Még a sokk hatása alatt vagyok, de megpróbálom megírni a gondolataimat. Egy hete vártam már tűkön ülve a bemutatót. Megrendeltem a jegyemet egy héttel ezelőtt neten az 24 – i előadásra, szerda éjfélre. Láttam képeket, előzeteseket… de felülmúlta az álmaimat is.Megpróbálom a benyomásaimat leírni, spoilerek lentebb részletesebben. Több mint két éve olvastam a hetedik könyvet angolul, még kint vettem meg. Azóta nem is olvastam el magyarul sem, és most direkt nem is frissítettem az élményt, tesztelve mennyire emlékszem, és mennyire adja vissza a könyvet, mennyire élvezhető. Egyedül mentem és azért imádkoztam, hogy ne sikítozó, végig beszélgető lányok mellé kerüljek. Csak a filmre akartam koncentrálni, és ez sikerült is. Négy teremben vetítették egyszerre a filmet, és nagy volt a tömeg és a zsivaj, éjfél ellenére is. Viszont amikor elkezdődött a film, az emberek elhallgattak, mindenki még majdnem a lélegzetét is visszafojtotta, annyira koncentrált. A kép és a látvány nagyon sötét, és borongós, néhol szinte teljesen fekete, amit csak itt ott old fel a vándorló kis csapat körülötti lenyűgöző táj, de hát a könyv és a tartalom alapján ezt el is várja az ember. Bár ismertem nagyjából az eseményeket, lenyűgözött megint, sokszor egészen új képek, kivágások voltak benne. Képi világában nagyon hasonlított a Gyűrűk Ura egyes részeihez, és sok hasonló momentum is van, ami szerintem nem is meglepő, ha a két angol írót nézzük. A légkört legtöbbször a bizonytalanság, a félelem, a düh, a féltékenység, a rejtett izgalom uralta aztán sokszor egy érvágással, benyögtek pár mondatot (főleg a Weasley testvérek és Ron), amivel ha pillanatokra is, elmúlt a sötétség. A cselekménye, még így is, hogy két filmet készítettek, nagyon tömör, az ember nem győzi a fejét kapkodni a sok hoppanálás, helyszínváltás, látomás és pálca suhogtatás között. Mindazonáltal teljesen érthető a cselekmény, mindent megmagyaráznak, kifejtenek. Azt hiszem azok számára is érthető, akik nem olvasták a könyvet (körülöttem többen is voltak ilyenek).
Szerencsére a film nem idegszaggató módon fejeződik be, bár nem is a legvidámabban. Mivel sajnos fél 3 körül már nem jár az 1-es villamos sem, míg hazafelé kutyagoltam, volt bőven időm átgondolni és újra lepergetni a fejemben a képeket és a jeleneteket.
Harry szinte már férfi, az a komolyság ül az arcán, mint a dolgozó felnőtt emberekén, akiknek az élet nagy, hétköznapi gondjaival kell megküzdeniük. Aztán ott vannak a menekülős, és a minisztériumi jelenetek… kicsit olyan hangulatom volt, mint egy diktatúra kialakulásánál. El kell rejtőznünk, mert vadásznak ránk. És valahol egy kicsit az is az egész. A muglik irtása, Voldemort hatalma… mindez tele képi és bújtatott jelentésekkel. És szegény Harrynk vállát nyomja a világ megmentése, aki kezd összerogyni a súly alatt, szerettei pedig csak fogyatkoznak. Nagyon szépen megfigyelhetők a pszichológiai, és régi társadalmi vonatkozások, ami mind Rowling írási tehetségét tükrözik.
Spoiler!!!!! És most aki nem szeretné tudni a konkrét eseményeket, ne olvassa, akit pedig érdekel, egy kis előzetes, szemezgessen.
Tehát, Gyűrűk Urás hatások: Rengeteg gyönyörű tájképes rész, amiről nekem folyton Új-Zéland jutott eszembe, bár úgy tudom, ott nem forgattak. Mikor Harry egyedül készül elhagyni az Odút, Samu és Frodó jelenete jutott eszembe az első rész végén. Majd az, hogy a nyaklánc rossz hatással van a viselőjére, (főleg Ugye Ronra)szintén az egy gyűrűt, és Frodót jutatta eszembe. A rossz lelkének egy darabja, ami megkísérti az esendő lelket. Nem emlékszem tisztán, bár nekem ez a jelenet kicsit erőszakosabbnak tűnt akkor… mondjuk úgy, most eltolták a féltékenység irányba. Az esküvős rész az elején (Bill és Fleur) pedig egy tökéletes, ír zenével megspékelt lagzi, akárcsak a hobbit szülinap, szintén a GY.U. első részében. Nem hiába, mindkét író a saját kultúrájából merít. És a készítők az írókéból.
Aztán ott van Fred és Georg állandó poénkodása, még a baleset idején is (Fülemüle poén). És persze Ron esetlen, rosszkor elmondott, és kissé szerencsétlen poénjai.
Ami szintén nagyon tetszett, és nagy gratula érte a készítőknek!, hogy benne van a filmben Bogar Bard meséiből a 3 testvér kulcsfontosságú meséje, külön, az egész, Hermione tolmácsolásában, szuper jó grafikával. Bár csak sziluettek, mégis nagyon kifejezőek. Külön kis színfolt. Ja és érdemes figyelni Ron és Hermione bimbózó kapcsolatát is, rengeteg kis megmosolyogtató, apró jel van eldugva a nagy sötétség között (Vércsepp az arcon, összeérő kezek…).
És persze Fred beszólása után a sorban a második legviccesebb Hermione és Harry kissé szerencsétlenre sikerült tánca. Hangosan sikítva nevettünk…:-D Egy nagyon helyes és bájos jelenet, arról, hogyan is lehet oldani a feszültséget, hogy kapaszkodjunk barátunkba, ha bánatunk van. Imádtam! Ugyanakkor Ronnak is vannak nagyon fontos és jó megnyilvánulásai (mikor visszatér Harryhez és Hermionéhoz… meghunyászkodik és mindenben egyet ért.-D Kedves.-DSipor is több szerephez jut, és ezt hiszem, Dobby megérdemelné a legmeghatóbban szónokoló manó címet. Nagyon sírtam… és nem csak azért. Főként a pozitív dolgok maradtak meg, a negatívokat meg nem akarom felsorolni, (kevesebb lett a film végére pár nagyon kedves szereplővel… Hedvig áááá) abból sok van.
De mindenképpen érdemes elmenni, megnézni. Nem a könyvhűség miatt. Azt hiszem, ezt már egy különálló műnek kell tekinteni, mert így tökéletesen megállja a helyét. A látvány magáért beszél, 3D nélkül is. Akik olvasás után nézték meg, tájékoztassanak!!!!!!
Mostanában kicsit lassabban jönnek a frissek, kezd magával rántani a vizsgakészülődés, és rengeteg beadandót kell írnom, amihez rengeteg az olvasnivaló. Az U. B. következő fejezetéig felrakom azt a novellát, amit Szurovecz Kitti, GYÉMÁNTFIÚJA alapján készült. A könyvben Nick egy forgatókönyvet ír, Álmok csapdájában címmel, és az az alaptörténet, hogy egy fiú meg egy lány egymásról álmodik, habár még soha nem találkoztak. Meg lehetett írni az első fejezetet, vagy egy novellát, ebben a témában. Én csak a fiú szempontjából írtam, így sikerült. Majd Kitti honlapján lehet szavazni a pályaművekre.
Jó szórakozást!
Ha igaz volna
Csípős hideg levegőt fújt a szél kipirosodott arcomba. Hazafelé sétáltam a városközpontban. Hangos kocsi zaj, sietős emberek az utcán. Én is épp tartottam valahová.
Egyetemre, vagy boltba? Nem tudtam. Ősz vége felé jártunk, a földön elterülő avar telve volt a színskála meleg színeivel. Esni készült, és én nagyon álmos voltam. Kávé egyenlő felébredés. Ez jutott eszembe a kis körben, lobogó hajú, zöld szirén láttán.
Beléptem. A hely meleg és barátságos. Olyan, angol kiskocsma jellege lenne, ha nem lennének a falon mindenhol virágok és kávészemekről készült óriási képek. Beszlalomoztam a kis kerek asztalok között a pultig, és egy eszpresszót kértem a pultos lánytól. Szőke hajú. Alacsony. Kis keskeny szájában csintalan mosoly leselkedett. Megkérdezte, elviszem e a kávém, azt mondtam, igen, bár itt akartam meginni, csak szerettem, ha ráírják a nevem a pohárra. Jack. Egyszerű és közönséges, mint a kalózé, abban a fimben. De jó érzéssel töltött el, hogy rajta van a poháron. Tudatta, hogy az enyém.
–Pár perc – mondta a kis szőke, és én kivártam, míg elkészült a lélekmelengetőm.
Az ablak mellett kerestem asztalt. Leskelődni akartam, nézni, ahogy a rohanó emberek elszáguldanak, tovahaladnak.
Az ajtócsengő megszólalt, jelezte, hogy valaki benyitott. Hatalmas, kötött, zöld csíkos sál volt a nyakában, ami kiemelte vörös, hosszú tincseit. Fufruját felborzolta a szél, amint a huzatban becsukta maga után az ajtót, ügyesen egyensúlyozva a kezében levő két szatyorral.
Mikor arccal felém fordult, benn akadt a lélegzetem. Akár egy szirén, ahogy feléd pillant, miután kikelt a habokból. De fenséges vonásai szomorúak, szeme halott, fáradt. Abba a pillanatban eldöntöttem, új célom, hogy mosolyogni lássam. Egy ilyen gyönyörűségnek csak nevetnie szabad.
Démoni külső, egy gyermekien bájos, sápadt arcban. A pult felé igyekszik, és elsuhan mellettem.Elhaladtában édes virágillat száll utána. Jázmin, mint az ezeregy éjszaka meséiben. Csak nézem, és nézem, az idő pár percre megállt körülöttem, miközben Ő elindult a pulttól, kezében egy bögrével. Visszafelé, megint betöltötte a levegőt jázmin illatával, és hirtelen valami kiesett a táskájából. Egy plasztikkártya.
Lecsapok a lehetőségre és felállok az asztalomtól. Szerencsére nem ment ki, utána léptem és óvatosan megérintem a karját. Megfordul, és rám nevet. Bár nem ismer, de kedvesen fogadja, hogy megszólítom.
-Elnézést. Ezt ne hagyd itt –óvatosan felé tartom a diákigazolványt.
Elpirul, és a világ máris szebb hellyé változik. Minden boldogságom az ő mosolyában egyesül.
-Óhh, istenem, nagyon köszönöm. Nagy bajban lennék, ha itt hagytam volna – kis kezével gyorsan elveszi a kártyát, és a táskájába dobja.
Ugye nem mész el… Magamban rimánkodom, hogy ne siessen, beszéljen még hozzám, hallani akarom a hangját. Feszengve állunk vagy fél percig mindketten, majd ajkai kimondják a legszebb szavakat.
-Volna kedved csatlakozni? Nem szeretek egyedül kávézni – és leül a mellettünk levő asztal mellé. Magamban indiántáncot járok, és hangos szitkokat vágok a fejemhez, hogy nem volt elég bátorságom, és neki kellett megkérdeznie.Leülök vele szemben.
Bárcsak elvitelre kérte volna. Bögrébe kért kávét, nem tudom meg, hogy hívják. Úszom a jázminillatban, ami beleng mindent körülöttünk. Nézem, ahogy elrendezi a táskáját. Mozdulatai kecsesek, könnyedek, nincs bennük semmi fölösleges.
A nevét akarom megtudni. De nem találom a hangom. Ő merően a szemembe néz. Türkiz szemei vannak. Tenger. Akár a tenger.
-Hogy hívnak? – hallva dallamos hangját rájöttem, hogy a poharat névvel magam felé tettem le, és így nem láthatta a nevet.
-Jack vagyok. Jack Cumpton.– a hangom, mint egy idegené. Kezét nyújtotta felém, és kezet fogtunk. Kicsi keze puha és ajkai a nevét formálták, de nem hallottam, a hangja elhalkult…
Berregés. Nem ideillő. Egyre hangosabb. Ne. Ne most.
Kotorásztam az ágyam mellett, mire morcosan levertem az éjjeliszekrényről az egyre hangosabban csipogó vekkert, ami csak két- három lassuló berregés után hallgatott el talán végleg. Az álom halványodott, kezdett kiúszni elmémből. Nem emlékeztem másra, csak a lány türkiz szemére, és a vörös hajzuhatagára.
De ki lehetett az? Annyira valóságos volt. Olyan életszerű. Éreztem a jázminillatot, ami körülöttünk lengett. Soha életemben nem láttam még eddig az arcát, ebben biztos voltam, most mégis tisztábban és élesebben láttam a fejemben, mint bárkiét eddig.
Hallottam már olyanról, hogy valaki annyira valósnak tűnő álmot lát, hogy maga is elhiszi, az valóság, és a tárgyak szinte kézzel foghatóak. De ez… éreztem a jázmint, puha bőrét a kezemben mikor kezet fogtunk. Az nem lehet, hogy… valahol léteznie kellett, mert különben a föld szegényebb lenne egy éteri szépséggel.
De az álom nem tért vissza, nekem pedig be kellett mennem az órára.
Két előadás és egy Mcdonald’s -os ebéd után hazaindultam. El kellett mennem bevásárolni, a vacsorához. Fújt a szél, októberhez képest, kifejezetten hideg volt, és sajnos kicsit megfagyva tapasztaltam, hogy már nem elég egy vastag pulcsi 5 fokban. De Ő egész nap ott volt velem. A fejemben. Ásványköves bolt. Egy türkizkék, csepp alakú medál, amely illene szeméhez. A pénztáros lángvörös üstöke, de a szeme nem is hasonlít.
Ha egy vörös hajú lány ment előttem, arcát kerestem, és benne a türkiz szemet, de mindig csalódnom kellett. És ez így ment egész délelőtt.
Nem láttam őt sehol, és kezdtem magam hibbantnak érezni, ami talán lehet, hogy nem is volt alaptalan feltételezés. Egy olyan lányt kerestem mindenkiben, aki nagyon valószínű, hogy nem is létezik, csak a fantáziámban. Mire hazaértem, már meggyőztem magam, hogy csak álmodtam, és egész nap jót szórakoztam egy általam kitalált lány keresésével. Rájöttem, hogy, nem is tudom mikor volt igazi kapcsolatom egy lánnyal. Valószínűleg e miatt képzeltem mindenkibe az álombeli szirént. Olyan dolgokról fantáziálok, amik hiányoznak. Szegény, igába hajtott férfinép. De még mindig nem találtam magyarázatot, miért éreztem az illatot, és a kezét a kezemben. Minél többet gondolkoztam rajta, annál jobban belefájdult a fejem.
Délután átjött Greg, elhívott estére, a szakos kori estre, mivel ő két éve rendszeresen hokizik, de ott sajnos nem siklanak csinos, csetlő- botló lányok, és most szerette volna bevetni magát. De egyedül nem akart menni, szóval én lettem a szerencsétlen barát, aki mellet menőzhet. Nem állítanám magamról, hogy klasszis lennék, inkább csak nem esek hasra, és ez Gregnek elég volt, hogy alkalmas legyek szárnysegédnek.
Tehát elmentünk. A szokásos ügyetlenkedéssel felvettem a korcsolyát, és szerencsétlenül totyogva ballagtunk a ruhatár-öltözőtől a palánkig. Úristen. Akkor tudatosult bennem, Greg már megint belerángatott valami testi épséget veszélyeztető dologba. Mikor a korcsolya éle jeget ért, majdnem ki is csúszott alólam. Kellett jó pár kör a palánk mellett mire megszoktam a vékony éleket, és a megéreztem a ritmusos mozgást. Egy-két, egy-két. Megy ez.
Greg nem ment el tőlem túl messzire, de már a kiszemeltek után keresgélt. Én is így tettem. Nagy volt a tömeg a pálya méretéhez képest, kisiskolásoktól, az egészen profikig, és a fahéj illatú forralt bor, meg a ritmusos zenék meghozták a jó hangulatot. Itt-ott elhullottak az emberek, akiket igyekeztek minél gyorsabban talpra segíteni. A bejárat felé csúsztam, mikor megláttam. Vörös hajzuhatag. És a türkiz szemek. Mindez egy angyali, halvány mosollyal keretezve. Pislogtam, mint egy őrült, azt bizonygatva magamnak, hogy nem képzelődöm, de nem tűnt el a káprázat. Greg besiklott mellém.
–Tesó, te látsz ott egy vörös hajú lányt a palánk bejáratánál? – tudnom kellett.
–Nincs ott senki. Vagy ha volt is, pont nem láttam – kicsit értetlenül nézett rám, de nem foglakozott velem sokáig, egy csúszással elillant.
De a miatt az egy mondat miatt, bennem egy világ dőlt össze. Két lehetőségem maradt. Vagy kezdek megőrülni, és hallucinálok, vagy tényleg ott volt, csak Greg nem látta.
Viszont mindkettő nagyon bosszantó és idegesítő.
Az este további részében próbáltam meggyőzni magam, hogy csak képzeltem az egészet, és a kedvenc számaimat dúdolgatva próbáltam a lányról való emlékeket száműzni az agyam egy hátsó zugába. Kevés sikerrel.
Greg persze nem szedett fel senkit, bármennyire is próbálkozott, én pedig kitörő örömmel fogadtam a két óra korizás után, mikor végre megszabadultam a cipőtől, és hirtelen pillekönnyűek lettek a lábaim. Hullafáradtan értem haza, pillanatok alatt lezuhanyoztam.
Az álom gyorsan jött.
Megint a kévázóban voltam. És Ő is ott volt. Velem szemben, mint akkor, és végre hallottam a nevét.
–Örvendek. Én pedig Vivien Hopes – és a szavai reményt jelentettek számomra is.
Reggel úgy ébredtem, mint akit megdelejeztek. Ha van neve, léteznie kell. Nem lehet, hogy ennyire beteg legyek, hogy egymás után két éjszaka is vele álmodom, ilyen tisztán és tökéletesen, élesen látom. Annyira… valódi. A remény velem volt. Még ha csak az álmaimban is.
Van két könyvajánló, mindkettő két fantasztikus magyar író, novemberben a Könyvmolyképzőnél megjelenő könyvére hívja fel a figyelmet!!!!
Szurovecz Kitti a Meglepetés magazin újságírója, és most megjelenő könyve a GYÉMÁNTFIÚ internetes regénynek indult, de hatalmas sikere miatt könyvként is megjelenhet.
Spirit Bliss alias Hujder Adrienn nevét azt hiszem nagyon sokan ismerhetjük blogos fanfic írók körében. Bár az ÁRNYÉKVILÁG még csak az első könyv formátumban megjelenő műve, rengeteg témában ír, regényt, fanficet, novellát, és mostanában cikkeket is egy internetes napilapnak.
Katt a képekre, és olvassatok bele!!!
És egy kicsit magamról is... sajnos most el voltam havazva a sok-sok beadandóval, és most több pályázatra is jelentkeztem. Az egyiket most adtam be, Kitti Gyémánfiújához írtunk novellákat. Az enyémet hamarosan itt a blogon is olvashatjátok.
A másik még készül, majd aktuálisan írok róla, ha esedékes.
És igyekszem a 15 . U. B. fejezettel, már az alapja kész a fejemben, csak időm nem volt begépelni. E mellett sok könyvet is olvastam a beadandók miatt, majd írok könyvajánlókat.-D
Fontos az emlékezés. Hogy ne felejtsük el a rokonainkat, hogy emlékezzünk az együtt töltött időre, és számon tartsunk egy nagyon fontos gondolatot, melyet, ma a P. S. : I LOVE YOU -ban újra halottam.
"Ez az egyetlen életem, ez a csodás, iszonyú, rövid és végtelen valami, amiből egyikünk se távozik élve."
És ez nagyon fontos.
Ezért kell emlékeznünk, hogy tudjuk, ki kell használni minden percet, addig míg van rá időnk.
Öleljük meg a barátainkat, családtagjainkat, mondjuk el nekik mennyire szeretjük őket... olyan kevésszer halljuk, és léleksimogató az a pár szó, ami igazán szívből jön.
Együnk annyit, amennyi belénk fér, igyunk a haverokkal, egy zajos kocsmában, az élet dolgairól vitatkozva. Használjuk ki minden alkalmat, ami szembe jön velünk, még ha didergünk is a félelemtől... mi lesz ha az alkalom rosszul sül el, és megéget minket? Játszunk a tűzzel, hisz a tűz melege a csontunk mélyéig hatolhat, egyenesen a szívünkbe.
Vegyünk táskát, ruhát ékszert, mert amit holnapra halasztunk... nem biztos, hogy megvár.
Tennünk kell ellene, hogy ne vesszünk feledésbe, ne adjuk fel saját magunk!!!
"Ha alkotsz, akkor nem leszel átlagos. Nem számít, hogy mit, műtárgyat vagy egy pár zoknit. Csak újat alkotni, ennyi az egész, és az te vagy a nagyvilágban. Nézheted, hallhatod, vagy olvasva vagy érezve, de elárul valamit rólad, így több leszel másoknál."
Ezért írok, festek, fotózok ... blogolok. Nyomot akarok hagyni.
Aztán, ha eljön az idő, én is követem a többieket.
A múlt hétvégén Bécsbe utaztam. Az énekkarnak és a barátaimnak köszönhetően rengeteget utazom, busszal, vonattal, tömegközlekedéssel.
Most az utazásról válogattam össze idézeteket, amit a Bécsben készült képeimmel spékelek meg... Olvasgassatok.
A repülőgépes utazás a természet eszköze arra, hogy úgy nézzél ki, mint az útlevélfotód. Al Gore
Senki nem visz emlékbe semmit olyan helyről, ahová még el akar látogatni. Alyson Noe
Gyakran éreztem, hogy nekem abban telnék gyönyörűségem, ha mindig mehetnék, egyenest, az orrom után, anélkül, hogy tudnám, hová, anélkül, hogy bárki nyugtalankodnék miatta, és ha mindig új országokat látnék. Én soha sehol sem vagyok igazán, és azt hiszem: máshol mindig jobb lenne, mint ott, ahol vagyok. Charles Baudelaire
Hinni annyi, mint nem tudni biztosan, hová, de mégis menni - bizalommal. Egy utazás térkép nélkül. Frederick Buechner
Örökké városok, célok, életkorok és változások között haladsz. Márai Sándor
Az emberek állandóan valami boldogságot, valami érdekeset várnak, valamilyen örömről, eseményről ábrándoznak. Ezért vonzó az utazás is. Azután a szabadság, a távolság... az újszerűség, amely mindig ünnepi, fokozza az életörömöt, márpedig mind erre vágyunk, ezt keressük, minden erős érzésben.
Először is elnézéseteket kell kérnem, de úgy döntöttem, nem hirdetek győztest az előző fejezetnél meghirdetett játékban. Két okból is: Mivel, bár jók voltak a tippek, egyikőtök sem találta ki konkrétan, így nem éreztem volna helyesnek odaadni valakinek csak úgy a jutalmat. A másik, hogy két nappal előbb ígértem az olvasatot, de a fejezet most lett kész, és én pénteken Bécsbe utazom (ugye? mindenki utazik valamerre.-D) és akkor csak 4-5 nappal később hozhattam volna a frisset, de nem akartam nagyon húzni az időt. Szóval most felrakom, élvezzétek.
Már nem sok fejezetet tervezek, hamarosan utunk végére érünk, ezért kérnék mindenkit, akinek tetszett, vagy van kedvenc jelenete, részlete, írja meg kommentben, szóljon hozzá, mert már nem lesz sokáig aktualitása. És nagyon köszönöm mindenkinek, aki eddig is olvasta!
Jó szórakozást!
14. Tervek
Jasper
Olyan furcsa volt. Nem ilyennek képzeltem el az életemet. Kis, apró kezét a kezemben érezni, ez az egy dolog volt most, életem biztos pontja. Lassan ballagtunk a lemenő napfényben. A földnek nedves fű illata volt, bennem pedig egy régi emlék képét idézte fel.
Utoljára édesapámat és édesanyámat láttam ilyen meghitten és nyugodtan sétálni. Eszembe jutott a kis házunk melege, a régi kis fa kályha, melynek igen füstös szolgálatára, ma már semmi szükségem sem lenne. Kicsi, ütött kopott, és nagyon egyszerű asztalunk volt, a két helyiségből álló épület közepén, körbe négy székkel, amit az apám egy nyár alatt faragott. Az utolsóval pont a húgom születésére készült el. A büszkeség és az öröm szinte kézzel fogható volt azon a délutánon. Engem átjárt a boldogság úgy éreztem, nem lesz az életemnek annál tökéletesebb napja. A másik, ugyanilyen tiszta emlékem, mikor édesanyám megtudta, hogy megérkezett a behívóm a katonaságtól. Velem madarat lehetett volna fogatni, úgy éreztem, most megvalósíthatom magam, becsületet és hírnevet szerezhetek… tele voltam ifjonti vágyakkal. De anyám arcán csak szomorúságot és fájdalmat láttam.
- Nem tudom, látjuk e még egymást. Rossz előérzetem van, fiam. – köszönt el tőlem az ajtóban állva, mielőtt elindult volna a csapatunk.
- Visszajövök, anyám, nem lesz semmi baj. – homlokon csókolt búcsúzóul, én pedig mindvégig követtem alakját szememmel a lovam hátáról, míg a házunk melletti kis erdő el nem takarta alakját. Ezek voltak az utolsó szavaink egymáshoz.
Miután átváltoztam, nem mehettem a közelükbe. Kevéske lélekjelenlétemmel megértettem, hogy ha életben akarom őket tudni, messziről el kell kerülnöm, még a várost is. Mariával maradtam, és próbáltam minél távolabbra kerülni attól az élettől, amit én is elképzeltem magamnak. Egy család, legalább két gyermekkel, egy cserfes, takaros háziasszonnyal, aki mindig kész étellel vár haza az őrszolgálatból.Én megtisztítom poros, sarkantyús csizmámat, és a gyerekek zsivaja mellett, beszélgetünk az asztal körül, elmesélve, kinek hogyan telt a napja.
A fejemben akkor kialakult kép, már csak egy emlék maradt, évek kemény gyakorlatával kiöltem magamból minden ehhez hasonló gondolatot. Egy család számunkra elképzelhetetlen volt.
Elnyomtam a képet, és üresség nőtt a helyére.
Most azonban érzékeltem, hogy a kezem felmelegszik a kezében, ahogy lépkedtünk. Alice új élményekkel töltötte be az ürességet. És most úgy éreztem, lehetőséget kaptam, hogy a fejemben levő álom egyszer megvalósuljon, ha nem is teljesen. És nem tudtam, ez mennyire fogja rosszul érinteni Alicet.
Mindezek mellett, nem hagyott nyugodni a gondolat, mi köze lehet az ismeretlen klánnak a Volturihoz. Alice élményei alapján a látogató nem kívánatos volt, de mégis udvariasan fogadták. Nem mintha tehettek volna bármit is ellene.
- Gondterhelt vagy. Már megint.– vonta magára Alice a figyelmem. – Nem szeretlek ilyennek látni.
- Csak eszembe jutott valami. – Soha nem meséltem neki a képről a fejemben. Ez, ilyen formában már nem valósulhat meg, és nem akartam elkeseríteni a saját bajommal. Tudtam, hogy nem nyugszik, míg meg nem tudja a teljes igazságot, de még nem akartam előhozakodni a jövővel. A közelében csak melegséget és tiszta szeretetet éreztem. Próbáltam ellazulni, és csak erre koncentrálni, minden idegszálammal magamba szívni lényének vidámságát. A bizsergető érzés a bőröm alá kúszott, felmelegített, mint egy kandalló a fagyos, esős idő után, melynek közelében félő, hogy megperzselődsz. Én izzottam, és örömmel égtem volna el a szerelme tüzében.
- Megosztod velem? – hangja kérlelő, elengedte a kezem, megfosztva érintésétől, és körbeszökdécselt, majd megállt velem szemben. Mint egy akaratos kisgyerek, aki addig nem hagyja abba, míg meg nem kapja a játékát.
- A családom jutott eszembe. És a jövőnk. – és ezzel nem is hazudtam, mert tényleg ezekről gondolkodtam. Csupán, nem mondtam el mindent.
Láttam, hogy arca elkomorodik, és az apró mosoly eltűnt a szája szegletéből. Lenézett, direkt kerülte a tekintetem. Pár pillanatig meredt maga elé, tudni akartam mire gondol, de gyorsan rendezte vonásait, úgy szólt hozzám megint.
- Nagyon hiányoznak? Közel állhattál hozzájuk. Jó, hogy te emlékszel a rokonaidra. Mesélnél róluk? – hangjából kihallatszott a bizonytalanság – feltéve, ha nem zaklat fel nagyon. A kérdése oly egyszerű, a válasz mégis olyan bonyolult, és fájdalmas.
- Igen. Néha rettenetesen. Hiányzik az, amit elvesztettem, de csak így óvhattam meg őket magamtól. Az, hogy akkor távol maradtam tőlük, az életet jelentette számukra.Az emlékük ma is tisztán él bennem, de soha nem mehetek a ház közelébe. Gyötrelmes rágondolni, és arra is, ami már soha nem lehet az enyém. A fajtánknak nem adatik meg a családalapítás – elhallgattam, a válaszát vártam.
Nem így akartam ezt tudatni vele. De előbb vagy utóbb, úgyis szóba került volna, vagy már lehet, hogy maga is felfedezte, és most itt volt az alkalom. Elkapott a hév, és a szavak maguktól kicsúsztak a számon.
- Nem változunk. A testünk mindig ilyen marad, tehát nem lehet kisbabánk – fejezte be, a ki nem mondott gondolataimat.
-Szerettél volna gyerekeket, igaz? – kérdeztem Alicet.
Nem akartam elkeseríteni, szomorúnak látni, de azt hiszem, mikor rám nézett a tekintete már mindent elárult.Azóta sok minden változott, és nem akartam, hogy e miatt eméssze magát. A három napig perzselő tűzben elégett a régi életem is, és feladtam minden ehhez hasonló emberi vágyam és gondolatom.
- Az a múlt. Egy, azóta elhomályosult élet képe. A dolgok sokat változtak, és az én vágyaim és céljaim is átalakultak. – Közelebb húztam magamhoz és erősen a karomba zártam.
- Veled a karomban teljesnek érzem magam. Nincs szükségem semmi másra. Ne bánkódj, kérlek, e miatt. Én pedig csak remélhetem, hogy képes leszek kárpótolni a család miatti űrt a szívedben - forró csókot kaptam tőle lelkem megnyugtatására.
- Több mint elég. Benned társra, barátra, szerelemre leltem. Ennél soha nem kell több. Mindig itt leszünk egymásnak. - Fejét a vállamra hajtotta, de kezei elernyedtek. Tudtam, a jövőben jár.
Alice
Zongoraszó hallatszott. A dallam egyszerre energikus, mozgalmas, majd egy fél pillanat múlva átváltott lágy, érzékeny kis melódiává. A fiú művészi kezei alig értek hozzá a pianinó fehér és fekete billentyűihez, úgy tűnt, mintha a keze önálló életet élt volna a játék közben.
A zene betöltötte a tágas szobát. A bronzvörös hajú úrfi teljesen átadta magát a darabnak. Előtte egy kis könyvecske, tele bevonalkázott kottapapírral, mellette ceruza. A szobában félhomály, és bár lámpa nem égett, látszott, hogy a szoba nagyon tágas és nyitott. Két oldalról hatalmas ablakok árasztották be a lemenő nap fényét, a háttérben egy erdővel, távolabb egy hegyvidék, az takarta a nyugovóra térő napot.
A szoba bútordarabjai mind fából készültek, értékes munkák, a polcok tele minden féle méretű és kötésű könyvvel. A sarokban levő kis asztalon egy gramofon volt felállítva, mellette és körbe a földön minden felé lemezek hevertek. A polcokon és az asztalon kívül egy nagy, barna bőrfotel volt még a szoba bútordarabja. Ágy nem volt benne.
A játék egyszerre abbamaradt, a fiú hátrafordult. Az ajtóban egy hozzá hasonló, gyönyörű, vörös hajú nő állt, aranybarna szemekkel, egyik kezében virágok.
- Még nem vagyok kész, Esme. Nem illik megzavarni a művészt az alkotás közben – feddte meg a fiú.
- De mikor olyan gyönyörű, kisfiam. Nem bírtam kivárni. Úgy érzem, mikor játszani hallak, mintha az angyalok énekelnének. Napról napra kiválóbb vagy. Lassan lekörözöd a híres mestereket is – mögé sétált és a vállára tette a kezét kedvesen mosolyogva.
- Kérlek, játssz nekem valamit. Segít elterelni a figyelmem arról, hogy Carlile hamarosan elindul. Még a házból sem lépett ki, de már sajog utána a szívem. Örülök, hogy Jane elment, de nem bízom benne, és a Volturiban sem.
- Ne aggódj, anyám, minden rendben lesz. Nem láttam semmit a gondolatai közt, cselszövésnek nyoma sem volt.
Megfordult és egy ritmusos, élénk dallamot kezdett el játszani a zongorán. A nő a dallamra ingatta a fejét, és úgy tűnt, egy kicsit megnyugodott.
Visszatérve Jasper mellkasát éreztem, ahogy izgatottan levegőt vesz.
- Egy újabb részlet a klánról. A vöröses hajú fiú, akit korábban Edwardnak szólítottak, kitűnően zongorázik. És hatalmas szobája van – elmosolyodtam – sajnos ágy nélkül.
Jasper csak merően bámult rám, nem értette, mire gondolok.
A terv kristály tisztán készen volt a fejemben. Pont elfértünk volna abban a szobában, ketten Jazzel, ha csatlakozunk hozzájuk. Elterveztem, hogy miénk lesz a szoba.Onnan gyönyörű a kilátás, és talán elég tágas lesz kettőnknek. A fejemben már elképzeltem, hogyan rendezhetnénk be és miket csinálnánk ott…
- Várj egy percet. Érzem, hogy nagyon izgatott vagy, de mi történt?
- Edward zongorázott és egy Esme nevű vámpírral beszélgetett. Érdekes volt. Amennyire láttam, nagyon elragadó és barátságos, Edward az anyjának nevezte és neki is aranybarnák a szemei – Jasper szemei elkerekedtek.
- Soha nem hallottam még olyanról, hogy egy vámpírnak utódja született.
- Akkor előfordulhat, hogy csak fiaként kezeli. De számomra úgy tűnt, a viszonyuk nagyon is családias. Esme azért aggódott, mert Carlile, a szőke, elutazik valahová… a Volturit emlegették ők is. Úgy tűnik, Jane üzenete miatt. De Jane már nem volt ott. Nem várta meg az indulást.
- És te mindenképpen el akarsz menni hozzájuk. – Ez nem kérdés volt, Jasper csak megállapította, amire gondoltam.
- Tetszik Edward szobája. Ha csak az övé olyan nagy, mekkora lehet az egész ház? Úgy hiszem, akad ott hely számunkra is. És mivel Rosalieval találkozni fogunk, feltételezem a többiekkel is. És még valami. Edward azt mondta, nem látott semmilyen gonosz gondolatot Jane fejében. Ez azt jelenti szerinted…
- Hogy a fiú gondolatolvasó. Ezek szerint neki is van tehetsége, akárcsak nekünk.
- Óh, már alig várom, hogy találkozhassam vele. Siessünk, észak felé kell mennünk. – megfogtam Jasper kezét, és futásnak eredtünk.
Alig bírtam magammal. Talán már nem is olyan sokára találkozhatunk velük. Család. Jasper a párom, de ennyi vámpír… békések, és kedvesek. El sem tudtam képzelni, milyen lenne családban élni. Nekem nem voltak fájó emlékeim, mint Jaspernek. Új lappal kezdhettem. Új élet, új emberek, és Edward, akinek szintén van tehetsége, és úgy tűnik, a többiek is tudnak róla. Beleborzongtam a gondolatba és a lehetőségekbe, hogy ők mennyivel többet tudhatnak a képességeinkről. Feltehetjük valakinek a kérdéseinket. A gondolataim cikáztak, de Jasper keze biztos pont volt, miközben szaladtunk.
Három nap telt el az indulásunk óta. Egyre többször láttam az idegen vámpír klán tagjait. Hol tisztábban, hol csak képeket, hol egész jeleneteket. Egyedül Carlile-t nem láttam, és nem értettem az okát. A többiek a ház körül voltak, eljártak vadászni, és Emmett-et tanították a létünk szabályaira.A sok látomás miatt kezdett körvonalazódni a hely, észak felé, Kanadába tartottunk. Egy esős, ködös kis városban éltek, Forksnak nevezték, …oda tartottunk.
