Jaj ez is elérkezett! Kicsit nehezebben jött össze mint az első, de köszönöm azoknak akik eddig elolvasták és remélem ebben sem csalódtok majd.
Külön szeretném elmondani, hogy nagyon örültem mert egy számomra fontos ember (Spirit Bliss, ki más) akinek a ficét lassan egy éve olvasom elolvasta a héten és megdicsérte:-))))a ficet.
Nagyon köszönöm neked. El sem tudod képzelni milyen jól esett és mennyire bátorított az a pár mondat. Már tudom milyen, mikor neked írnak ehhez hasonló szépeket:-)
A másik két személy akiknek nagy köszönettel tartozom Petra és barátnője akik, remélem most is izgalommal olvassák majd ezt is. Ezt a fejit nektek szánom:-)
Jó szórakozást!!!
És továbbra is válom véleményeiteket és hozzászólasaitokat!!!!
2. Ragyogás
Jasper
Havazott. Már a tél derekán jártunk és én egyedül bolyongtam az erdőben. A szomjam most kevésbé volt zavaró, és mióta megpróbáltam kialakítani az új, saját életvitelemet egészen új élményeket fedeztem fel.
Szerettem a telet. Mindent beborított a hó, mely eltakarta a betonjárdát, a sarat, azt a kopasz feketeséget, mely a levelek hiánya miatt a természetet uralta. Mindent simává, fehérré és csillogóvá varázsolt.
- Elmerengtem, vajon hányszor láttam már létezésem alatt, mégis most először ragad meg szépsége, múlandósága, tisztasága.
Sokszor csak álltam egy fa alatt és néztem a tájat órákon át. Nem kellett harcolnom, edzenem és az állandó bűntudatom kevésbé volt nyomasztó ilyen környezetben. Mivel emberek nem voltak a közelemben, nem kellett attól tartanom, hogy felfigyelnek a bámészkodásra, vagy arra, hogy csak alig viselek egy vékony bőrkabátot a fagyasztó hideg ellenére. Egyszerűen nem volt szükségem melegebb ruhákra. És mivel távol voltam, nem csábított az emberek illata sem annyira.
Fokozatosan próbáltam megváltoztatni életmódomat. Északra utaztam Kanadába, Montrealba. Próbáltam elszigetelődni az emberektől, csökkentve a kísértést. De a városokba ugyanúgy bejártam időközönként, mert ruhát kellett szereznem, és érdekelt mi történik a városban. Nem hittem, hogy ezt mondom valaha is, de hiányoztak az…. Érzések.
Annyira hozzám nőtt ez a képesség, ez alapján mértem fel a körülöttem lévő embereket, segített a túlélésben, a részemmé vált és bár néha azt kívántam bárcsak ne érezném őket, de nem csak rossz dolgokat éreztem. Volt, hogy az emberek mérhetetlen boldogsága ragadt rám, a tiszta, mély, átható boldogság. A családi szeretet meghittsége… néha annyira vágytam ezekre.
De soha nem maradtam túl sokáig, mindig csak este mentem be, sötétben vagy esetleg esős időben, hogy ne keltsek feltűnést a napfényben gyémántként csillogó bőrömmel.
Sosem felejtem el azt az első napot ébredésem után, amikor megláttam a bőrömet a napfényben. Maria és én, épp vadászat után voltunk, Lucy és Nettie pedig csöndesen mosakodott a patakban. Előtte lévő nap vadásztunk, így most nyugodtan pihentünk az erdőben és vártuk a reggelt. Kezdtem elfogadni a tényt, mivé változtattak, de nagyon sok volt bennem a kérdés, nem tudtam a válaszokat és nagyon mérges voltam Mariaékra, amiért ezt tették velem. De szomjam enyhítése után lecsillapodott a bennem nyugvó szörnyeteg és most a reggelt vártuk, mert azt már a legelején elmagyarázták: napfényben nem mutatkozhatunk emberek előtt. Ez felfedne minket és soha, egyetlen ember nem tudhat létezésünkről. Erről egy Olaszországban élő királyi család gondoskodott. A Volturiról mesélt nekem aznap reggel Maria, és éreztem a belőle áradó félelmet és tiszteletet, amit emlékük juttatott felszínre. Így a nappalokat a város közeli erdőben töltöttük.
Ám egyszercsak a hegyoldal mögül megjelentek az első napsugarak, melyek ragyogásba borították mindkét kézfejemet és érzékeltem arcom csillogását is. Az amúgy is fehér és sápadt bőröm, csillogott a napfényben, mintha minden milliméteren apró gyémántok táncoltak volna. Ahogy mozgattam a kézfejemet, szinte már nem is láttam a csillogó kezemtől. Soha életemben nem láttam még ilyen csodálatra méltó és elkápráztató dolgot addig.
Majd észrevettem Maria tekintetét rajtam nyugodni, miközben ámulat és csodálkozás keverékét érzékeltem felőle. Már korábban is észrevettem, hogy felkeltem a hölgyek érdeklődését, de ilyet eddig még nem éreztem. Büszke voltam, és létem alatt először éreztem magam férfinak.
Majd csak később ébredtem rá milyen árat kell ezért fizetnem, de akkor ez még nem foglalkoztatott. A gyilkolás bűntudata mellett, találtam egy olyan apró dolgot, ami felvidított, és e mellett felerősödött érző képességem is, melyet szintén igen hasznosnak találtam.
Keményen elhatároztam magam, miután elhagytam Mariáékat, mindent megteszek azért, hogy megváltoztassam életstílusomat és tudtam, hogy ezzel egy nagyon kemény, hosszú és gyötrelmes időszak veszi kezdetét. Ezt az életmódot már több évtizede folytattam és az egyszer már beivódott ösztönök nem múlnak el egyik napról a másikra.
Minden egyes alkalommal, mikor a városba mentem, kísérleteztem. Általában egy hosszú kabátot és egy széles karimájú kalapot viseltem ilyenkor, és mivel este mentem be, a kalapot pedig az arcomba húztam, így nem láthatták a szemem vörösségét és a bőröm fehér sápadtságát. Az utcán sétálgattam, a kirakatokat nézegettem és elhaladtam egy-két munkából haza igyekvő ember mellett.
Mivel nem ijedtek meg tőlem ösztönösen annyira, mint általában a vámpírok nagy részétől, így tesztelhettem magam. Egyszerűen elsétáltam mellettük, majd mikor elsétáltam mellettük beszívtam illatukat.
Egy sötét barna hajú fiatal, húszas éveiben járó lány ballagott velem szembe. Arca mosolygós volt, magában nevetett valamin. Magassarkújában nagy léptekkel haladt el mellettem, édes, fűszeres, virágillatot hagyva maga után. Érzékszerveim azonnal munkába lendültek, agyam már a tervet eszelte ki hogyan csalhatnám el… aztán hirtelen bevillant egy gondolat – Ezt nem tehetem, ezért jöttem ide, hogy ezt leküzdjem és harcoljak az ösztöneim ellen.
Aztán megálltam és tűrtem. Éreztem, ahogy az illat betölti tüdőmet. A szúrás és a kaparás egyszerre jelentkezett, marta a torkomat, de ellenálltam. Éreztem, hogy gyorsul a levegővételem, (amire igazából nem volt szükségem, tekintve, hogy levegőre sem volt) mégis a testem így reagált a feltörekvő ösztönökre, a vadászat izgalmára.
Még mielőtt agyamat elborította volna a vörös köd, arra gondoltam, amit a nő akkor sugárzott felém, amikor elhaladt. Mérhetetlenül boldog volt, és izgatottan várt valamire. Minden sejtje szikrázott, magában mosolygott. Nagyon régóta várta már. Erre gondoltam, amikor kezdett eluralkodni vérszomjam. Milyen bűntudatom lenne, ha most megölném a nőt…. Soha nem kapná meg azt amire, ( vagy akire ) vár. Nem érhetné el azt, amire készül.
Alice
Havazott. Az ég szinte nem is látszódott, ahogy a sűrű, nagy pelyhek beborították a tájat. Fehér lepel borult a fákra, a bokrokra, a földre. A hatalmas fenyőfák ágai, úgy lógta le mintha ólomsúly nyomná őket a mélybe. Minden csillogott és szikrázott. New York mellett tanyáztam épp, és a távolból egy kiemelkedő domboldalról néztem le. A mindig izgő-mozgó város most csöndesebb volt, mint általában. A házakat mind belepte a hó, a kéményekből sötét füst szállt felfelé.
- Ez az első telem átváltozásom óta -révedtem el egy kicsit –Csodás ez a fehérség mindenütt… minden ragyog és szikrázik.
Egy kislány halványkék kabátban kiszaladt az utcára. – Anne, vigyázz, mert a járda nagyon csúszós…- majd egy csattanás és a kislány fenékre ülve találta magát a földön. Miután feleszmélt az ijedtségből, elkezdett sírni, majd anyja sietve szaladt felé, felkapta, megölelgette, és megpróbálta megnyugtatgatni. – Nincsen semmi baj, ez előfordul, de legközelebb lassabban kell lejönnöd. Most már tudod milyen csúszós a lépcső. - majd letette a kislányt és biztatta- Gyere, építsünk hóembert! – a kislány feledve előbbi balesetét anyja után topogott. Egy kisebb hógolyóval kezdték, majd elkezdték gurigatni a hóban, körbe-körbe, a labda pedig egyre csak növekedett, minden gurításnál egyre nagyobb lett, míg végül már egy magasságban volt az 5 év körüli kislánnyal.
Aztán még két golyót készítettek ugyan így, és az anya egymásra pakolta őket elkészítve a hóember testét.
–De, annya, még nincsen készen. –Kérte ki magának Anne. Az anya elnevete magát. – Tudom, kincsem, még bemegyünk a konyhába, hozunk répát, szenet a szemének a kamrából és azt hiszem van egy rossz sál is a tárolóban. – De anya, seprűje is van a Hóembernek!- Akadékoskodott tovább a kislány .- Rendben. Akkor próbálunk még keríteni egy seprűt is, hogy ne legyen ilyen üres szegény hóember úr keze. A kislány tapsikolva ballagott be anyja oldalán kint hagyva a félig kész hóembert…
Éreztem a melegséget, ami átjárt. Mostanában egyre gyakrabban láttam ilyen jeleneteket. A múltamból még mindig nem emlékeztem sokra, csak azt tudom melyik városban ébredtem, de hogy miért kerültem oda, az még mindig rejtély.
Mindig, amikor ilyen látomásom támadt elszomorodtam egy kicsit. Én nem ismertem a szüleimet és lehet, hogy soha nem is fogom. Nem érint meg engem senki védelmezően, nem ölel körbe, ha megbotlom ( bár ilyen estre nem emlékszem mióta felébredtem ). Egyszóval egyedül voltam mint a kisujjam.
Azóta is azon a fiún gondolkodtam…Jasper arca, az az angyali, kicsit szomorkás, kicsit
bánatos kifejezés, ami ellágyult, ha ránéztem. Azóta, mióta először láttam, meg akartam találni. A tehetségemnek köszönhetően már előre tudtam, hogy néz ki, és azt is milyen szoros kapcsolat és mély érzelmek fognak kötni hozzá…és úgy éreztem talán már most is kötnek.
Mintha egy láthatatlan lánc húzna hozzá a földön, csak sajnos a láncszemeket néhol eltakarja a homok. Bár tudtam, hogy találkozni fogunk, és azt is, hogy neki is tetszem majd (valamikor) nem ismertem a helyet és az időt. A jelenet, amit akkor láttam, nem ismétlődött meg azóta, hiába koncentráltam erősem, próbáltam keresni az erdőt (ami elég nehéz mivel sok van belőle és este volt) de nem akart tisztulni a kép. Egy erdőben voltunk, de hogy mikor azt nem tudtam. Még. Lehet, hogy holnap, lehet, hogy 10 év múlva…
Jasper szemét a lányon tartotta. Egy kivilágított utcán sétált, hosszú kabát és kalap volt rajta. Az utcán nem volt sok járókelő, ő mégis mélyen a fejébe húzta kalapját és lassan, komótosan sétálgatott. Hirtelen megállt, és látszódott, hogy orra szimatol, majd az arca torz fintorba fordul. Percekig csak állt ott. Látszódott rajta hogy kínlódik, küzdd valami miatt. Hátrafordult a lány után, és megint csak nézte. Aztán mintha eldöntött volna valamit lépett egyet előre. A lány irányába. Majd lépett még egyet, és elkezdte sietősen követni a lányt. Már majdnem mögé ért, mikor a lány egy mozdulattal megfordult és szembetalálta magát Jasperrel. Ijedtében halkan felsikkantott. De mire meg tudott volna szólalni, Jasper elszaladt mellette, olyan gyorsan mintha ott sem lett volna.
Meglepődve riadtam fel a látomásból. Most láttam Jaspert másodszorra, és most nem velem volt és nem is egy erdőben. Meglepődtem, hogy ő is bejár a városba. Eddig csak nomád vámpírokat láttam alkalmanként, de nem ilyen nyíltan az utcán járkálni. Inkább sikátorokban vadásztak, és ettől ezerszer kegyetlenebb dolgokat műveltek.
De Jaspert nem értettem. - Miért ment be a városba, főleg egy ilyen forgalmas helyen és mutatkozott lámpafényben? Az egész olyan hihetetlen volt. Úgy tűnt mintha ez valamiféle gyakorlat vagy kísérlet lett volna. Látszott rajta a kínlódás, láttam, hogy tépelődik, küzdd önmagával mikor a nő elment mellette. És amikor visszafordult, azt gondoltam mégis feladta és a vágyai győztek. De szerencsére úgy tűnik, az akarata nagyon erős…
Melegség töltötte el a szívemet. Végre egy olyan vámpír, aki hasonló hozzám. Nem tudtam pontosan milyen életmódot folytat, de az a tény, hogy ő is küzdd a szörnyeteg ellen, ami bennünk lakozik, felbátorított. Ő sem akar gyilkolni, de nagyon kell küzdenie magával, hogy ellenkezzen. Ez világosan kiderült.
Ezek után még jobban meg akartam találni. Segíteni neki, tartani benne a lelket, hogy együtt szálljunk szembe démonainkkal. Az most kiderült, hogy egy nagyobb városban van. De még mindig nem láttam tisztán, nem találtam olyan jelet, ami alapján be tudtam volna azonosítani hol van pontosan. – Ohh, ….Jasper, merre vagy, én harcosom? ….
Jasper
Csak futottam és futottam, próbálva figyelni a lassabb, emberi tempó megtartására, amíg meg nem láttam az erdő szélét. Akkor teljes erőből elkezdtem futni, minél messzebb az illat hordozójától. El akartam felejteni az illatát az orromban. A virágillat még élénken élt elmémben és nem akartam megint elgyengülni és visszafordulni. Habár tudom, hogy én kerestem magamnak a bajt, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz…
Még nem állok rá készen, hogy ennyire nyilvánosan járjak emberek között. Az akaraterőm épp csak arra volt elég, hogy megálljak egy pillanatra és akkor az agyam átvette az irányítást ösztöneim felett és ez elég volt arra, hogy elmeneküljek…és életben hagyjam a lányt.
De akkor, ott az utcán egy pillanatra átvették ösztöneim az uralmat. Olyan közel jártam… ha nem fordul meg, és nem néz bele arcomba…azt hiszem soha nem fogom elfelejteni azt a riadt tekintetet. Az arca, és a belőle áradó rettegés volt az, ami észhez térített. Nem akartam, elhinni, hogy olyan vadállat vagyok. Nem akartam elhinni, hogy az a félelmet ébresztő szörnyeteg vagyok, aki majdnem halálra rémisztett egy fiatal hölgyet…
De a torkomban kaparó szomjúság nem erről tanúskodott. A torkom száraz volt, és most minden gondolatom a körül járt, hogyan tudnám ezt csillapítani, anélkül, hogy bárki megsérülne. Az erdő mélyén jártam, körül-belül 50 mérföldre a várostól, és tudtam ez még mindig nem elég nagy távolság, tekintve milyen gyorsan tudok futni teljes erőmből.
Hát arra kell fanyarodnom, amit találok. És minél gyorsabban, mert nem tudtam meddig bírom még a szomjam elfolytani. Fokozatosan lassítottam, próbáltam szaglászni, figyelni milyen vadak vannak a közelben. A szél felém hozta illatukat.
Három szarvas illatát hozta felém a szél, és én nem haboztam…. Könnyedén utolértem a legnagyobbat, elkaptam a nyakát majd gyorsan és kíméletlenül rávetettem magam és megéreztem, ahogy meleg, tápláló vére lefolyik száraz torkomon. Gyorsan végeztem vele, de ez még nem volt elegendő. Az állatok vére, bár fogyasztható volt a fajtánk számára, nem volt fogható a friss emberi vérhez. Az első levadászása után a másik kettőt is megkerestem és ugyanúgy végeztem ki őket, akár az elsőt.
Csillapítva egy kicsit szomjamat, kerestem egy patakot, hogy megmosakodjak, és lemossam magamról az áldozatul esett szarvasok vérét. Aztán elszörnyedtem megint. Így is gyilkos vagyok… és ami a legrosszabb volt még mindig szinte csillapíthatatlan vágyat éreztem az emberi vér után. Az állatvér csak ideiglenesen enyhíti a szomjat. És tudtam… most nagyon sokáig nem mehetek megint emberek közé…addig biztos nem, amíg nem vagyok biztos legalább abban, hogy nem ugrok neki az első ember torkának, aki a közelemben van.
A fák mögött a nap lassan kidugta sugárzó arcát és egyre feljebb emelkedett az égen. Éreztem a szellőt a bőrömön, és lefordítottam a fejem a víztükör felé.
- Ez vagy te, Jasper. Egy ragyogó szörnyeteg. – majd szikrázó kézfejemet nézegettem és vártam, hogy elteljen a nappal. Mert az alkonyat mindig eljön. És a mi fajtánknak az éjszaka a barátja.
Jasper
Havazott. Már a tél derekán jártunk és én egyedül bolyongtam az erdőben. A szomjam most kevésbé volt zavaró, és mióta megpróbáltam kialakítani az új, saját életvitelemet egészen új élményeket fedeztem fel.
Szerettem a telet. Mindent beborított a hó, mely eltakarta a betonjárdát, a sarat, azt a kopasz feketeséget, mely a levelek hiánya miatt a természetet uralta. Mindent simává, fehérré és csillogóvá varázsolt.
- Elmerengtem, vajon hányszor láttam már létezésem alatt, mégis most először ragad meg szépsége, múlandósága, tisztasága.
Sokszor csak álltam egy fa alatt és néztem a tájat órákon át. Nem kellett harcolnom, edzenem és az állandó bűntudatom kevésbé volt nyomasztó ilyen környezetben. Mivel emberek nem voltak a közelemben, nem kellett attól tartanom, hogy felfigyelnek a bámészkodásra, vagy arra, hogy csak alig viselek egy vékony bőrkabátot a fagyasztó hideg ellenére. Egyszerűen nem volt szükségem melegebb ruhákra. És mivel távol voltam, nem csábított az emberek illata sem annyira.
Fokozatosan próbáltam megváltoztatni életmódomat. Északra utaztam Kanadába, Montrealba. Próbáltam elszigetelődni az emberektől, csökkentve a kísértést. De a városokba ugyanúgy bejártam időközönként, mert ruhát kellett szereznem, és érdekelt mi történik a városban. Nem hittem, hogy ezt mondom valaha is, de hiányoztak az…. Érzések.
Annyira hozzám nőtt ez a képesség, ez alapján mértem fel a körülöttem lévő embereket, segített a túlélésben, a részemmé vált és bár néha azt kívántam bárcsak ne érezném őket, de nem csak rossz dolgokat éreztem. Volt, hogy az emberek mérhetetlen boldogsága ragadt rám, a tiszta, mély, átható boldogság. A családi szeretet meghittsége… néha annyira vágytam ezekre.
De soha nem maradtam túl sokáig, mindig csak este mentem be, sötétben vagy esetleg esős időben, hogy ne keltsek feltűnést a napfényben gyémántként csillogó bőrömmel.
Sosem felejtem el azt az első napot ébredésem után, amikor megláttam a bőrömet a napfényben. Maria és én, épp vadászat után voltunk, Lucy és Nettie pedig csöndesen mosakodott a patakban. Előtte lévő nap vadásztunk, így most nyugodtan pihentünk az erdőben és vártuk a reggelt. Kezdtem elfogadni a tényt, mivé változtattak, de nagyon sok volt bennem a kérdés, nem tudtam a válaszokat és nagyon mérges voltam Mariaékra, amiért ezt tették velem. De szomjam enyhítése után lecsillapodott a bennem nyugvó szörnyeteg és most a reggelt vártuk, mert azt már a legelején elmagyarázták: napfényben nem mutatkozhatunk emberek előtt. Ez felfedne minket és soha, egyetlen ember nem tudhat létezésünkről. Erről egy Olaszországban élő királyi család gondoskodott. A Volturiról mesélt nekem aznap reggel Maria, és éreztem a belőle áradó félelmet és tiszteletet, amit emlékük juttatott felszínre. Így a nappalokat a város közeli erdőben töltöttük.
Ám egyszercsak a hegyoldal mögül megjelentek az első napsugarak, melyek ragyogásba borították mindkét kézfejemet és érzékeltem arcom csillogását is. Az amúgy is fehér és sápadt bőröm, csillogott a napfényben, mintha minden milliméteren apró gyémántok táncoltak volna. Ahogy mozgattam a kézfejemet, szinte már nem is láttam a csillogó kezemtől. Soha életemben nem láttam még ilyen csodálatra méltó és elkápráztató dolgot addig.
Majd észrevettem Maria tekintetét rajtam nyugodni, miközben ámulat és csodálkozás keverékét érzékeltem felőle. Már korábban is észrevettem, hogy felkeltem a hölgyek érdeklődését, de ilyet eddig még nem éreztem. Büszke voltam, és létem alatt először éreztem magam férfinak.
Majd csak később ébredtem rá milyen árat kell ezért fizetnem, de akkor ez még nem foglalkoztatott. A gyilkolás bűntudata mellett, találtam egy olyan apró dolgot, ami felvidított, és e mellett felerősödött érző képességem is, melyet szintén igen hasznosnak találtam.
Keményen elhatároztam magam, miután elhagytam Mariáékat, mindent megteszek azért, hogy megváltoztassam életstílusomat és tudtam, hogy ezzel egy nagyon kemény, hosszú és gyötrelmes időszak veszi kezdetét. Ezt az életmódot már több évtizede folytattam és az egyszer már beivódott ösztönök nem múlnak el egyik napról a másikra.
Minden egyes alkalommal, mikor a városba mentem, kísérleteztem. Általában egy hosszú kabátot és egy széles karimájú kalapot viseltem ilyenkor, és mivel este mentem be, a kalapot pedig az arcomba húztam, így nem láthatták a szemem vörösségét és a bőröm fehér sápadtságát. Az utcán sétálgattam, a kirakatokat nézegettem és elhaladtam egy-két munkából haza igyekvő ember mellett.
Mivel nem ijedtek meg tőlem ösztönösen annyira, mint általában a vámpírok nagy részétől, így tesztelhettem magam. Egyszerűen elsétáltam mellettük, majd mikor elsétáltam mellettük beszívtam illatukat.
Egy sötét barna hajú fiatal, húszas éveiben járó lány ballagott velem szembe. Arca mosolygós volt, magában nevetett valamin. Magassarkújában nagy léptekkel haladt el mellettem, édes, fűszeres, virágillatot hagyva maga után. Érzékszerveim azonnal munkába lendültek, agyam már a tervet eszelte ki hogyan csalhatnám el… aztán hirtelen bevillant egy gondolat – Ezt nem tehetem, ezért jöttem ide, hogy ezt leküzdjem és harcoljak az ösztöneim ellen.
Aztán megálltam és tűrtem. Éreztem, ahogy az illat betölti tüdőmet. A szúrás és a kaparás egyszerre jelentkezett, marta a torkomat, de ellenálltam. Éreztem, hogy gyorsul a levegővételem, (amire igazából nem volt szükségem, tekintve, hogy levegőre sem volt) mégis a testem így reagált a feltörekvő ösztönökre, a vadászat izgalmára.
Még mielőtt agyamat elborította volna a vörös köd, arra gondoltam, amit a nő akkor sugárzott felém, amikor elhaladt. Mérhetetlenül boldog volt, és izgatottan várt valamire. Minden sejtje szikrázott, magában mosolygott. Nagyon régóta várta már. Erre gondoltam, amikor kezdett eluralkodni vérszomjam. Milyen bűntudatom lenne, ha most megölném a nőt…. Soha nem kapná meg azt amire, ( vagy akire ) vár. Nem érhetné el azt, amire készül.
Alice
Havazott. Az ég szinte nem is látszódott, ahogy a sűrű, nagy pelyhek beborították a tájat. Fehér lepel borult a fákra, a bokrokra, a földre. A hatalmas fenyőfák ágai, úgy lógta le mintha ólomsúly nyomná őket a mélybe. Minden csillogott és szikrázott. New York mellett tanyáztam épp, és a távolból egy kiemelkedő domboldalról néztem le. A mindig izgő-mozgó város most csöndesebb volt, mint általában. A házakat mind belepte a hó, a kéményekből sötét füst szállt felfelé.
- Ez az első telem átváltozásom óta -révedtem el egy kicsit –Csodás ez a fehérség mindenütt… minden ragyog és szikrázik.
Egy kislány halványkék kabátban kiszaladt az utcára. – Anne, vigyázz, mert a járda nagyon csúszós…- majd egy csattanás és a kislány fenékre ülve találta magát a földön. Miután feleszmélt az ijedtségből, elkezdett sírni, majd anyja sietve szaladt felé, felkapta, megölelgette, és megpróbálta megnyugtatgatni. – Nincsen semmi baj, ez előfordul, de legközelebb lassabban kell lejönnöd. Most már tudod milyen csúszós a lépcső. - majd letette a kislányt és biztatta- Gyere, építsünk hóembert! – a kislány feledve előbbi balesetét anyja után topogott. Egy kisebb hógolyóval kezdték, majd elkezdték gurigatni a hóban, körbe-körbe, a labda pedig egyre csak növekedett, minden gurításnál egyre nagyobb lett, míg végül már egy magasságban volt az 5 év körüli kislánnyal.
Aztán még két golyót készítettek ugyan így, és az anya egymásra pakolta őket elkészítve a hóember testét.
–De, annya, még nincsen készen. –Kérte ki magának Anne. Az anya elnevete magát. – Tudom, kincsem, még bemegyünk a konyhába, hozunk répát, szenet a szemének a kamrából és azt hiszem van egy rossz sál is a tárolóban. – De anya, seprűje is van a Hóembernek!- Akadékoskodott tovább a kislány .- Rendben. Akkor próbálunk még keríteni egy seprűt is, hogy ne legyen ilyen üres szegény hóember úr keze. A kislány tapsikolva ballagott be anyja oldalán kint hagyva a félig kész hóembert…
Éreztem a melegséget, ami átjárt. Mostanában egyre gyakrabban láttam ilyen jeleneteket. A múltamból még mindig nem emlékeztem sokra, csak azt tudom melyik városban ébredtem, de hogy miért kerültem oda, az még mindig rejtély.
Mindig, amikor ilyen látomásom támadt elszomorodtam egy kicsit. Én nem ismertem a szüleimet és lehet, hogy soha nem is fogom. Nem érint meg engem senki védelmezően, nem ölel körbe, ha megbotlom ( bár ilyen estre nem emlékszem mióta felébredtem ). Egyszóval egyedül voltam mint a kisujjam.
Azóta is azon a fiún gondolkodtam…Jasper arca, az az angyali, kicsit szomorkás, kicsit
bánatos kifejezés, ami ellágyult, ha ránéztem. Azóta, mióta először láttam, meg akartam találni. A tehetségemnek köszönhetően már előre tudtam, hogy néz ki, és azt is milyen szoros kapcsolat és mély érzelmek fognak kötni hozzá…és úgy éreztem talán már most is kötnek.
Mintha egy láthatatlan lánc húzna hozzá a földön, csak sajnos a láncszemeket néhol eltakarja a homok. Bár tudtam, hogy találkozni fogunk, és azt is, hogy neki is tetszem majd (valamikor) nem ismertem a helyet és az időt. A jelenet, amit akkor láttam, nem ismétlődött meg azóta, hiába koncentráltam erősem, próbáltam keresni az erdőt (ami elég nehéz mivel sok van belőle és este volt) de nem akart tisztulni a kép. Egy erdőben voltunk, de hogy mikor azt nem tudtam. Még. Lehet, hogy holnap, lehet, hogy 10 év múlva…
Jasper szemét a lányon tartotta. Egy kivilágított utcán sétált, hosszú kabát és kalap volt rajta. Az utcán nem volt sok járókelő, ő mégis mélyen a fejébe húzta kalapját és lassan, komótosan sétálgatott. Hirtelen megállt, és látszódott, hogy orra szimatol, majd az arca torz fintorba fordul. Percekig csak állt ott. Látszódott rajta hogy kínlódik, küzdd valami miatt. Hátrafordult a lány után, és megint csak nézte. Aztán mintha eldöntött volna valamit lépett egyet előre. A lány irányába. Majd lépett még egyet, és elkezdte sietősen követni a lányt. Már majdnem mögé ért, mikor a lány egy mozdulattal megfordult és szembetalálta magát Jasperrel. Ijedtében halkan felsikkantott. De mire meg tudott volna szólalni, Jasper elszaladt mellette, olyan gyorsan mintha ott sem lett volna.
Meglepődve riadtam fel a látomásból. Most láttam Jaspert másodszorra, és most nem velem volt és nem is egy erdőben. Meglepődtem, hogy ő is bejár a városba. Eddig csak nomád vámpírokat láttam alkalmanként, de nem ilyen nyíltan az utcán járkálni. Inkább sikátorokban vadásztak, és ettől ezerszer kegyetlenebb dolgokat műveltek.
De Jaspert nem értettem. - Miért ment be a városba, főleg egy ilyen forgalmas helyen és mutatkozott lámpafényben? Az egész olyan hihetetlen volt. Úgy tűnt mintha ez valamiféle gyakorlat vagy kísérlet lett volna. Látszott rajta a kínlódás, láttam, hogy tépelődik, küzdd önmagával mikor a nő elment mellette. És amikor visszafordult, azt gondoltam mégis feladta és a vágyai győztek. De szerencsére úgy tűnik, az akarata nagyon erős…
Melegség töltötte el a szívemet. Végre egy olyan vámpír, aki hasonló hozzám. Nem tudtam pontosan milyen életmódot folytat, de az a tény, hogy ő is küzdd a szörnyeteg ellen, ami bennünk lakozik, felbátorított. Ő sem akar gyilkolni, de nagyon kell küzdenie magával, hogy ellenkezzen. Ez világosan kiderült.
Ezek után még jobban meg akartam találni. Segíteni neki, tartani benne a lelket, hogy együtt szálljunk szembe démonainkkal. Az most kiderült, hogy egy nagyobb városban van. De még mindig nem láttam tisztán, nem találtam olyan jelet, ami alapján be tudtam volna azonosítani hol van pontosan. – Ohh, ….Jasper, merre vagy, én harcosom? ….
Jasper
Csak futottam és futottam, próbálva figyelni a lassabb, emberi tempó megtartására, amíg meg nem láttam az erdő szélét. Akkor teljes erőből elkezdtem futni, minél messzebb az illat hordozójától. El akartam felejteni az illatát az orromban. A virágillat még élénken élt elmémben és nem akartam megint elgyengülni és visszafordulni. Habár tudom, hogy én kerestem magamnak a bajt, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz…
Még nem állok rá készen, hogy ennyire nyilvánosan járjak emberek között. Az akaraterőm épp csak arra volt elég, hogy megálljak egy pillanatra és akkor az agyam átvette az irányítást ösztöneim felett és ez elég volt arra, hogy elmeneküljek…és életben hagyjam a lányt.
De akkor, ott az utcán egy pillanatra átvették ösztöneim az uralmat. Olyan közel jártam… ha nem fordul meg, és nem néz bele arcomba…azt hiszem soha nem fogom elfelejteni azt a riadt tekintetet. Az arca, és a belőle áradó rettegés volt az, ami észhez térített. Nem akartam, elhinni, hogy olyan vadállat vagyok. Nem akartam elhinni, hogy az a félelmet ébresztő szörnyeteg vagyok, aki majdnem halálra rémisztett egy fiatal hölgyet…
De a torkomban kaparó szomjúság nem erről tanúskodott. A torkom száraz volt, és most minden gondolatom a körül járt, hogyan tudnám ezt csillapítani, anélkül, hogy bárki megsérülne. Az erdő mélyén jártam, körül-belül 50 mérföldre a várostól, és tudtam ez még mindig nem elég nagy távolság, tekintve milyen gyorsan tudok futni teljes erőmből.
Hát arra kell fanyarodnom, amit találok. És minél gyorsabban, mert nem tudtam meddig bírom még a szomjam elfolytani. Fokozatosan lassítottam, próbáltam szaglászni, figyelni milyen vadak vannak a közelben. A szél felém hozta illatukat.
Három szarvas illatát hozta felém a szél, és én nem haboztam…. Könnyedén utolértem a legnagyobbat, elkaptam a nyakát majd gyorsan és kíméletlenül rávetettem magam és megéreztem, ahogy meleg, tápláló vére lefolyik száraz torkomon. Gyorsan végeztem vele, de ez még nem volt elegendő. Az állatok vére, bár fogyasztható volt a fajtánk számára, nem volt fogható a friss emberi vérhez. Az első levadászása után a másik kettőt is megkerestem és ugyanúgy végeztem ki őket, akár az elsőt.
Csillapítva egy kicsit szomjamat, kerestem egy patakot, hogy megmosakodjak, és lemossam magamról az áldozatul esett szarvasok vérét. Aztán elszörnyedtem megint. Így is gyilkos vagyok… és ami a legrosszabb volt még mindig szinte csillapíthatatlan vágyat éreztem az emberi vér után. Az állatvér csak ideiglenesen enyhíti a szomjat. És tudtam… most nagyon sokáig nem mehetek megint emberek közé…addig biztos nem, amíg nem vagyok biztos legalább abban, hogy nem ugrok neki az első ember torkának, aki a közelemben van.
A fák mögött a nap lassan kidugta sugárzó arcát és egyre feljebb emelkedett az égen. Éreztem a szellőt a bőrömön, és lefordítottam a fejem a víztükör felé.
- Ez vagy te, Jasper. Egy ragyogó szörnyeteg. – majd szikrázó kézfejemet nézegettem és vártam, hogy elteljen a nappal. Mert az alkonyat mindig eljön. És a mi fajtánknak az éjszaka a barátja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése