2010. április 23., péntek

Utazás a boldogságba 5. fejezet



Hát ez is megszületett végre. Elnézést a késlekedésért, de nem akartam olyan fejezetet felrakni, amire Anett nem mondta rá, hogy jó. Kárpótlásul, amiért eddig vártatok, teszek fel képeket oldalra, amik megihlettek, segítettek elképzelni a kort és a helyszíneket.

De, mivel a visszajelzéseket még mindig szóban és emilben kapom, nagyon örülnék egy két bátorító szónak itt is kommnetekben, hogy jó- e az amit csinálok vagy van-e értelme? Nagyon sokat javítottunk benne, és bizonytalan vagyok, hogy sikerült. Iszonyatosan kíváncsi lennék a véleményetekre, ezért ha tudtok, hagyjatok párt sort a fejezetről, vagy a képekről.
Nagyon inspiráló tud lenni, ha az ember kap egy két sort, és meghozza a kedvem a folytatáshoz is:-))))
Szóval itt a fejezet, jó olvasást!



5. Lóverseny és Vörös Tulipán


Alice

Láttam, hogy már csak egy-két nap és minden virágba borul. A tavasz visszavonhatatlanul megérkezett, bogarak, darazsak, zümmögtek, felverve az eddig oly csöndes erdőm békéjét. Virágillat terjeng mindenhol a levegőben, és mégis meg tudom különböztetni egyesével a sokfajta illat, a puha, harmatos fű, a nedves fakéreg, de még a rajtam levő ruha anyagának illatát is.


A szívemben is tavasz van. Azóta, a látomás óta, szinte úszom a boldogságban. Egyre többször látom azt a jelenetet, egyre pontosabban és még több apró részlettel. Bár nem tudom pontosan az időpontot, és a helyet, - ez néha elég idegesítő tud lenni - de tudom, már nem kell a végtelenségig várnom, van valaki az életemben, akiért érdemes léteznem. Figyeltem a hangokra, szagokra, emberekre, a környezetre.

A hely, ahova be fogok ülni, a Red Tulip (Vörös Tulipán) nevet viseli. A falon egy kis fémtábla hirdette a nevet. Vörös, cikornyás betűi, mint egy A felirat mellett egy piros tulipán képe, miközben egy szirom hullik le róla. A bútorok kellemes hangulatot árasztanak, minden olyan meleg színű belül. Narancsok, barnák és vörösek. Vöröses cseresznyeszínű a pult oldala. Az ablakok mellett, fából faragott székeket rendeztek el kis körben az asztalok mellett. És persze egy magas sötétbarna bárszékre fogok felpattanni, amiről vidáman kalimpálhat a lábam.

De egyre többet törtem a fejem, mi lehet, vagy hol lehet az a hely, ahová Jasperrel megyünk. Mert az egyértelmű, hogy nem állhatunk kint az esőben. És örökké nem élhetünk kint egy erdőben, elzárva a külvilágtól.
Szerettem az emberek közelségét, segített igazi embernek érezni magam. Nem akartam én is olyan vérszomjas és kegyetlen vámpírrá válni, mint akiket látomásaimban láttam. Próbáltam megtartani ezt az életformát, még ha nem is illettem ebbe a világba teljesen.
Régóta szeretnék egy kis helyet, egy házikót, valahol, egy külvárosi részen, ahol nem kell majd rejtőzködnünk, és én is nyugodtan dolgozhatok, de védve vagyunk a kíváncsi, emberi pillantások elől.

- Mindenesetre, nem biztos, hogy létünk és kapcsolatunk nagy kérdéseit egy emberekkel teli kis bárban kellene megvitatnunk. És azzal sem vagyok tisztában, hogy mennyire lesz képes elviselni az emberek közelségét? - Mivel semmilyen bajt nem láttam előre, azt hiszem, ezen a téren nem kell aggódnom.

Az is biztos volt, hogy a szállásunknak valahol a kis bár közelében kellett lennie. Akárhogy is kerestem, New Yorkban egy Red Tulip-ot sem találtam, így tovább utaztam. Épp a városból sétáltam kifelé az alig megvilágított utcán, amikor…

Zajos utca, az emberek tovasietnek kosaraikat cipelve, igyekeznek haza a munkából, gyerekeiket terelgetik, , téglatest alakú Ford modellek pöfögnek lassan az utakon. Elülső lámpájuk, mint két mindent látó szem, megvilágítják az alkonyatban az utakat.
Egy hirdetőoszlopon falragasz:

- ’Hotel Silence: Kis, csendes fogadó a fáradt vendég számára. Térjen be hozzánk, pihenjen kényelmesen.’36. Baker Street, Philadelphia, - alatta a cím, kisebb betűkkel.

Egy alacsony termetű hölgy sétál arra. Bordó kalapja alá beigazítva a haja, hosszú halvány rózsaszín blúza, mély, v alakban kivágott, és sötétkék, csipkealjú, bő szabású szoknyája ütemesen fodrozódik a lány lépéseire.
Figyelmesen megnézi a hirdetést, majd vidáman tovább szökdécsel.

Elkezdtem gyorsabban futni…


Majd megint megtorpantam:

A mézszőke hajú vámpír egy tigrist kerget. Testtartása, mint egy oroszláné, sebesen szalad, de látszik, hogy csak játszik az állattal. Kergetőznek. Majd hirtelen oldalról becsapódik egy hatalmas test nagy lendülettel, és mindketten, a támadó magával repítve a vadászt, repülnek még vagy öt métert, míg egy fának nem ütköznek, ami recsegve fogja fel a becsapódást. Az tigris elszalad, sebesen, mintha még mindig üldöznék.

- Az én prédám volt - morgolódik a vadász, miközben feláll, és leporolja magát.
- Akkor legközelebb, végezz vele gyorsan, mert nem bírom nézni, ahogy játszol vele. Én soha nem tudnám ennyire tartóztatni magam. Nagyon íncsiklandó, összefut a nyál a számban, bár az emberi vérrel soha nem érhet fel!- kuncog bajsza alatt a másik vámpír.

- Elmegyek – szólal meg feldúltan Jasper. Kemény kijelentésnek hangzik, és nem is vár rá választ. Barátja arcába néz, és látja benne a kimondatlan kérdést, és arcán a fájdalmat. Jazz arcizmai megrándulnak.

- Nem miattatok megyek el. Nagyon élveztem a társaságotokat, és mindent megtettetek értem, amiért örökké hálás leszek. Nagyon régóta gondolkodom már ezen a lépésen. Megszoktam az életmódomat, és most már saját magamnak kell megkeresnem a lelki békém. Olyan mintha hívnának, és nekem mennem kellene. Érzem, hogy vár még rám valami odakint. Meg tudod ezt érteni? – hadarja el egy levegővételre, mintha attól félne, hogy valaki beléfojtja a szót.

- Úgy távozol, ahogy érkeztél. Hirtelen és váratlan. Tudom nem vagy az –az érzelgős típus, de mi lesz Charlotte-tal? - arca furcsa grimaszba torzul egy pillanatra. – Tőle nem köszönsz el?
- Köszönök neki is mindent, és kérlek, köszönj el tőle a nevemben. Még hogy, nem vagyok érzelgős! – majd int egyet barátjának, és egy cinkos mosoly kíséretében beveti magát az erdőbe.

- Én is elindultam, siess szerelmem! – gondolom erősen magamban, és olyan gyorsan futok, hogy úgy érzem a szél egy dallamot fütyül a fülembe.


Jasper

Egyre érlelődött bennem az elhatározás. Mindig, ahogy Petert és Charlotte-ot néztem, eszembe jutott saját magányosságom. Maria emléke elhalványodott, próbáltam nemigen gondolni rá. De a mellette eltöltött évek, a sok csata emléke, és a sok fájdalom csak nagyon lassan tompul.

Új célok, élmények kellenek. Már öt éve nem voltam rendes emberek között, és az állatokkal való táplálkozás is kiválóan bevált létem fenntartásához. Az állatokra való vadászat már kevésbé kötött le, szinte érzéketlenné váltam az ölés e fajtája iránt. Elfogadtam, hogy valamin nekem is élnem kell, és a vadászat napi rutinná vált.

Sajnáltam, hogy ott kell hagynom Peter-t és Charlotte-ot, tényleg mindent megtettek értem, megtanítottak, hogy éljem túl egyedül az erdőben. Készítettünk kunyhót, ruhákat, eszközöket. Fegyverekre nem volt szükségünk. A karunk és a fogaink tökéletesen megfeleltek minden igényünknek. Néha úgy éreztem magam, mint egy hajótörött, aki új életet kezdett egy lakatlan szigeten.

Még arra is hajlandóak voltak, hogy megpróbáljanak állatvéren élni hosszabb távon, de a vágy erősebb volt, és ők nem szívesen váltak meg berögzött szokásaiktól. Éreztem, ahogy küzdenek, hogy, mennyire szerették volna, de akaraterejük kevésnek bizonyult ilyen mértékű szenvedéllyel szemben.

Olyan ez, mintha az ember ópiumfüggő lenne. Nem lát, nem hall, csak a cél lebeg a szeme előtt. És nem tudja abba hagyni…vagy legalábbis valahogy így jellemezte nekem Peter, mikor beszélgettünk erről. Mintha én magam nem ismerném pontosan ilyen jól ezt az érzést.
Ha nem is sikerült nekik, értékeltem a szándékot, és még inkább kifejezték vele barátságukat.

Ugyanakkor érzetem az irántam való aggódást, hogy magányos vagyok, és nem találok társat.
Néha feltört Charlotte-ból az anyai ösztön és ilyenkor mindig nagyon erőteljes érzések kerítettek hatalmukba.

Bűntudatom volt, hogy nem köszöntem el Charlotte-tól, de nem akartam érezni az ő fájdalmát is. Peter úgy érezte, rájuk untam, nem elég jók nekem, és azt hitte csalódtam bennük. Tele volt bűntudattal, önsajnálattal, és éreztem a szeretetét is, amit mindenképpen ki akart mutatni mielőtt elmegyek. Tudta, hogy meg fogom érezni, ezzel búcsúzott.
És éppen e miatt azt is tudta, miért nem akartam Charlotte-tól én magam elbúcsúzni. Nem hiába használta Peter az érzelgős szót.

Nem futottam túl gyorsan, és nagyon figyeltem minden zajra, nehogy ember legyen a közelemben. Nem tudtam most hogyan reagálnék egy találkozásra. Habár elég régóta tartóztatom magam, nem akartam még egyszer ugyan azt a hibát elkövetni. A szerencsétlen kurtizán képe örökre az elmémbe égett, mintha most is itt feküdne a földön, karjai ernyedten. Soha nem akarom elfelejteni ezt a képet, mert ez emlékeztet arra, ki nem akarok lenni, és mi ellen küzdök.

Az őserdőt elhagyva, több napig futottam, mire kiértem a kontinens északi részére. Azt terveztem, visszamegyek Észak –Amerikába. Ott a szülőföldem, azt a helyet ismerem a legjobban, és nagyon vágytam már látni az emberek világát (hacsak távolról is).
Körbenéztem az óceán partján. A naplementében csillogó kékség beterítette a látóhatárt. Üdítő látványt nyújtott a sok zöld után. Vízbe ugrottam és elkezdtem úszni. Három nap alatt átértem Észak –Amerika déli partjára, és most vettem észre: tavasz van.
A fák rügyeznek, színes virágok nyílnak. Mindig is szerettem a tavaszt. Egyedül ez mutatja az idő múlását. A természet, ami mindig változásban van. De én nem.

----<*>----

Szerettem volna látni megint valamit, ami a régi életemre emlékeztet. Valamit, ami nem változott az elmúlt évtizedek alatt.
A lovak voltak az egyetlen olyan jószágok az életben és a csatatéren, amikben mindig bízhattam. Mindig nagyon élveztem a felderítéseket idegen tájakon, ahogy száguld mellettem a táj, a szél süvít a fülem mellett, miközben lovam sebesen vágtat.
Megszületett a tervem. Mihamarabb, kísérletet teszek, és megnézek egy lóversenyt távolról.



Alice

Ahhoz, hogy szobát vegyek ki egy hotelban, pénzre van szükségem. De mivel a napsütés miatt nem dolgozhatok emberek között állandóan, így egy nagyszerű felfedezést tettem. A lóverseny egy igen hasznos találmány, ha az ember (vámpír) előre látja, melyik ló fog nyerni. Ráadásul, igen jól fizet, és eltarthatom magam „hivatalosan is”.

Akkor jöttem rá erre a lehetőségre, amikor legelőször látogattam ki erre az eseményre. Sokat tűnődöm, hogyan láthatom az eredményt, hiszen nem a döntésekkel kapcsolatos. Aztán rájöttem, hogy az én döntéseimet látom. Ha eldöntöm, hogy nyerni szeretnék, látom, hogy, nyerni fogok a következő futamban. Nem a számot gondolom ki előre, hanem az eredményt látom. Hogy melyik rajtszámú lóval, melyik futamban fogok győzni.

Kerestem egy lóversenypályát Philadelphiától nem messze, és elfoglaltam szokásos helyemet a lelátó mellett, ahol kisebb volt a tömeg. Élesebb látásomnak köszönhetően így is jobban láttam, mint a lelátón ülők. Az ég felhős volt, eső készülődött, tehát számomra pontosan megfelelt. Délelőtt volt egy látomásom, amiben egy Sárkány nevű telivér fog nyerni, a négyórási futamon. Már megtettem a tétemet Sárkányra, amikor…

Nem merészkedett közel. Mézszőke, göndör haját meglebbenti a szél, ahogy óvatosan két fa árnyékában rejtőzködik. Szürke inget visel, és egy kopottabb sötétszürke vászonnadrágot. A pálya szemközti részén áll, ott ahol nem tartózkodnak emberek. Mély áhítattal nézi, ahogy a száguldó lovak lovasaikkal elvágtatnak előtte. Aranyló szeme megcsillan, száján keskeny mosoly jelenik meg. Majd a futam végeztével eltűnik a fák között.

-Óhh, Istenem, itt van! De, még nem jött el az ideje… türelmesnek kell lennem – bátorítom magam és harcolok az ösztöneimmel.
- Nem azt láttam, hogy odamegyek hozzá, tehát itt most nem fogok vele találkozni. - Szememmel megkeresem a helyet, ahol az előbb még a látomásomban feltűnt.

Kilépek a lelátó vonala mögül és…Ott áll. Élőben, teljes valójában. Arcán vidám mosoly, majd hátat fordít és elillan, mintha ott sem lett volna. Csak egy pillanatra láttam, de ott volt, és én láttam. Bizonyíték a létezésére. Már nemcsak egy rejtélyes alak beúszó látomásaimban… valódi. Ő nem láthatott engem, mert a lelátó eltakart, és ahhoz is messze volt, hogy megérezze a szagomat.

A futamnak vége lett, de én még mindig földbe gyökerezett lábakkal állok a lelátó mellett. Az emberek hömpölyögnek lefelé a lelátóról, mint egy szivárvány színű folyam. Sokat nyertem, de most ez sem érdekel. Majd később felveszem az összeget a kasszánál.

Este a városban sétálok. Fejek fordulnak utánam, de megtartják a tisztes távolságot. Már is felfedeztem, hogy vonzza a fajtánk a tekintetüket, de most nem ezzel törődtem. Az volt a célom, hogy mindent előkészítsek, mielőtt találkozunk Jasperrel.

Már tudtam merre kell mennem, és mit kell csinálnom, mert kint a pályán utána, hogy Ő elment, láttam:

Az épület bejárata fölött nagy fehér, téglalap alakú keretben, piros, kacskaringós szöveg hirdette: Silence Hotel, és a tábla jobb végében egy ágyra hasonlító ábra. Egy elegáns, kalapos hölgy lép be, szerteágazó sötét fürtjei gondosan a kalap alá igazítva. Csíkos, drapp sála lazán a nyaka körül, krémszínű hosszú blézere van, hozzáillő, térdig érő szoknyával, mely kecsesen lebeg rövid, de karcsú lábai fölött.

A helyiséget két sárgás, falikaron lévő lámba világítja meg, de otthonos. Rendezett, a folyosó szoba növényekkel teli. A pult az ajtóval szemben helyezkedik el, mellette a faragott korlátos lépcsősor, mely az emeletre vezet. A hölgy a kis aranyozott csengőért nyúl, majd motozás hallatszik, és egy szemüveges, bajszos férfi feje jelenik meg a pult mögött.

- Jó estét, Kisasszony. Miben lehetek a szolgálatára? – és kényszeredett mosoly ül ki az arcára.
- Szobát keresnék, két személyre. - szélesen mosolyog, majd a férfi szemébe néz. A portás megbabonázva nézi a lányt, majd dadogva közli.

- Sajnálom hölgyem, már minden kétágyas szobám foglalt. Esetleg egy egy-ágyas szobával szolgálhatok, az- az utolsó, ami még üres a négyből. Még egyedül van, kiveheti azt. –Próbálkozik a portás. A hölgy közelebb hajol a pult fölött, és mélyen a férfi szemébe néz, mintha meg akarná babonázni.

- Én most egyedül vagyok, de várok valakit, és hajlandó vagyok dupla árat fizetni a Dupla szobáért. Nem lehetne esetleg megoldani ezt a problémát? – és egy csábos mosoly keretében egy kis pénzt csúsztat át a pulton. A férfi arca elfintorodott egy pillanatra, majd, mint aki révületbe esett gépiesen feleli.

- Már hogyne lehetne megoldani - a kulcsért és egy könyvecskéért nyúl.
- És meddig óhajt maradni a Kisasszony?- kérdezi kissé félénken.

- Nem tudom még pontosan, egyelőre korlátlan ideig –majd hozzáteszi a férfi elkerekedett arca láttán – a pénz nem akadály, üzleti úton vagyunk.

- És milyen névre szabad?- érdeklődik a portás, még mindig kicsit kábultan.
- Alice Hope – válaszolja vidáman a kis hölgy.
A papírmunka után a portás átadja a kulcsot a hölgynek, és elindul a kikoptatott lépcsőn, hogy megmutassa az utat a szobához, amit kaptak.

Kicsit idegesen kapkodom a lábam a járdán. Ezelőtt, még soha, senkivel nem beszéltem ilyen közvetlenül, és nem is értettem igazán, hogy ez most hogyan lesz ilyen egyszerű és a portás mitől lett ilyen segítőkész hirtelen.

Aztán mély levegőt vettem, és benyitottam az ajtón, ami a Silence Hotel felirat alatt található.

3 megjegyzés:

  1. Compliments for your blog and your pictures included, I invite you to see the photo blog,
    CLICK PHOTOSPHERA

    Each week released a new album

    Greetings from Italy

    Marlow

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Bocsi, hogy eddig nem komiztam de elég sok oldalt olvasok így nem mindhez és mindig van érkezésem véleményezni. De most végre sikerült eljutnom hozzád is és még íroki is pér sort a történetedhez.
    Szerintem nagyon jól megírt kis story. Nem tudom mi alapján választottad az Alice-Jasper párost, de van egy tippem, vagy legalábbi egy elméletem. Szóval ők a legszínesebbek, az összes szereplő közül. Szépen letudod írni az érzelmeiket, a hangulataikat, ez tetszik. Jók a leírások a tavaszé, a hotel szobáé, az egész olyan mintha én is jelen lennék, ha becsukom a szemem mindent látok magam elött.
    Várom már a találkozásukat, kíváncsi vagyok azt hogy fogod megírni.
    Szia Syro

    VálaszTörlés
  3. Júj, nagyon köszönöm a dícsérő szavakat!!!
    A választás az alapján esett rájuk, hogy a képességeik miatt bennük láttam a legtöbb fantáziát, és érzelmet, amit le tudok írni, ki tudok találni. Róluk még nagyon keveset írtak és meg lehet írni az előtörténetüket!
    Tehát igen, jó az elméledet:-)

    Igyekszem mindig utána keresni és olvasni a kornak, egyrészt mert engem is érdekel, másrészt mert így hitelesebb:-)

    Mégegyszer köszönöm, hogy vagy, és igyekszem a következővel. Ígérem már nem kell sokáig várni a találkozásra:-)

    VálaszTörlés