Modell híján, és az én fáradtságomnak köszönhetően, enyém lett a megtiszteltetés, hogy kiüljek kis csoportunk elé, és igen értelmes képet vágjak 3 órán át (17-20 óráig vagyunk).
Kevés alvás, és suli után, mondjuk úgy, nem a legpihentebb fejjel ültem neki szó szerint a dolognak. Miután megtaláltuk a jó beállítás, és ki is lett arcom fele fényesítve némi felső megvilágítással, már csak egy valami volt hátra. Olyan mozdulatlanul ülni, amennyire csak tudok.Persze óránként tartunk szünetet, de azért, nem a világ legkényelmesebb dolga.
Miután bedugtam egyik fülem, hogy élvezzem a filmzenéket, míg a másikat szabadon rajzolják és ne essek le a székről leesés csapdájába, már csak kinéztem egy jó pontot, felvettem arcomra a gondolkodó (próbáltam felvenni) ábrázatot, és néztem.
Bár nem láttam mindenkit, de hallottam. Serceg a papír. Ceruza hegyezés. A szén surrogása. Méricskélés, a jó beállítás keresése. Kezükkel keretet formálva méregetnek, hogyan férek bele egy képbe, ami megfelel a papír nagyságának, és az elképzeléseiknek.
Van tanár, óvó nő, szobrász, és minden féle munkakörből érkező ember, aki ilyenkor péntekenként művésszé válik, és alkot. Csendben, mert ők nem nagyon beszélnek. Csak az eszközök.Termékeny, alkotói csend ez. Közben tanárunk körbe járt, nézelődött. Ide főleg már felnőttek járnak, képzett művészek, vagy nagyobb (középsulis, és egyetemista fiatalok), akiknek nem ezek az első képeik, mégis előfordul, hogy kemény kritikákat kapunk, nem ott van a jó helye egy vonalnak, ahol mi gondoljuk, ne azt a színt, elemet, méretet használjuk... DE vannak nagyon tehetségesek is. Akik belelátnak az emberbe, és néha még a lelkét is megismerik egy kicsit annak, akit rajzolnak, és persze mindenki belead magából is egy kicsit abba, ami majd a papíron megjelenik.
Van aki elmosódott akvarellel, sok színt használva. Van, aki csak az arcra koncentrál, színesben. Van aki egész alakosat, berendezéssel megkomponálva. És van aki egyenes vonalakkal, grafikát.
Vagy fekete szénnel a belsődbe lát. És visszaadja.
Ideidézem Oscar Wilde örök érvényű sorait a Dorian Gray arcképé- ből, melyet éppen most olvasok, és ide kapcsolódik:
"minden kép, melyet érzéssel festettek, a festő arcképe, nem a modellé. A modell puszta véletlen, ürügy. Nem ő tárja föl önmagát a festőnek, inkább a festő tárja föl önmagát a színes vásznon. Ezért nem akarom kiállítani az arcképet, mert attól tartok, hogy megmutattam benne tulajdon lelkem titkát."
Álljon itt két arckép rólam, ami legjobban visszaadja milyen vagyok én, és a művész stílusa.
Mindkettő mestermunka.
Lugosi István alkotása.
Dávid Dezső alkotása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése