Könyvajánló: Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

A könyv adatlapja:

Kiadó:Cartaphilus

Sorozat: Carta Light

Kiadási év: 2012

Oldalszám: 488. old. 

Folytatásos:igen, van 2. része

Eredeti címe: Me Before You

Fordította: Lányi Judit

Fülszöveg:

Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait…

Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes…
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

Gondolataim a könyvről:
Mint oly sokaknak,  nekem is a film miatt került most a látóterembe a könyv. Sok jót hallottam már róla, és azt is, hogy nem egy könnyed, nyári romantikus történet, ezért akkorra tartogassam, amikor sírni támad kedvem.

Hát ha sírni éppen nem is, de kedvem támadt a március 15.-ei hétvégén, így nekivágtam. Sok betegről, bénultról, sőt tolószékesekről is olvastam már, de ilyen szintű bénulásról még nem.  Mikor semmi mást nem tudsz mozgatni csak az arcodat a nyakadtól felfelé... elképzelni sem tudom, milyen lehet ez egy élet igenlő, pezsgést és extrém sportokat kedvelő férfinak. Na de kezdjük az elején.

A könyvnek végtelenül bájos, kedves és egyben a helyzet milyensége miatt fanyar és gunyoros hangulata van. Szerencsére váltott szemszögű, kapunk Lou és Will gondolataiból is, ami néhol nagyon vicces. Ami kicsit néha talán megzavarja vagy épp színesíti (kinek, hogy tetszik), az Will anyjának és apjának a jelenléte, néha ők is kapnak pár fejezetet, hogy még érdekesebb legyen a leírás a család szempontjából is.

Lou kedves, bár kicsit néha hebehurgya, de életvidám, vicces, élni akar, és keresi a helyét és a céljait az életben. Ehhez hozzátartoznak a színes, vicces bohókás ruhák, amiket én imádtam (Ó a méhecskés harisnya, lásd jobbra.) Szerettem a hebehurgya családját, a takarítómániás anyját, az okos és segítőkész nővérét a káromkodó kisgyerekkel, az apát, aki csak ostorozza Lou-t, pedig ő legalább dolgozik, és persze a nem sok vizet zavaró nagypapát is. Ez mind lehetne egy valós család, és ettől végtelenül életszagú a sztori.

Will a másik véglet. Még látjuk a baleset előtt, milyen volt az élete, és hogy mindez mivé szűkül le. Sérteget, bánt, eltaszít, mert talán így dolgozza fel, így akarja megvédeni a szeretteit, ez a védekező mechanizmusa.

Na és persze ott van Patrick, az állandóan edző, de szinte nem is létező barát, aki engem rettentően idegesített, mivel ez baromira távol áll tőlem (bár lehet, hogy pont ez volt a szerepe), és Nathan, aki maga az ápolók megtestesült jó példája. Bárcsak ma is ilyen lenne minden ápoló az egészségügyben. (Ó, haj, erről sokat tudnék beszélni.)

Majd Lou új életcélt talál, és belendül. Tervez, ötletel, végre komolyan elkezdi érdekelni valami. Nekem itt kezdett érdekes lenni a dolog. Milyen lehetőségei vannak az ilyen embereknek? Mennyi nehézséggel kell megküzdeniük a mindennapokban, ami nekünk fel sem tűnik (lásd lóversenypálya.)? Mennyire nem segítőkészek az emberek, és nem empatikusak, ha sérült embertársaikról van szó?

Aztán voltak benne csodás és vicces és felemelő pillanatok. Mint például a koncert. Vagy a lagzi. Vagy az utazás. Nem is tudtam hogy ennyi chatszoba, és lehetőség van már az ő számukra is. Tudom, hogy mindenféle problémával együtt lehet élni, ha az ember akar, küzd és van értelme miért maradni, de más távolról gondolni ilyenre, mint olvasni ezekről a helyekről (nem néztem utána, de feltételezem a szálloda tényleg létezik.)

Ó, és a vége. Nem szeretnék sok mindent elárulni róla, de igen, keményen megríkatja az embert, többször is. Pedig azt hittem, hogy engem majd nem, mert én aztán nem, de hát na. Ami jól van megírva, az jól van megírva.

Ha pedig nem volt elég beszámolónak az eddigi, egy kis extrának itt a film trailere, ami nagyon jónak tűnik, én rettentően várom már:


Végül, mivel kicsit utánaolvastam, kiderült, hogy van folytatása is After You - Utánad címmel. Tavaly jelent meg külföldön, és természetesen Lou-ról szól, nem túl eredeti csavarral, mindenesetre tipródom, és egyelőre nem hiszem, hogy el akarom olvasni, hagyom, hogy átjárjon még az első könyv élménye, de a borítóit megmutatom nektek:

Vannak könyvek, amikben elveszel. Vannak könyvek, amik berántanak, a furcsa hangulatukkal, a kis színes ruhácskáikkal, a fanyar humorral, a barátsággal, a hűséggel, a kitartással, a bánattal, a gondolataikkal. Ilyen volt ez a két nap Lou és Will társaságában. Berántottak, és én csak ültem és olvastam. Mert eldöntöttem, és mert megtehettem. És ennél talán nincs is jobb.