Húúúú, de régen nem írtam. Igyekszem pótolgatni, és bár sok minden jár a fejemben, sajnos nem mindig sikerül megtalálnom a megfelelő időpontot a leírásához.
Viszont olvasni, mindig van időm. Most épp Doriant, szintén a Hallhatatlanságos kurzusom keretén belül.
Imádom a regényt az elejétől a végéig, amit a milliónyi idézet is jelez, amit volt szerencsém Moly.hu-ra kiposztolgatni. Hogy miről szól? Itt van nagy vonalakban, annak, aki nem ismeri:
Oscar Wilde klasszikus regényének hőse, a gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, Dorian Gray megszállottja annak a gondolatnak, hogy örökké fiatal és szép maradjon, s ezért még akár a lelkét is eladná. Miután az egyik barátja megfesti portréját, a fiú csak azt fájlalja, hogy az ő szépségét az élet és az idő hamar lerombolja majd, míg a képe örök marad, s azt kívánja, hogy bárcsak ez fordítva lenne. A fiatalember hamarosan cinikus barátja, Lord Henry Wotton befolyása alá kerül, aki ráébreszti az élet ízeire. Dorian átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek, férfiakat és nőket taszít a bűn útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s a züllés minden nemét és formáját megtapasztalja. Az események egyre riasztóbb fordulatot vesznek, mivel nemsokára megtudja, hogy kívánsága teljesült. Legnagyobb csodálkozására ugyanis csak a róla készült kép öregszik. Arca és szeme őrzi az ártatlan ifjú szépségét, a festett arcmás viszont, amelyet gondosan elzárva tart háza egy titkos helyiségében, híven mutatja az idő és a bűn rombolását vonásain. Ekkor úgy érzi, itt az ideje megváltoztatnia az életét. Hogy teljesen tisztára mossa magát, bűnös múltjának tanúját, a szörnyűséges képet meg akarja semmisíteni…
És hogy mit jelent számomra? Rengeteg kérdést és elgondolkozni valót.
Mennyiben hat ránk a művészet? És a körülöttünk levő emberek mennyire befolyásolnak?
Megéri a szépség, hogy elveszítsük a lelkünket? Mit áldoznánk fel a szépségért?
Szeretem a hogy bemutatja a kor kissé groteszk viselkedését, mintegy kigúnyolva a viselkedést, párbeszédeket, a női, férfi szerepeket. Szerettem a naiv Dorian karakterét, aki mindenre rácsodálkozott, és olyan volt akár egy ifjú fiatal gyerek.
Ezzel szemben szinte már gyűlöltem és szerettem a mindig szenvtelen és nagy, fellengzős állandóan cinikus Henryt, aki bár vizet prédikált a végén mégis bort ivott. Jött a sziszegős, mézes mázos szavaival és a fiatal és naiv Dorian hitt neki. Sokszor elgondolkoztató... elhihetünk mindent amit a felnőttek mondanak?
Érdekes végig nézni, hogyan változhat egy- egy ilyen élmény után az ember személyisége.
Mindig nagyon kíváncsi vagyok, milyen nyomot hagyott bennem egy -egy új ismerőssel való találkozás. És bár ezt nem ismerjük fel soha konkrétan, nem múlik el nyomtalanul.
Az órán kegyetlenül kielemeztük, esztétikai; Gender szempontból (férfi-női viselkedés gondolunk itt Basil a festő kevésbé baráti érzelmeire Dorian iránt), vallásilag, művészileg, mindenhogy.
És hogy miért ajánlom? Aki szereti az elgondolkodtató korrajzokat, annak mindenképpen való. Pimasz, a cselekménye gyors, párbeszédes, egyedül a végén van egy nagyobb leíró rész Dorian szenvelgéseivel, amikor rengeteg mindent sorol fel tanulmányaiból, de itt is megtalálhatja mindenki a neki való felsorolást.
És esetleg, ha nem elég neki a könyv, vagy nem szeretné elolvasni, 2005-ben készült egy egészen jól sikerült filmadaptáció, Ben Barnes főszereplésével (fent a képen), amihez itt található egy kis előzetes. Egészen jól eltalálték a hangulatát, és kiegészíti a könyvet is. Bár kiélezték a szex irányába, de akkor is jól sikerült mű.