Mikulás hadsereg, és lassan érkező karácsonyi hangulat

Most kezd már karácsonyi hangulatom lenni.

Hihetetlen, hogy lassan már november elején kiteszik a díszeket, a Tesco rádióból karácsonyi dalokat játszanak, és a csapból is a karácsonyi vásárlási láz folyik, Mikulás előtt.

December hatodikán pontosan tizenkét Mikulással találkoztam Szegeden a városban járva – kelve. A villamoson egy kislány, manó sapkában utazott haza az anyukájával, és azt kérdezte, melyik az igazi „pirosruhás”, mert ma annyit láttak, hogy nem tudta eldönteni. Ott vannak az utcasarkon, a boltokban, a könyvtárakban… mindenhol, és szegény kicsi lány, akinek egy igazira lenne szüksége, elveszik a sok között.

Emlékszem, mikor még a nagynéném öltözött be nekem és a nővéremnek, majd később a húgunknak a nővérem. Énekeltünk, megijedtünk, de nagyon élveztük. Akkor még nem volt minden sarkon egy Mikulás, MÉGIS, a családokban megvolt a hangulata, mert nem vált tömegcikké.

Bár már betöltöttem a 20-at, nálunk még mindig jár a Mikulás, gyümölcsöt és főleg meleg zoknit tesz a csizmákba (ami igen hasznos a mostani mínuszokban.-D), és én ennek is ugyanúgy örülök, mint akkor. Most is azt hiszem, a kevesebb néha több.

December elején nagyon nem volt még ünnepi hangulatom, amiben nagy szerepe van a kicsit túl reklámozott, élvhajhász karácsony körüli forgatagnak. Az igazi karácsonyi hangulat mellé persze kötelező alkotóelem a hó, ami ugye eddig inkább eső formájában jelent meg, nem igazán adva meg a hangulatot. Aztán december 9-én a könyvtáros szakestünkre készülődve szállt meg a kisangyal. Pitének készülő, majd később barackos muffinná váló édességet alkottam, és végig Enya – Winter Come című albumát hallgattam. Majd elkezdett esni a hó. Akkor éreztem először, hogy nem soká karácsony, és tényleg egy kicsit várom is. Mennyei érzés, mikor azért dolgozol, hogy valakinek örömet szerezz vagy segíts. Még ha csak azzal is, hogy megsütsz egy – két süteményt. A gondoskodás, az odafigyelés, de nem az idegességben elkapkodott gyors süti, hogy mindenképpen legyen valami az asztalon, mert muszáj. Rászántam az időt, mert azt akartam jó legyen. Szívből csináltam és ezt értékelték. Az este folyamán elnézve a csoporttársaim nevető arcát, azt hogy együtt nevettünk, meghallgattuk egymás verseit, gitárjátékát, vagy épp egy ékesszóló diafilm előadást, egy hihetetlenül művelt előadótól… ezek többet értek egy pénzen vett, drága karácsonyi ajándéknál, és sokkal értékesebbek némely szempontból.

A másik ilyen pillanat a barátnőim körében ért, egy péntek esti házi mozizás alkalmával. A lányokat ritkán látom így együtt, amikor összejövünk, sütünk, főzünk, és az asztal fölött jót beszélgetünk, majd filmet nézünk, ameddig a szemünk bírja. Ez évek óta így megy, de az idő elmúltával ezek a pillanatok egyre értékesebbek lesznek ritkaságuk miatt. Az, hogy még 10 év után is ugyanúgy ülünk és nevetünk az asztal körül, ismerjük egymás minden mozdulatát, beszólásait, régi vicces poénokat, barátokat, félelmeket… csodás, és ritka dolog. A forralt bor, és a „ropogósra sült” bolognai tészta mellet beszélgetve körbenéztem rajtuk, és örömmel láttam, hogy még mindig együtt vagyunk, ugyan olyan bolondak, szeleburdik, féltékenyek. Féltünk, mi lesz, ha elballagunk, leérettségizünk, eltávolodunk, és nem lesznek közös témáink. Jó tudni, hogy a világban valahol ott vannak a lelki társaink, ha kell csak egy telefonhívásra, ha szerencsések vagyunk, egy - két utcára. Rájöttem, hogy nem kellenek ajándékok, nem kell külön meglepetés, már az is öröm, ha összejövünk együtt borozgatni, és Harry Pottert nézni, sikoltozva, és egymást kérdezgetve… hogy ne legyünk egyedül. Nem ajándékozzuk meg egymást, mert ajándék az a pár perc is, amit együtt lehetünk. Én annak tekintem.

Utazás a boldogságba - 15. fejezet

Nagyon megkésve, Szánom -bánom, hogy egész novemberben nem frissítettem, de itt van az utolsó előtti fejezet. Most már csak egy lesz, és talán valami újba kezdek... Vagy pihenek egy kicsit. Ezért azt kérném mindenkitől, aki beleolvasott, hogy írjon egy pár sort legalább, mert az utolsó fejezetet, nem fogom felrakni, amíg legalább 5 vélemény nem érkezik. Tudom, hogy sokan olvassátok, és mégis kevesen írtok, szóval, nem szeretném, de most mégis szabok komment határt. Remélem tetszeni fog ez a fejezet, kellemes készülődést, ünnepeket mindenkinek!!

15. Az első hó ajándéka

Hívnak vidám barátaid,
Mindannyi úgy szeret.
Ha veszteséged még oly nagy,
Köztünk felejtheted.

Alice

Lépteink sormintát rajzoltak a frissen hullott hóba. Majd eldőltünk. Az első hó vele közösen. Karján, mint ezernyi kis fénylő holdacska, harci sebei szinte szikrázva tündököltek a nap és a kristályos hó fényében. Mint egy halványan csillámló felhő, mely körbevon bennünket. Nem viseltünk sálat vagy sapkát, egy könnyű őszi kabát tökéletesen elég volt testünk elfedésére. De most ezt is levetettük, csak egy felsőben és egy nadrágban feküdtünk a hóban. Fel - le mozgattam a széttárt kezem, ez lesz a szárnya. Majd lábammal is terpeszeket csináltam. Össze, szét.

- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit… bizarr? – Jasper mellettem feküdt, és hasonló nagy mozdulatokat végzett a kezével, és a lábával.

- Nem hinném. Nincs is ennél jobb! Nem fázhatunk meg, és nem számít, ha elázik a ruhánk. Attól, hogy hallhatatlan vagyok, még hihetek a Mennyországban – azért sem hagytam, hogy elrontsa a kedvem. Szelíden szusszantott egyet, de nem szólt semmit.

Elviselt, magába fojtotta bármit is gondolt, ettől még inkább nagyot nőtt a szememben. Elnyomta a saját ösztöneit, és ellenkezését, hogy nekem örömet szerezzen. Ez is a számos dolog közé tartozott, amivel kivívta rendíthetetlen imádatomat, tiszteletemet és szeretetemet. Fel voltam lelkesülve. Bár nem pirulhatott ki az arcom, valószínűleg, most vörös lett volna, mint a déli gyümölcsök, amik Jasper nagyapjának kertjében termettek.

Keze után nyúltam és elkaptam mozdulat közben. Ujjaink összekulcsolódtak, és vidáman köröztem a nagyujjammal a kézfején, majd egy kicsit a csuklóján. Rám mosolygott. Megéreztem az ék alakú kis mélyedést… aztán a mellette levőt. Valami mindig megremegett a gyomromban, mikor arra gondoltam, mit kellett elszenvednie, amikor a sebesüléseket szerezte. A rengeteg vér nélküli csata, ami mind nyomott hagyott, szerte az egész testén. A félhold alakú, fognyomokkal díszített jelek ott voltak mindenütt, márványossá téve halvány bőrét. Ez nem változik, nem gyógyul be, nem tűnik el. Megszorította a kezem és rám mosolygott.

- Ne emészd magad ezen. Én sem teszem. Nem fáj. És egyik sem élte túl, aki megsebzett. – tudtam, őt megnyugtatja a tudat, hogy nem maradt alul a harcokban, de nekem ez nem adott teljes megbékélést, ismerve, mennyit szenvedett korábban. Még ha meg is bosszulta őket cserébe.

Arcomhoz húztam a kezét, és megcsókoltam a csuklóján lévő sebet. Megint kedvesen rám mosolygott, és kicsit ércesen felsóhajtott.

- Nézzük meg, mit alkottunk! – felállt és egy rántással felhúzott maga mellé, aztán csak figyeltük az egymás mellett fekvő angyalainkat a hóban.

- Az enyém szimmetrikusabb – jött az első kritika tőle. Ha már eltűri szeszélyeim, úgy döntött, bosszant egy kicsit. Cipőm orrával húztam két vonalat a szoknya alsó részeihez.

- Az enyém viszont kidolgozottabb – és kecsesen kiöltöttem rá a nyelvem. Tudtam, hogy gyerekes voltam, de vele nem lehetett komoly az ember. Le akartam törölni a bánatot, és a komolyságot arról a mesterien megalkotott arcáról, azt akartam, hogy érces nevetésétől legyen hangos az erdő.

- Megállj, te, kis boszorka, nem ér csalni! – és futásnak eredtünk. A hideg csípős levegő felfrissített, a szél zenélt, ahogy a fülem mellett rohant. Pár méterrel előtte szaladtam, figyeltem a gondolataira, másodpercenként láttam már előre a mozdulatait. Fél pillanattal előtte bevillant… amint a szemem elé került, erősen megragadtam a fenyőágat, és csak akkor engedtem el, mikor ő is odaért. Két karjával átfogta derekam, megpördültünk a hóban, miközben nagy pelyhekben hullottak ránk a fehér pihék a megrázott faágról.

- Hóesés, közvetlenül neked… - mondtam nevetve.

- Óh, milyen kedves vagy, nem kellett volna – mosolygott.

Forrónak tűnő ajkait a számra tapasztotta, közben felnyúlt, lehúzott ő is egy hólepte ágat majd megrázta. Nem is volt időm feleszmélni, a karom már üres volt, izmos teste eltűnt belőle. Ő ott ált egy méterre tőlem a nyirkos fa tövében és csillogó szemekkel nézte, ahogy beborít a hóesés.

- Hogy ajándékod ne maradjon viszonzatlan– susogta halkan, somolyogva.

- Látom, tanultál a mestertől.

- Akár, egy hó tündér – mondta kuncogva, míg rám nézett.

- De a hó tündérnek szüksége van egy hó apóra, hogy ne legyen magányos –kinyújtottam felé a kezem, és a legkisebbre csökkentettem a távolságot kettőnk között. Kezem a kezébe csúszott. – Várj itt, egy pillanat és jövök.

Eszembe jutott, hogy már nagyon régóta a táskámban volt valami, amit oda kellett volna neki adnom. Mikor a boltban megláttam, még nem volt teljes, valami hiányzott róla. Elmentem egy gravíroztatóhoz, és előre láttam, mit kell belevésetnem.

Elengedtem, és oda rohantam a fához, ahol letettük a táskát. Kis keresgélés után elővettem a kendőt, amibe a boltos belecsomagolta. Jasper még mindig ott állt türelmesen a fánál, ahol hagytam és gyanakvóan, egy kis kíváncsisággal a szemében fürkészett. Elé szökkentem, hátam mögött szorongatva kezemben a kis tárgyat.

- Régóta oda akartam neked adni. De most jött el a pillanat. Azért, hogy mindig visszatalálj, és tudd, vége a magánynak, együtt bárhová is megyünk, együtt megyünk. Megtaláltalak, és most már nem menekülsz.

Felé nyújtottam a kezem az ajándékkal, és ő bátortalanul elvette majd óvatosan kicsomagolta. A kis kerek arany medál megcsillant, hogy halványan fénylő kezébe vette. A fedelét felnyitva előtűnt a kis iránytű lapja, fehér alapon, régies, fekete betűkkel, és a kis nyíl alakú mutatóval. Becsukta, és megfordította. A kis szöveg nagyon apró betűkkel volt összezsúfolva a hátlapon, de ő egy fél pillanat alatt elolvasta.

„Utazásom veled kezdődött és veled végződik. Hogy mindig visszatalálj a szívemhez. Szeretettel, Alice.”

- Ez… gyönyörű. Bár érezhetnéd… amit én most. Olyan régen volt, hogy valaki… Meg sem érdemlem.

- Pont ezért kaptad. Mert ilyen vagy.

- Mindig magamnál fogom hordani – mondta meghatottan.

Karjaiba zárt, és egy apró csókot kaptam a számra. A szívem táján forróságot éreztem, ami középről indulva szétáradt a testem minden pontján. Lüktetett, mint a valaha megfagyott vérem. Éreztem, hogy a meleg körbeölel, béke, eufória, boldogság keveredett bennem és körülöttem, egy hihetetlenül kellemes érzéssel. Nem is gondoltam, hogy valaha bárki is képes ennyi érzelemre, főleg nem egy harcos férfi. Aztán ezek elhalványultak, és csak egy tiszta gondolat vette át a helyét. Hogy otthon vagyok. A karjai közt.

- Számomra is a karjaid jelentik az otthont – vallottam neki csöndesen.

Nem akartam elmozdulni mellőle, de haladnunk kellett, hogy idejében találkozzunk az ismeretlen klánnal. Lazítottam ölelésünkön, így ő is, és elindultunk, hogy összeszedjük a holminkat. Az iránytűt az inge zsebébe tette, a szíve fölé, úgy vette fel a kabátot. Jól esett tudni, hogy egy darabka mindig vele lesz tőlem, bármerre is jár.

A szőke hajú vámpír hazaért, épp a ház felé ballagott. Csöndesen benyitott, mire a barna hajú vámpírlány nagy lendülettel a karjaiba omlott.

- Nagy hiányoztál, Carlile. Aggódtam.

- Te is nekem, Szerelmem. De már itthon vagyok. Semmi gond. Gyere Esme, bent majd mindent elmesélek –besétáltak, egymás derekát szorosan átölelve. Egy kis ebédlőasztalhoz vezette Carlile, ahol már ott várakozott a bronzvörös hajú, zongorista vámpír. Carlile és ő csak egymásra mosolyogtak, majd röviden megölelték egymást. Leültek az asztalhoz, de Carlile már nem engedte el az Esmének nevezett kezét. Végig azt szorongatta, míg beszélt.

- Hol van Rosalie és Emmett? – kezdte egy kérdéssel Carlile, miután körbepillantott.

- Vadászni vannak nem messze. Rosalie tud hatni rá, vigyáz, hogy ne történjen semmilyen baleset – mondta Edward, az utolsó szót kicsit jobban megnyomva.

Láttam, Carlile arcán, hogy egy kissé megnyugodott, de szemei éberségről árulkodtak.

- Jó. Ezek szerint elfogadja az életmódunkat. Ez segít a helyzetünkön. – Nagy levegőt vett, míg a többiek feszülten várakoztak, hogy folytassa – A Volturi a családunk felől érdeklődött. Tudnak Roseról, és Emmettről is. Alattvalókat toboroznak, és nem tetszik nekik, hogy gyarapszik a családunk. Félnek, hogy magunkra vonjuk a figyelmet, mert sokan élünk egy helyen. De most még nem tesznek semmit. Ez csak egy figyelmeztetés volt. Mivel nem történt eddig semmi, nincs okuk beleavatkozni, közbelépni. Nekünk pedig ügyelnünk kell, hogy ne is legyen soha – mondandója végére ért. Kissé félszegen folytatta.

- Magunkra hagynál minket, fiam? Látom sötétek a szemeid, vadássz, és közben értesítsd Roset és Emmettet. Legyetek nagyon körültekintőek – a fiúra kacsintott, aki pajkosan visszamosolygott rá, és kisétált a szépen bútorozott ebédlőből.

Tehát ma fogunk találkozni. Igen, a környezet már úgy nézett ki, egy –két órán belül. Először Rosalieval, és Emmettel, majd a bronzvörössel.

- Carlile visszatért – mondtam Jazznek, kérdés nélkül, hiszen sejtette, hogy megint őket látom. – Nincs semmi baj, csak figyelmeztették a nagy klán miatt, de ha óvatosak leszünk, egyelőre békén hagynak. Itt az idő. Még pár óra, és találkozunk Rosaliékkal.

Ahogy kimondtam, tudatosodott bennem, hogy tényleg vége lehet a vándorlásnak. Ez lehet az otthon, amire mind a ketten vártunk Jasperrel, ha elfogadnak bennünket. Izgatott lettem, és kicsit gyorsabban és élénkebben futottam, Jasper kezét szorongatva. Egy órát szaladtunk a mesebeli, havas fák között. Mintha egy álomba csöppentem volna, szinte önkívületben haladtam, és kémleltem a jövőt, próbáltam rákoncentrálni az időpontra és a helyre. Jasper mindvégig ott szaladt mellettem, aggódó arccal figyelve és kémlelve a környezetet, lehetséges ellenség vagy élet után kutatva. Aztán, mintha megéreztem volna őket. Láttam és éreztem. Előttünk, úgy két percnyire, pont felénk szaladtak. Megálltam, és megállítottam Jaspert is.

- Jönnek. Előttünk, pár perc múlva. Itt vannak, végre…

Jasper

Alice hangjából a lelkesedés sütött, miközben a látomást magyarázta, szenvedélyesen visszaszámolt, míg engem majd szétvetett az idegesség. Olyan gyorsan történt. Nem akartam még ezt elveszíteni. Kettőnk még épp csak kiérdemelt boldogságát. Az agyam gyorsan pörgött, hogy visszajátsszam az előbbi nyugodt, békés képet, Aliceről és az iránytűről, de ez sem segített sokat. Rettegtem. Féltem a reakcióiktól. Mi lesz, ha feldühödnek, vagy nem tetszünk nekik, és rátámadnak Alicere? Nem. Azt soha nem engedném. Megráztam a fejem, ezzel próbálva kitisztítani, hogy képes legyek összpontosítani.

Mikor Alice először látta Rosaliet a látomásában, még egyedül volt, de azóta megtalálta a társát is, akit a szőke szintén átváltoztatott, így most kettővel találkozunk egyszerre. Egy fiatal, erős vámpír, aki Isten tudja, mennyire képes kordában tartania az ösztöneit… Míg várakoztunk, próbáltam felfrissíteni minden tudásomat, amit Maria valaha mondott az újszülöttek tulajdonságairól. Védekezési mechanizmusok. Soha ne támadj nyíltan, mert azt várják. Légy gyors és váratlan. Ne fordíts hátat… majd megéreztem én is. Két idegen vámpír szagát, ami egyre inkább erősödött. Most minden eldől. Alicere néztem, ő is rám, tekintetünk összefonódott. Kezének szorítását éreztem, hozzám hajolt, én pedig röviden, de annál hevesebben váltottam vele egy bátorító csókot.

- Ne aggódj! Nem lesz semmi baj – mosolygott rám optimistán, és nagyon reméltem, hogy odafent meghallgatja valami felsőbb hatalom a szavait, és megsegít minket.

Abban a pillanatban odaértek. A szőke szeme aranybarnán izzott, pont olyan hevesen, ahogy Alice leírta. Egy vékony, hosszú kabátot viselt, mely kihangsúlyozta kecses, nőies alakját, ami bár isteni szépségűnek tűnt, de számomra nem vetekedett Aliceszel. A szőke állt előre rangidősként, megtartva tőlünk a három méter távolságot. A nagy magas, vállas, ébenfekete hajú férfi mögötte állt meg, vörös szemei izzottak, de védekező állást vett föl, készen arra, hogy bármelyik másodpercben megvédhesse élete értelmét. Az érzéseik tiszták és világosak voltak. A kapcsolat egyértelműen érezhető volt köztük, szerelem és vonzódás. Nem voltak túl izgatottak, nem éheztek, csak feldobódtak a futástól. Egy kicsit megnyugodtam, hogy nem szomjasak vagy feszültek, ez sokat javította a jelen helyzeten.

Láttam, ahogy Rosalie végigmér bennünket, ez alatt én folyamatosan az érzéseiket és a hangulatukat kémleltem. Láttam, hogy ő is felfedezte a kapcsolatot kettőnk között, tekintetét fel - le járatta rajtunk, elidőzve a szemünkön, gondolom, a szemszínünk ragadta meg a figyelmét. Alice bemutatkozott.

- Mi nem akarunk bántani. Csak barátokat keresünk, de nem ártunk senkinek. A nevem Alice, az övé Jasper. Csatlakoznánk a családotokhoz.

Rosalie összehúzta a szemöldökét, de csak kíváncsiságot, és egy kis félelmet éreztem benne, ártó szándékot nem. A sötét vámpír feszülten figyelt. Meg akartam őket nyugtatni, így én is közbeszóltam. Mialatt beszéltem, az Aliceből áradó nyugalmat és örömöt árasztottam feléjük.

- Ha bántani akarnánk, már rátok támadtunk volna, ahelyett, hogy itt cseverészünk kedélyesen. Kérlek, hagy menjünk veletek! – Bár próbáltam barátságosan megszólalni, azt hiszem keményebben csengett a hangom, mint vártam. A szőke vámpírlány még egy ideig méregetett bennünket, aztán megszólalt.

- A nevem Rosali Hale. Az övé Emmett Cullen. Kövessetek.

Alice kezével a kezemben, elindultunk utánuk. Mint egy nyughatatlan gyerek, aki alig bír magával, Alice úgy szökdécselt mellettem. A belőle áradó felhőtlen öröm megmelengetett engem is. Túl voltunk az egyik felén, és könnyebben ment, mint vártam. De még nem végeztünk. Ott volt a család másik fele. Feléjük gyalogoltunk. A reménybeli családunk felé.

Kommentelj a blogokért !

Sziasztok!

Egy számomra nagyon fontos dologra hívnám fel a figyelmet, ajánlom minden blogoló és olvasó figyelmébe!


"Ezzel a kis képpel szeretném felhívni mindazok figyelmét, akik vagy hasonló helyzetben vannak, mint én magam (azaz, nem díjazzák a munkájukat kritikával) vagy csak elegük van abból, hogy nem tudnak elolvasni egy-egy fejezetet, mivel nincs meg az elegendő komment határ.
Arra kérek mindenkit, akinek van saját blogja, hogy tegye ki ezt a képet az oldalára, és tüntessünk az ellen, hogy az általunk szerkesztett és rengeteg munkával fenntartott blogjainkat ne kelljen felfüggeszteni, szüneteltetni vagy éppen bezárni! Bírjuk rá a névtelen és nevüket felvállaló olvasóinkat arra, hogy egyetlen percet rászánjanak még az idejükből arra, hogy kritikájukkal javítsák a blog fejlődését."

/Szozsa914 (Zsani)/


Szóval harcra fel!! Mindenki kommenteljen, ha valami jót olvas! Akár névtelenül, akár névvel, akár csak 1-2 szót, akár kisregényt! :) Ezzel a mi munkánkat, erőfeszítéseinket is megtisztelitek. És a személyes fejlődésünket is elősegítetek, hogy egyre jobb és jobb műveket olvashassatok.
Egy egy komment erőt adhat egy új fejezet megírásához is!! Minél hamarabb!

Bocsánat, hogy még mindig nincs friss az U. B. -ből, de a héten nagyon lefoglalt az olvasói találkozó, és nagyon nehezen adom ki a kezeim közül, úgy tűnik, hogy az utolsó fejezetet. Egy kis türelmet és sok kommentet kérek még!!

Gyémántfiú, Bíborhajú. Árnyékvilág.

Hogy milyen egy könyvbemutató után extázisban hazamenni? Nem tudtam eddig.

Mondhatják sokan, hogy dilis vagyok, hogy ott az e-book és interneten mindent meg lehet találni, le lehet tölteni, mert a könyv drága, de az soha nem lesz olyan, mint kezünkbe venni egy nyomdakész, uborka illatú könyvet.

Mikor a szobádban, a hideg estéken betakarózva, mostanában egy kis kakaóval, vagy mézes sütivel az ember nekiül olvasni, és az órák alatt teljesen beszippantja a történet.

Hazaértem, és nem győztem gyönyörködni a három „drágaságomban”, a három muskétás, és persze a tiszteletbeli negyedik, Katona Ildikó remekműveiben. A simogatni valók, amikor az ember végigtapogathatja a dombor nyomatot a címlapon, és könnyes szemekkel elolvassa azt a pár mondatot, amit az írók tényleg csak neki írtak.

És hogy, hogy kezdődött…

Mindegyikükkel máshogy, de egy napon ért célba, … Mi, az olvasóik, és az ő nagy örömükre.

Spirit Blisst, alias Hujder Adriennt ismerem és olvasom a legrégebben. Olvastam, mikor megnyitotta a blogján a trilógiáját, mikor elmondta, hogy van egy kézirata, és megmutatta nekünk, olvasóinak az első részleteket. Aztán vele együtt izgultunk, mikor elküldte a kiadóknak a kéziratokat. És vártunk. Nagyon sokáig vártunk, bár ő várt legtovább.-D Aztán Katona Ildikó visszaírt. És felcsillant a remény, hogy a kezünkben tarthatjuk egyszer. De a dolog lassan haladt, és mi tovább olvastuk Adri írásait a blogján.

Itt ismertem meg Benina nevét is, akinek azt hiszem szintén valamikor ekkor kezdődött el a könyvkiadatása, szintén az Alkonyat kiadója által, Katona Ildinél, a Könyvmolyképzőnél. Beninának mindössze, csak egy művét olvastam, a Lélek őrt, de azt két nap alatt végig olvastam gépen, és nagyon megtetszett a stílusa, a világ, amit elképzelt, tele ötlettel, új, varázslatos lényekkel.

És végül jött Szurovecz Kitti. Egy könyvesbolt akciója keretein belül megvettem a Smink nélkült. Ekkor még nem ismertem magát Kittit, de beleszerettem a stílusába. Ha idézhetek magamtól, imádom, hogy a csavaros, izgalmas történetet, átszövi könnyed humorával, és sok tapasztalatával. Olyan dolgokat lát és hall, amiket mi halandók csak nagyon kevesen, és mindig mosolygós, bájos stílusával eléri, hogy megnyíljanak előtte a hírességek szívei. De őt sem kerülhette el a vég, aki Robert Pattinson személyében érkezett. Látva, milyen életet él a Gyémántfiú az aranykalickában, belekezdett az online regényébe, és mi hétről hétre a monitor elé szegeződtünk, hogy megtudjuk, mi lesz Nick és Heily sorsa. És egyre többen lettünk. …

Felmerült, hogy Kitti is kiadathatná a könyvét, és végül is, Ildinek hála, az ő könyve is elindult a fizikai állapottá válás felé, a mi kis bánatunkra, mivel így várnunk kellett pár hónapot a végére… érthető okokból, hogy kezünkbe véve olvashassuk el.

És októbertől beindult a munka. Szerkesztőkeresés. Mert Ildikónak nincs elég ideje. Sok - sok körömrágás, hogy ne csússzanak a könyvek. És a lányok mindent megosztottak velünk. A félelmeiket, kértek tőlünk ajánlásokat a könyvek végére, (amik mind ott díszelegnek a soraik után, bizonyítva mennyien vagyunk!), megszavaztatták, melyik lenne a nekünk tetsző borító. Soha nem tapasztaltam még ilyet, hogy ennyire közvetlen lenne a kapcsolat, író, olvasó és kiadó-szerkesztő között. A facebook vált a mi kis családunkká, ahol együtt izgulhattuk velük a könyvek születésének minden mozzanatát.

Majd kikerült a várva várt dátum. December 2- a , a bemutató, és olvasói találkozó napja. Mindenkivel madarat lehetett volna fogatni, és elkezdődött a visszaszámlálás, majd figyeltük, hogy növekszik a szám az „ott leszek” fül mellett, és vártuk, hogy kivel is találkozhatunk a valóságban is, megismerve egy kicsit őket, nem csak virtuálisan, a kis képek alapján.

És hogy ne menjünk üres kézzel, Hlavács Orsi találta ki a fantasztikus ötletet, amit én ezúton is köszönök neki, (és engedte, hogy meglovasítsam), miszerint válasszuk ki a kedvenc idézeteinket és küldjünk pár sor jókívánságot a lányoknak. Ő Kittinek gyűjtötte, én mivel őt ismerem legrégebb óta, Spiritnek vállaltam a meglepetés gyűjtögetést. Még én magam is meghatódtam, mikor megérkeztek a kis privát üzenetek, tele kedves szavakkal, és érdekes mód, nagyon sok hasonló idézettel. (Sok a közös kedvencünk, lányok.)

A napok csak teltek, és eljött a december 2-a. Mivel nem vagyok járatos Pesten, beszerveztem magam mellé Farkas Zolit, Kitti rajongói oldalának a szerkesztőjét, hogy ne egyedül induljunk neki a nagyvilágnak.

Majd az anyukájáék jóvoltából kényelmesen és gyorsan sikerült felérnünk autóval nagyon vidám hangulatba, vonat és sok minden más helyett, amiért megint csak nem lehetek elég hálás. (És üzenem, hogy életmentő és isteni volt a KÁVÉ!)

Hóban, fagyban, sárba, de odaértünk, és kis keringőzés és kérdezősködés után megleltük a SOTE Florist éttermet is. Innentől pedig nem lehetett letörölni a vigyort az arcunkról.

Abban a pillanatban, ahogy odaértünk Kitti a nyakunkba ugrott, és örömömben én is alig kaptam levegőt. Annyi chates beszélgetés, sok hozzászólás után végre személyesen is találkoztunk, és ez nagyon sokat jelentett számomra, és úgy hiszem számára is. Üdvözöltem Spiritet is, akit nyáron láttam utoljára a találkozón, de ragyogott a boldogságtól, és egész este csak vidáman kacarászott az ismerős, nyári olvasói találkozón már megszokott, kissé hangosan nevetgélő lánybandánkkal.

A termet átjárta a nevetés, az izgalom, ami csak fokozódott a könyvek megjelenésével. Olyan sok volt belőlük, és olyan jól néztek ki, hogy az hihetetlen. Közben én is átadtam Spiritnek a kis papírdobozt, ami a 21 idézetet rejtette az olvasóktól. A tetejére az Árnyékvilág szárnyas borítóját festettem, az oldalára a műveinek nevét. Öröm volt látni rajta a boldogságot, és láttam, már olvasta volna a kis papírokat, ha nem kellene éppen a könyveit dedikálni.-D Aztán a doboz körbement a lányokon, és örömmel láttam, hogyan dédelgetik, és nézegetik közös ajándékunkat Adrinak, akinek a művei estéről estére odaszegeznek a gép elé, hogy együtt olvashassunk.

Aztán elkezdődött. Jöttek a felolvasások. Elsőként Szandi (aki már olvasott fel Spirit műveiből) az Árnyékvilágból, majd Benina művéből, a Bíborhajú – A boszorka fényéből, és végül Eszes Szabolcs olvasott fel egy hosszabb részletet a Gyémántfiúból, a lányok nagy örömére:-D

Majd az következett, amire nagyon régóta vártunk. Mi is, és ők is.

A hosszú sorok több mint egy órán át kígyóztak a 3 muskétás asztala előtt. Én Spirit könyvét kaptam meg először, kérésemre kis napocskával, ajándékba kis könyvjelzővel, képeslappal és novellával. Majd jött Benina, akinek csak gratulálni tudok, és ígérem, a vizsgák után első lesz a listámon a könyve olvasása- mihelyt megkapom a húgomtól, aki azóta le sem teszi a könyvet. Tőle is kaptunk egy kimaradt fejezetet. És végül a csillogó, gyémánt szemű Kitti, akinek P. S. jét én is köszönöm, és örülök a közös képnek, Gerije jóvoltából. Várom már nagyon a Borostyánkönnyet, a gyémánt folytatását, melynek Prológusát, és első fejezetét ajándékba kaptuk.

Kötetlen beszélgetés, közös képek, a könyvvel, az írókkal, egymással. Az ember csak ölelgetné és tapizná a könyvet …. olyan jó kézben tartani. Uborkaillat. Lapozható. Csak nekünk szóló szavakkal. És jéééé, ott vannak a végén az ajánlásaink.

Majd jött a búcsú, és az ígéret… Jönnek a blogokon és honlapokon a fejezetek, facebookra a képek.-D

Hazafelé szintén vidám hangulatban, egy kis kajával feltankolva, könyvekkel a táskánkban utaztunk. Zoliék autójának hála, elértem a 20 30 –as buszt, így kilenckor már boldogan meséltem és mutogattam felváltva a könyveket és a képeket itthon.

Az ágyam mellé kerültek. Lapozgattam és olvastam lefekvés előtt. A Gyémántot, majd az Árnyékvilágot… és ha visszakapom a húgomtól, a Bíborhajút is:-D