristával. Első pillantásra nem néztem volna ki a szőke, északi szépségnek tűnő kis leányból, hogy ilyen csodás hangok jönnek ki a torkán.
A jazz lány dallamaira a terem elcsöndesedett, a halk részeknél még a kávéfőzőt is elhallgattatták . Énekelt angolul, franciául, és a legújabb, most készülő lemezükről is előadtak két dalt magyarul, két XX. századi költő versének feldolgozását.
A lágy, érzéki dallamoktól, a hangos égbe kiáltott dalokig minden stílus megtalálható volt. Volt, hogy percekig csak a mesebeli zongorakíséret hallatszott, és Vera úgy kapcsolódott be, hogy egybeolvadt a zenével. Lelket simogató zene, aki a komolyzenét és a jazzt szereti, kötelezően ajánlott.
Szanik jóvoltából ma megkaptam életem első blogos díját, amiért nagyon hálás vagyok. Köszönöm neki, hogy méltónak tart, próbálok ezen túl is igyekezni!
Bár én is tartom, hogy kommentet kérnék szívesebben a díjak helyett, nagy örömmel rakom ki ezt most. És akkor az általam kreatív bloggernek tartott 5 név:
Spirit Bliss - az írásai miatt Freeb - szintén az írásai és a háttérképei miatt Hesz - a mélyen ülő és érdekes gondolatai miatt Stigu - a meséi miatt Leia - a blogja és a honlapon levő hírekért is.
Mivel rohanunk, nincs időnk olvasni, így ezentúl, ha valami magvas gondolat az eszembe jut, azt kis szösszenet, olyan gondolatfoszlány formájában fogom megosztani veletek.Igyekszem sietni a fejezetekkel is, de sok olyan gondolatom van, ami néha kikívánkozik belőlem. Ha belőletek is, írjatok. Ésss, még mindig várom a tippeket, mit vehet Alice Jaspernek?
Sok az információ. Azt mondják, internetes világ, és eláraszt bennünket a színek, a számok a betűk özönvize. És érti ezt valaki, Olvassa valaki?
Hol van az ember? És hol van a lélek? Ma beszélgettem egy sráccal, azt mondta, nem ér rá beszélgetni, mert olvasnia kell. Kérdem én. Hová lesz a világ, ha az ember nem kommunkál? Csak jelrendszer, amit kódol? Ki tudja? És milyen jel lesz benne az ember?
Ide is kiírom. Megint lehet játszani, a kérdésem most: Mit vehetett Alice a boltban Jaspernek? Legyetek kreatívak, megéri, én már tudom:-D . A nyertes két nappal előbb elolvashatja az új fejezetet . Megéri játszani, úgy hiszem.
13.Kóbor vámpírok járnak…
Jasper
Szemei üvegessé váltak, és már kezdtem aggódni, hogy valami baj van, hogy nem tér vissza a révületből. Így neveztem magamban a látomásait. Habár nagyon hasznosnak tartottam képességét, néha megijesztett. Mi van akkor, ha a látomásai tévútra visznek minket? Honnan tudja Alice, hogy akiket lát, majd nem az ellenségeink lesznek? És egyáltalán, hogyan láthat valakit, akit még nem is ismer?
Még azon is nehezen tértem napirendre, engem hogyan láthatott, és hogyan szerethetett belém csak a látomásai alapján. Ennek ellenére valahol legbelül éreztem, hogy igaza van, mindenben, amit lát vagy érez. Hiszen tudtam mi van kettőnk között, saját magamon tapasztaltam, és érzem, hogy milyen szoros a kapocs, ami összefűz. De a régi ösztönöm, az állandó harckészültség, és a Mariával eltöltött évek kiölték belőlem a bizalmat. Abban a világban csak magunkra számíthattunk, nem voltak barátaink.
- Mit gondolsz? Miért láttam most többet belőlük? – Alice a karomban feküdt, arcát a mellkasomon pihentette. Miután részletesen elmesélte, mit látott, hogy úszott át a kép, azon törtük a fejünket, ez mit jelenthet. Bár már teljesen beesteledett, nem akartunk visszamenni a szállodai szobába. Kavarogtak a gondolataim.
Rá akartam jönni a dolog nyitjára, és el kellett döntenünk merre megyünk tovább. Mivel az elmúlt éjszaka, elég nagy romokat hagyott maga után, - tekintve, hogy minden fa és bokor megsérült körülöttünk - egyértelművé vált, hogy nem is lennénk képesek feltűnés nélkül emberek közelében lakni. Vagy, legalábbis nem egy hotelben, ahol túl vékonyak a falak. Alice szerette volna megkeresni az ismeretleneket, akiket látott, csatlakozni akart hozzájuk, én pedig el akartam hagyni a várost.Bár jól éreztem magam a kis szobában, nem tűrtem meg magam körül az embereket sokáig.
Egy ideig vonzó volt megint az emberek közt lenni. Kezdtek visszatérni a régi szokásaim. A régen megtanult udvariasság, ajtók kinyitása, rendes, tiszta öltözék, ezek mind a luxust és kényelmet jelentették számomra. De a torkom mindig száraz volt, és a heves érzelmek nem segítettek, még jobban táplálták az indulatokat. Olyan sokat fektettem bele, hogy a látszólagos nyugalmam fennmaradjon.
Mindig kitartónak tartottam magam. De túl erős volt a vérszomj, és az én akaratom, még mindig túl kevés. Hangosan gondolkoztam, remélve, hogy az segít.
- Vannak ötleteim. Talán, minél többet látod őket, annál erősebben kötődsz hozzájuk érzelmileg, és valahogy az elméd jobban rákoncentrál az övékre. De még mindig csak a hirtelen döntéseiket látod, és ez aggaszt. Az eddig elmondottak alapján elég harciasnak tűnnek, és így kevésbé vonzóak a szememben. Csodálkozom, hogy a Volturi hagyja, hogy, ….Ha bármi bajod esne… nem akarom, hogy…
- Sssss, ezt már megbeszéltük. Tudom, hogy nem fognak bántani. Érzem. Majd megérzed Te is. Jó emberek… vagyis vámpírok. – csókkal hallgattatott el, és nem ellenkezhettem.
- Szóval úgy gondolod, az erős kapcsolat miatt van. Az jó jel, mert azt jelenti, hogy egyre többet fogom látni őket. Vagy nem?
- Nem tudom. A képességedről csak halvány sejtéseim vannak. És, bár hozzám is erősen kötődsz, mégsem láttál túl sokszor.
- De mindig élesen és tisztán. – rámosolyogtam válaszként.
- És most merre tovább? Nem maradhatunk örökké. Nem állhatom az emberek közelségét olyan sokáig, és azt hiszem, sokba kerülne megtéríteni az összetört bútorokat – csábosan rámosolyogtam, és erősen magamhoz öleltem. Annyira jó volt a karomban érezni. Megleltem a társam, minden téren. Most már, határozottan nem voltam magányos.
- Igen. Mennünk kell. Reggel majd kijelentkezünk és elindulunk. De most maradjunk még egy kicsit. Így akarok feküdni örökké, élvezzük még ki az éjszakát, amíg a miénk.
Keze a mellkasomon pihent, egymás lélegzetvételeit hallgattuk, mint két harmónia mely a csillagos ég alatt összeforr. Apró kis teste körém fonódott, én pedig örömmel szorítottam magamhoz boldogságom forrását. Nem beszélgettünk, éreztem, hogy koncentrál, gondolkodik, és valószínűleg a holnapot tervezi. A sejtjeim mintha önálló életre keltek volna, én is átvettem izgatottságát. A holnap új utat, új eseményeket hoz majd. Nekem is e körül forogtak a gondolataim. Kis fekete haját simogattam, mélyet szippantva az enyhe földillattal keveredett, bódító édességből.
Éreztem, hogy szomjam kezd visszatérni, a régi, kaparó szárazság megint a torkomat emésztette. Mindenképpen csillapítanom kellett, mielőtt visszamegyünk, az emberek érdekében.
- Alice. Vadásznom kellene – tudtam, hogy e miatt hamarabb fel kell kelnünk, és gyűlöltem magam, hogy a gyengeségem miatt erre kényszerülünk. Elszakadni a testétől… ez volt most a legfájóbb, legkegyetlenebb mozdulat.
- Nekem vannak jobb ötleteim is, hogyan csillapítsuk a szomjadat, és húzzuk az időt hajnalig – egy kacér mosoly, és ajkai az enyémet keresték. A hajnal első sugara összesimulva talált ránk.
- Igen, ez segített valamit, de csak felkorbácsolta, nem mulasztotta el a szomjamat – nevettem rá incselkedve, mikor erőszakkal elszakadtam szájától.
- Indulnunk kell.
- Igen, tudom. – lassan szedegette ruhadarabjait, kecsesen, nőiesen öltözködött. Szinte kínzóan gyönyörű teste szikrázott a Nap sugaraiban, még jobban kiemelve kecses, angyali voltát. Szemem aprólékosan körbejárta minden porcikáját, hogy a látvány örökre elmémbe vésődjön. Soha nem láttam még hozzá hasonló szépséget. Olyan volt, mint akkor este a kávéházban, mikor először megláttam. Egy apró angyal.
- Ha már kezem nem érintheti, legalább szememmel hagy érintsem, ami számomra a legdrágább a világon. Meg akarom őrizni a pillanatot, mikor először együtt ébredtünk. Ha nem is szó szerint.
Hirtelen a karomba ugrott, alig bírtam elkapni.
- Hidd el, sokszor fogunk még együtt ébredni. Tudom jól.
Alice
Egyedül rohanok a város felé, a szél az arcomba csap. A város szélén lelassítok, és emberi tempóban nyugodtan megyek el a hotelig.
Egy pillanattal később Jasper jelent meg, ő is szaladt, de az erdőben, fák közt. És nem voltam vele. Üldözött valamit, arca baljóslatú, veszedelmes. Vadászott.
- Ó, ez nem jó. – fakadt ki belőlem a sóhaj.
- Mi az, mit láttál már megint? – Jött az aggodalmas kérdés. Szerencse, hogy a karjaiban tartott, és szorosan fogott a látomás alatt. Örültem, hogy ott van mellettem.
- Egyedül megyek be a város… Ne is ellenkezz. Így lesz. – Láttam, hogy a száját nyitotta, hogy közbeszóljon, ezért inkább megelőztem.
- Te nem szeretnél bemenni a városba. Én elintézem a kijelentkezést, összeszedem a holminkat, te pedig addig vadászhatsz. Este, megígérem, kárpótollak az elvesztett időért.
- Tudtam én bármikor is nemet mondani?- egy lemondó sóhajjal megadta magát. Elhatároztam magam, ő megérezte, a vita eldőlt.
- Vigyázz magadra. A szívemet viszed magaddal.
- Ígérem, épségben visszatérek. – és egy hirtelen mozdulattal kirántottam magam a karjából.
Nem akartam hosszan búcsúzkodni, minél előbb indulok, annál hamarabb térek vissza hozzá.
Bár már fenn járt a Nap, még korán reggel volt. Az utca csöndes volt, csak az újságkihordók dobálták le az autó mobilokról az újságokat. Csöndben sétáltam be a hotelba. Az ajtó egy kis nyomás után engedett, Szerencsére nem zárták be, így nem csaptam nagy zajt. A portás még nem volt a helyén, így nyugodtan felballagtam a lépcsőn, és egyenesen a szobánkba osontam észrevétlenül.
Belépve eszembe jutott, hogy elterveztem, talán majd ez lesz a közös otthonunk. De elég hamar fény derült rá, hogy nem leszünk képesek emberek között élni. Ilyen szorosan nem. Nem volt sok időm. Jasper sietni fog.
Lecseréltem a koszos ruháimat, összeszedtem néhány ruhadarabot és könyvet, amit a várakozás napjai alatt vettem. Még mikor kibéreltem a szobát, vettem egy vászon hátitáskát is, pont egy ilyen esetleges gyors távozás esetére. Nem sok mindent akartam elvinni, képességemnek hála, bármikor pénzhez juthatunk. Azokat a ruhákat hoztam csak magammal, amiket én készítettem és amiket Jaspernek vettem. Megvártam, míg elkezdődik a portás munkaideje, és akkor leballagtam a földszintre. Kicsit elszomorodtam, valahogy megszerettem ezt a helyet… az első igazi lakhelyem volt, mióta vámpír lettem.
Többé már nem volt jelentősége, olyat kaptam, ami mindig velem van, és mindenért kárpótol. Társat találtam, az örökkévalóságra.
- Jó reggelt, kisasszony. – köszönt rám a portás üde mosollyal az arcán.
- Önnek is jó reggelt. Kijelentkeznénk.
- Rendben. És a fiatalúr is távozik? – egy pimasz mosoly jelent meg a szája sarkában. Szóval észrevette, hogy nem töltöttük itt az estét. Nem bánom. Legalább használhatja a képzelőerejét.
Már úton voltam visszafelé, mikor egy régiségbolt előtt mentem el az utcán. A polcokon régi, keménykötéses könyvek, bútordarabok, lámpák. Megakadt a szemem valamin. Úgy döntöttem megveszem, Neki. Nem volt kőbe vésve, mit kap, és attól később még megkaphatja a gramofont.
Türelmetlenül várakozott a város szélén. Egy fa körül sétálgatott idegesen körbe – körbe, ösvényt taposva a fa mellé. Aranyló szemei vádlók, de ahogy megérintettem, arca meglágyult. Beleborzongtam.
- Ideges voltam. Nem szeretem, ha nem vagy a közelemben. - Csak kézen fogtam, és elindultam vele befelé, az egyre sűrűsödő, árnyékot adó fák közé.
- Érdekelne valami. Már többször is említetted beszélgetéseink során a Volturi nevét. Mit takar a név? – arca révedező lett, megkeményedett, előre meredt, és úgy mesélt, miközben kényelmes tempóban sétáltunk. Járása egyenes és monoton. A múltban járt, miközben mesélte.
- Nem sokat tudok róluk, csak amennyit Maria mondott nekünk a kezdetekkor. Ők a társadalmunk vezetői. Afféle uralkodók. Hárman vannak, és különleges adottságú testőrök védik őket. Ők felelnek azért, hogy az emberek soha ne szerezzenek tudomást a magunkfajtákról. Ez azért volt nagyon fontos, mert Maria több főből álló vámpírhadsereget tartott fenn, amit nehéz kordában tartani, így mindig nagyon figyelnünk kellett, hogy elfedjük a nyomainkat, ne hagyjunk bizonyítékot az emberek számára. Találkoztunk több hordával, de ha valaki már egyszer megszegte a szabályokat, nincs menekvés. A Volturi testőrök kegyetlenek. Nem kímélnek senkit, nem ismernek Istent, csak a három nagyúr parancsát teljesítik. Mindig el kell fedni a létünket, ezt jól jegyezd meg. – Utolsó szavait már mélyen a szemembe nézve mondta. Megszorította a kezem, úgy ballagtunk tovább.
- De még mindig nem értem. Hogy kapcsolódik ez hozzánk.
- Azt mondtad, az ismeretlenek a látomásodban legalább öten voltak egy házban. Nálunk már az öt, elég nagy szám egy klánhoz. Ha ilyen sokan élnek egy helyen, feltűnő lehet a… veszteség. Nem minden vámpír él állati véren. – most már tökéletesen értettem mire céloz.
- Azért találtam furcsának, amit mondtál, mert nem jellemző, a csoportosulás, általában párban utazunk, de a Volturi nem nézi jó szemmel a nagyobb klánokat.
-Úgy tűnik, az idegenek mégis együtt laknak. Vagy legalább is, ismerik egymást.
Fekete, csuklyás, hosszú kabátban sétált a ház felé. A levelek alig rezdültek lába alatt. Mozdulatai komolyak, kimértek. Alacsony, karcsú kis teste inkább emlékeztetett egy gyermekére, mint egy felnőttére. Szemei vörösen izzottak, míg sápadt arany haja keretezte arcát.
A szőke hajú férfi ott állt, nem messze tőle, egy zöld, újfajta autómobilon szerelgetett éppen. Felnézett a jövevényre, arca megkeményedett, szoborszerűvé változott.
- Üdvözöllek Carlile. Régen találkoztunk utoljára. – az idegen hangja behízelgő, csendes, dallamos, de volt benne valami riasztó. Fagyossá vált a levegő körülötte, mintha a jeges rémületet hordozná magában.
-Jane! Minek köszönhetjük látogatásod? – Carlile kérdése udvarias, de nem túl marasztaló.
- Aro üzenetét hozom, de bent talán kellemesebb lenne. – habár kelletlenül, de Carlile kinyitotta az ajtót, és betessékelte az alacsony teremtést. Levéve csuklyáját, egy vastag, ezüstláncon lógó V alakú medál került előtérbe, majd Carlile becsukta az ajtót maguk mögött.
- Mondd. – Jasper velem szemben állt, várta, hogy beavassam.
- Úgy tűnik, a Volturi már ismeri őket, csak az a kérdés, milyen okból megy hozzájuk az egyikük…
