2010. szeptember 23., csütörtök

Kíváncsiság – életünk egyik mozgatórugója



Év elején sikerült felvennem egy vámpír- és rémtörténettel kapcsolatos kurzust, melynek a fő témája – Miért vonzzanak ennyire bennünket az ilyen stílusú regények? A mellett, hogy végigvesszük a Rém- és vámpírirodalmat, beszélgetünk az irodalomban betöltött fontosságukról. Az erkölcsi, társadalmi, filozófiai mondanivalóról, tartalmukról, és ezek elemzésével megpróbálunk rájönni, mi hajtja az olvasót, hogy végigborzongjuk a több száz oldalt. Megnéztünk egy csomó irányzatot, de a legtöbbnek az a lényege, hogy a végkifejlett miatti olthatatlan KÍVÁNCSISÁG. Meg akarjuk tudni, mi lesz a szereplők és a szörny sorsa, és ezért megéri a remegés órákon át.

De, közben én elgondolkoztam, hogy végül is, minden szórakoztató irodalmat, könyvet, filmet ezért nézünk és olvasunk. Mert szeretnénk megtudni a végét. Mi lesz a karakterrel, túléli, vagy a szörny megöli. Tehát ezzel nem sok újat mondtam.

De a kíváncsiság ott van a mindennapi apró kérdések. Kíváncsiak vagyunk, hogy tetszünk –e a számunkra oly fontos személynek. Kíváncsiak vagyunk dátumokra, és helyekre, amik, hirtelen épp akkor nem jutnak eszünkbe. Előfordult már velem, hogy egy délelőttön keresztül azon gondolkodtam, hol voltunk három évvel ezelőtt nyaralni, mert egyszerűen nem jutott eszembe a helység neve. És ez rettentően bosszantó tud lenni:-D

És még nem is beszéltem a blogokról. Az ember majd meghal a kíváncsiságtól, miután elolvassa, mondjuk Spirit Bliss, vagy Szurovecz Kitti irományainak egy –egy új fejezetét. A függővégek mesterei, és nagyon tudják, hogyan tartsák meg az érdeklődést az olvasóban, nem egyszer körömrágós, és sírós, nevetős pillanatokat szerezve a kíváncsi olvasóknak.
Viszont be kell látnunk, hogy ezek nélkül az apró izgalmak nélkül nem lenne értelme élni. Mi dobna fel, mit várnánk epekedve éjszakákon át, min dolgozna az agyunk, ha nem lennének titkok? Ez segít továbbfejleszteni a fantáziánk, képzelődni, utánajárni, esetleg bővíteni a tudásunk. Kíváncsiság nélkül sótlanabb lenne az élet.
Szerintetek?

2010. szeptember 22., szerda

Főnix virágai -- új iromány - - ízelítő

Bár tudom, hogy vannak, akik az Utazás a boldogságba folytatását várják, most mégis, az újból mutatnék egy kicsit. Az U. B. -vel kicsit elakadtam, de írom, hamarosan lesz abból is friss:-d

Addig viszont ízelítőnek itt lenne az új. Az előszavát már feltettem,( itt található http://charlotte90kiscsillag.blogspot.com/2010/09/kozlendok.html )bár abból még talán nem sok mindent lehetett leszűrni. Láttam a kérdőívből, hogy néhányan beleolvasnátok, ezért most itt az első fejezet.

Ez nem vámpíros, valós elemeken nyugszik, de magamhoz híven lesz benne misztikum és fantázia.
Olvassatok bele, és írjátok meg, hogy tetszett. .-d

1. fejezet


Szaladt. A macskaköves utcán alig volt világítás és ő nem látta merre szalad. Rettegett, hogy üldözője beéri, és ő nem fut elég gyorsan. Az utca néptelen volt, segítségért üvöltözött, gyorsított a tempón, de úgy tűnt soha nem éri el az utca végét. Tüdeje küzdött az irgalmatlan iram ellen, zihált, már szinte sípolt a levegővételnél. Futás közben hátra, hátra pillantott, de üldözője mindig ott volt mögötte.


Aztán vele szemben megjelent egy fényes pont, ami iszonyatos tempóban közelített felé.

Halotta a lövést eldördülni, hatalmas fájdalmat érzett a mellkasában, és akkor már tudta. Meglőtték, és nem lesz hova menekülnie. Megállt, térdre rogyott és várta az elkerülhetetlent, miközben a fehér fény felé száguldott. Nem elég, hogy meglőtték, még el is üti valami. Mint egy fényes csillag, melyből egyre tisztábban kivehető volt, hogy van a közepén valaki, és a fényesség belőle árad. Aztán felébredt.


Üvöltve ült fel a faragott, baldachinos ágyban, elszakadva a rémálom képétől, mely évek óta gyötörte. Majdnem minden éjszaka, ugyanezt álmodta. Egészen pontosan, majdnem születése óta. Ránézett az órára. Fél 9.

- Ó, hogy az a … megint elaludtam.


Az álmok miatt olyan mélyen aludt, hogy nem kelt fel az éjjeliszekrényen levő órájára. Ma kedd van, ami azt jelentette, hogy el kell menni az apjához, és az bátyjához. Mikor elvégezte az egyetemet, úgy döntött nem marad ott a Brooklyn-i kis kertes házban, mely tele van régi emlékekkel és tárgyakkal, amik a halott anyjára emlékeztetik. A rózsabokrok a ház előtt, anyja kedvenc virágai voltak. A tulipánok, mind különlegesek, melyet édesanyjuk egyenesen Hollandiából hozatott. Megannyi apró emlék és részlet, melynek láttán mindig az anyja jutott eszébe. De apja semmi pénzért nem hagyta volna el azt a lakást, és így bátyja, Nick is ott maradt, hogy az ő, és egyben a ház gondját is viselje. Bár ezt soha nem tették szóvá, apja akaratlanul is őt hibáztatta az anyja halálért, és ez mindig érződött kettőjük feszült viszonyában. Greg koraszülött gyerek volt, anyja a korházban, néhány órával a születése után meghalt.


Morcosan ledobta magáról a takarót, kisétált a fürdőbe és kapkodva elkezdett készülődni. Mozdulatai mind gépiesek, inkább megszokásból és rutinosan, mint pontosággal. Arcmosás, fogmosás, borotválkozás. A tükörbe nézve egy meggyötört, kicsit meggyűrődött arcot látott. Fekete, félhosszú haját elfeküdte az ágyban és most göndörödve tekergőzött mindenfelé. Bár még csak a harmincas évei elején járt, az arca jóval többet mutatott koránál. Az állandó rémálmok kikészítették. Sötétkék szemei alatt sötét karikák úsztak, arca beesett, megtört.


- Hozott anyagból dolgozunk, ez van. Ma is jól indul a reggel– lemondóan felsóhajtott. Már úgyis mindegy. A kinézete nem sokat számított, és az apjáékhoz sem fog odaérni időben, majdnem mindegy mit csinál, vagy, hogy néz ki.

Gyorsan kikapott a szekrényből egy szűkebb szabású farmert és egy sötétkék pólót, majd az ajtót bezárva, lesietett a csigalépcsőn a ház előtt álló kocsijához.

Már előre tudta, hogy apja mit fog mondani, és sejtette, hogy bátyja is megint egy esetleges egy éjszakás kalandra hárítja a késését.


Soha nem mondaná el nekik az igazságot, mert tudná, hogy akkor nem hagynák ennyiben a dolgot. Bármennyire tűnnek is érzéketlennek, mindkettőjük a szívén viseli sorsát, elköltözése ellenére is. Eddig is magában tudta tartani rémálmait, és ez eztán is így lesz. Ha elmondaná nekik, csak feleslegesen felizgatná őket, és még az ő aggodalmuktól is gyötrődhetne.


Bepattanva a szépen fényezett, sötétkék Renaultba felhangosította a rádiót, és elindult a kis, kertészboltba, mert új szerszámokat és magokat ígért az apjának a telefonban. Ilyenkor csak a zene volt képes elfeledtetni vele a rémképeket, amik néha még napközben is gyötörték. A zene dallamára ritmusosan dobolt az ujjaival a kormányon, és próbált csak a kis utcára koncentrálni.

Miután megvette a kisboltban a virágmagot, az új kis kapát, és egy ásót, mert a réginek eltört a nyele, nem maradt más hátra, mint, hogy az apjáékhoz menjen.


Bár csak hetente kétszer járt, néha ezt is terhesnek érezte. Jó volt őket látni, de a látogatás után mindig nyomott volt a hangulata.

Begurult a kis behajtón, és elkezdett kipakolni a kicsi hátuljából.

- Megint késtél, Tesó. Talán görbe estéd volt? Vagy csak szimplán elaludtál. – és igen, nem tévedett.

- Ha megmondanám, jobban éreznéd magad?

- Hát, végül is teljesen mindegy, csak furdal a kíváncsiság. – és egy hatalmasat nevetett, miközben elvette az egyik szatyrot Gregtől és közben kezet fogtak.

- Aki kíváncsi hamar megöregszik. De ha nagyon tudni akarod, elaludtam. Bár meglepő, ez is előfordul néha.

- Gyere, az öreg már vár.

Besétáltak a házba és egyenesen a kis nappaliba mentek, ahol az apja a tolószékben olvasta az aznapi újságot. Kis kockás, bordó inge pedánsan begombolva, rajta barna kötött mellény. Még az anyja csinálta neki…


- Szerbusz, apa. – odasétálva egy puszit adott ősz apja arcára. A régi illatok, apja kinézete. Az álomképek most hirtelen elöntötték, és csak úgy kavarogtak rémképei a gyermekkorából feltörő emlékekkel. Arcizmai megrándultak, de uralkodott magán és kicsikart arcizmaiból egy mosolyt apja üdvözlésére.

- Helló Gregori. Korábbra vártunk, de nem baj. Jobb később, mint soha – a mondat, pont úgy, ahogy apjától várta. Egyedül csak ő hívta Gregorinak, és bár nem zavarta, de jobban szerette, ha Gregnek szólítják.


- Bocsánat, elaludtam, sokáig dolgoztam az este.

És elkezdődött a csevej a munkáról, az elmúlt napok történéseiről, a bulvár hírekről, a növények fejlődéséről a kertben, melyhez bár nem sokat értett, meghallgatta apja és bátyja beszámolóját. Hány féle tarka tulipán nyílik most, a bordó rózsákat beoltották… és minden apró dolog, ami újdonságnak számított az apró virágoskert életében. Apját csak a kert gondozása és rendben tartása éltette, hogy a virágok mindig olyan tökéletesek és meseszerűek maradjanak, mint felesége, Mary idejében. Azt mondta, mikor a kertben van, úgy érzi, mintha Mary még mindig itt lenne, és ez erőt ad a minden napokban. De Greg gyakorlatias szellemű volt, és nem akarta magát olyan dologgal áltatni, aminek semmi valóságalapja nincs. Az anyja meghalt és reméli, most valahol egy jobb világban van. De biztos nem a földön.

Miután apjuk elszundikált Greg beszámolója alatt, kimentek beszélgetni a teraszra.

- Egyre fáradékonyabb. Aggódom miatta. Bár eddig is aludt, de most van, hogy egész délelőttöket átalszik. Nem panaszkodik, és nem mutatja, de egyre gyengébb – nem nézett Gregre, a korlátot erősen markolva a távolba révedt.

- Te is tudod, hogy nem mai csirke már, és nem lesz fiatalabb. Én is látom rajta, hogy gyengül. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy boldoggá tegyünk az utolsó napjait, mást nem igen csinálhatunk az ügy érdekében.


Bár nem akarta kimondani, de apja haldoklott, és ezt mindketten látták. Mióta a szívinfarktusa után lebénult, már nem nyerte vissza erejét, teste megviselt és erőtlen volt. Szorított a mellkasa, nehezen kapott levegőt. A rémálom… mostmár ébren is. Próbált mélyeket lélegezni, és figyelni, Nick hogyan találkozott legújabb barátnőjével, de minden erejével arra koncentrált, hogy összeszedje magát, és ne ájuljon el. Szerencsére bátyja nagyon belemerült az előző este ecsetélése, így nem tűnt fel neki Greg küzdelme önmagával. Ez egyre rosszabb lesz. Ki kell találnom valamit, különben bedilizek. Mikor már úgy érezte, képes lesz hazavezetni, elköszönt Nicktől és bepattant a kis renaultba. Úgy döntött, hogy kiszellőztesse a fejét, inkább megáll majd őt közben az egyik parkban, és megeszik egy hot dogot, elvégre ma még nem is evett semmit. A lakásától három utcára, megállt egy hot dogosnál, és besétált abba a parkba ahol egy fél éve nyitottak új játszóteret. Eddig soha nem volt még benne, mivel sem oka, sem ideje nem volt sétálni, de most kedve támadt hozzá.


A parkban csak egy két apró gyerek lézengett, két kisfiú, akik épp a csúszdára másztak serényen, és egy hosszú, szőke hajú, angyalképű kislány, akinek haja két oldalra volt felcopfozva. Az anyja a játszótér másik oldalán beszélgetett egy másik nővel, néha pillantva csak a lány felé, így a gyermek maga tolta négykerekű, rózsaszín, masnikkal díszített biciklijét.


Leült egy padra és megette a szendvicsét, közben pedig a kislányt figyelte. Ez tökéletes. Végre valami örömteli és vidám, ami eltereli a figyelmemet. Sajnálta, hogy otthon hagyta a gépét, mert bár dokumentum fotós volt, szinte majdnem mindenről tudott és készített is képet. Figyelte, ahogy a kislány felmászik a biciklire majd lassan és óvatosan elindul. Teker egyet, majd még egyet. De ő már előre látta.

A park szélén volt egy gödör, amit az útburkolat javítása miatt fúrhattak nem régen. És ha a kislány tovább teker egyenesen az úton, pont belemegy a gödörbe. Csak a négy cölöpre volt rátekerve egy figyelmeztető szalag, ez nem lesz elég, hogy megfogja a kislányt. És ő csak gurult, közben sikkangatva nevetett, egyre jobban élvezve a tekerést. Úristen. Az anyja nem fogja időben észrevenni.

Futásnak eredt, és bár megint szorított a mellkasa, még gyorsabban rohant, hogy elérje a kislányt. Az megrettenve, már nem tudott lassítani, a kerekek lendületben voltak, a kicsi lány pedig a gödör felé száguldott. Meg kell mentened.


Egy fél másodperccel azelőtt, hogy a kerék a peremre hajtott volna, Greg elkapta a kormányt, és megállította a biciklit. A kislány feje épp csak előre bólintott, de nem lett semmi baja. A háta mögül egy nő kiabálását halotta és látta, amint feléjük fut. Melléjük érve felkapta a lányt, magához ölelte és erősen megszorította.


- Úristen, nagyon köszönöm. Maga megmentette a lányom életét. Hogyan hálálhatnám meg? – mondta a riadt nő, a kislányt még a karjaiban tartva.

- Ugyan, semmiség, épp erre jártam, és megláttam a bekövetkező bajt. Csak megállítottam. Ennyi.

A nevem Isabella. És még egyszer nagyon köszönöm. – hálásan Gregre mosolygott, és a kezét nyújtotta neki. Greg kezet fogott vele, és a kislányra nézett.


- Az én nevem Gregori Walcott. Te, kicsilány, pedig figyelj nagyon, és előre nézz, ne hozd a szívbajt a mamira, mert nem biztos, hogy legközelebb is ott leszek.

A kis szőkeség szégyenlősen ránézett és elmosolyodott. Az anyja már megfordult, épp indult vele vissza, mikor a lány őt nézve ezt suttogta a fülébe.

- A bácsi az én őrangyalom. - és hátraintett Gregnek.

Greg furcsának gondolta, amit a kislány mondott, de hát még gyerek, had higgyen a csodákban.


A szerkesztőségben csöngött e telefon. Ma már húszadszorra. Victoria nem akarta felvenni. Úgyis tudta, hogy a főnöke az és a cikkét sürgeti. Már csak fél napja maradt arra, hogy jó témát találjon a jövő heti számba, és halvány fogalma sem volt, most kit kellene bemutatnia. A szerkesztőnő azért hívogatta, mert kellett a téma az e heti lapszám végén levő ajánlóba.



A rovata mostanában nem volt az igazi, ahogy mostanában ő sem volt az igazi.

Nem talált olyan nagy tehetséget a fotósok között, akit még nem mutattak be, vagy tényleg érdemes lenne bemutatni. A telefoncsörgés végre elhallgatott, de tudta csak pár percre, míg Katherine valami mással kénytelen foglalkozni.


Viszont a telefon egy fél percen belül megint megszólalt, és már épp azon volt, hogy félreteszi, mikor meglátta Gabrielle számát. Felvette és Gabrielle izgatott, éneklő hangját hallotta a telefonban.

- Mit csinálsz péntek este?

- Neked is, szia. Ha minden igaz, otthon ülök Felhőssel, és várom az ihletet.

- Oh, ne várd, inkább gyere velem és olyat mutatok, amitől megjön az ihleted.

Gabrielle nagy kanállal falta az életet… a szó minden értelmében. Szeretett jókat enni, múzeumba, kiállításokra és fesztiválokra járni. És esténként a klubokat és a diszkókat részesítette előnyben. Victoria nem tudta, a sok közül melyikbe szeretné a barátnője elkísértetni magát.

- És most épp mi az - az ihletadó program? – szinte már félve kérdezte meg.

- Most nyílik egy új fotós kiállítás a Metropolitan melletti galériában. Egy művészbarátom ajánlotta a pasas képeit, dokumentum fotós, de azt mondják érdekes a szemlélete és nagyon jók a képei. Azt hiszem, valami Gregorinak hívják. Olyan rusztikus még a neve is. Kérlek, gyere, ezt nem hagyhatjuk ki, és vadászni akarok…

- ezt mind egy szuszra hadarta el, olyan lelkes, és kérlelő hangon, mint egy cukorkára vágyó kisgyerek. Rábeszélte Vikit.

- Jól van, elmegyünk.




2010. szeptember 18., szombat

Robert Pattinson Filmográfia - avagy nem csak az Alkonyatban játszott már...

Ezt a videót most találtam egy nagyon jó blogon, amit felvettem a bloglisták közé. Ékes bizonyíték arra, hogy Robert Pattinson nem csak az Alkonyat Edwardját képes eljátszani, hanem rengeteg művészi alkotásban szerepelt már eddig is, és tervezi a későbbiekben is.
Nézzetek bele. Érdemes!


2010. szeptember 15., szerda

Testem Börtönében 5. fejezet

Bocsánat, hogy eddig nem írtam, de az alblogon kifejtettem miért.
Most viszont itt a folytatás.

Az alblogon olvashatjátok:

http://aranymag.blogspot.com/2010/09/testem-bortoneben-5-fejezet-vegre.html

Várom a kommenteket.

2010. szeptember 12., vasárnap

20 év - idézetek a születésnapról

Mi van akkor, ha az ember betölti a 20 évet? Már nem vagy 18, de még középkorú sem. Ezek a legszebb éveink, és azzal, hogy ma betöltöttem a 20-at a világ nem mozdult ki a helyéről. Ugyan azt teszem, mint tegnap, ugyan azt veszem fel, amit tegnap... csak az idő telik felettem, és nem változtam.
De egy barátnőm szerint, attól hogy a 20 és a halál közé léptem, még jól tartom magam. :-d
Ajándékba kaptam ezt az orchideát


Most ebből az alkalomból szülinappal kapcsolatos idézeteket kerestem.

Évente legalább egyszer kívánhatunk valamit a szülinapi gyertyák fölött. Egyesek többet is bevetnek. Szempillákat, szökőkutakat, szerencsecsillagot, és néhanap egy ilyen kívánság valósággá válik. És aztán? Olyan jó, mint gondoltuk? Sütkérezünk a boldogság meleg fényében? Vagy csak ráébredünk, hogy még hosszú a be nem teljesült kívánságaink listája?

Grace klinika c. film


A születésnap az ember legbensőbb magánügye. Pláne, ha női ember az illető! Saját gyérülő hajad, hulló fogad, hanyatló látásod kössön le! Az én születésnapom rajtam kívül kizárólag a gerontológusomra tartozik!

Vavyan Fable

Születni és meghalni lehet egy nap alatt - de élni nem.

Karinthy Frigyes


Te sosem fogsz megöregedni. Az élet lassan elvonul majd az arcod fölött, ennyi lesz, semmi több, és te attól még szebb leszel. Öreg csak az, aki már nem érez semmit.

Erich Maria Remarque


Olyan nincs, hogy életkor. Az öregedéshez a naptárnak nem sok köze van.

Vavyan Fable

Ne éveket adjunk az életnek, hanem életet az éveknek.

Lomb Kató

Olyan fiatal vagy, mint reményeid, olyan öreg, mint a kétségeid. Olyan fiatal, mint önbizalmad, olyan öreg, mint félelmeid. Fiatal, mint a hited, öreg, mint a csüggedésed.

Albert Schweitzer


De erre egy csillag táncra perdült, s az alatt születtem én.

William Shakespeare


Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni.
Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér.

Radnóti Miklós


Torták, rózsák, égő gyertyák,
s néhány szívből jövő kívánság -
Ha elmúltál már ennyi meg ennyi,
nem kell azt úgy a szívedre venni.

LGT

Onnan tudod, hogy megöregedtél, hogy a gyertyák már többe kerülnek, mint maga a torta.

Bob Hope


Minden életkornak megvannak a maga örömei, de ezeket sajnos mindig megkésve ismerjük fel.

Pablo Picasso


Nem az a fontos, hogy meddig élünk,
Hogy meddig lobog vérünk,
Hogy csókot meddig kérünk és adunk,
Hanem az, hogy volt egy napunk,
Amiért érdemes volt élni.

Ady Endre

2010. szeptember 8., szerda

Utazás a boldogságba 12. fejezet ...folytatásféle

Sziasztok!

Mivel nem akarom az érdeklődő olvasóim idegeit tovább borzolni, ezért felrakom a 12. fejezetet is. Még nincs kibétázva, bár én nagyon sokszor átolvastam és javítgattam, az esetleges hibákért elnézést kérek, de mivel a Bétám is dolgozik, és ritkábban ér rá, én ezért nem szeretnék nagyon elmaradni a frissítéssel. Ő viszont mindig lelkesen kijavítja, (amiért még mindig nagyon hálás vagyok!!!) amit én majd utólag felrakok.
A fejezet korhatáros, bár tudom, hogy mindenképpen elolvassa mindenki, akit érdekel, azért a tartalom miatt kitennék egy 12 karikát. ( Képzeljétek oda a sarokba a 12-est karikával).


És most sajnos abszolút nem tudom mikor jön a következő fejezet, mert elkezdődött a suli, és fogalmam sincs mikor fogok tudni írni.

12. A szerelem ereje


Jasper


A hűvös hajnalon a csillagos eget néztem. Nem takarta, csak egy vékony ág a felettünk levő, apró fénypontokkal díszített sötétséget, és úgy éreztem, mintha abban a boldog órában csak az én kedvemért ragyogna minden. A levegő frissebbnek tűnt, a fű zöldebbnek, a csillagok fényesebbnek. Mintha az oly távol levő, óriási csillagok is csak azért világítanának, és pislákolnának vidáman, mert én felhőtlenül boldog vagyok.


Túlcsordultak bennem az érzelmek, és mindezt csak neki köszönhettem. Alice, szorosan hozzám simulva feküdt a mellkasomon, fejét a vállamon pihentetve, nyugodtan lélegzett. Miután az éjjel több ízben szerettük egymást, most mindketten csak arra vágytunk, hogy egymás mellett fekhessünk. Akár a végtelenségig. Nem voltunk fáradtak, csak egyszerűen egymás mellett feküdtünk, létünkben először, tökéletes békében.


Csak miután színt vallottam, jöttem rá, hogy esetleg ezzel elijeszthetem, de szerettem volna, ha megismeri az én érzéseimet is. Belül remegtem, és féltem a válaszától. Az ő lénye sokkal közvetlenebb, életre valóbb, tisztább és ez szöges ellentéte az én harcedzett és csatákban megkeseredett lelkemnek. Aztán, ahogy hozzám bújt, mint egy kisgyerek, mintha az a hatalmas kődarab leesett volna a fagyos szívemről, helyét felmelengetve mindenhol. Felém áradó érzései és vágyai pedig, életre keltették testem minden porcikáját. Úgy éreztem megint lángolok, de nem úgy, mint az átváltozásomkor, ez sokkal erotikusabb és szenvedélyesebb volt annál,… kellemes lángolás. Mindennek ellenére, ha Ő nem úgy akarta volna, nem tudom hogyan, de képes lettem volna türtőztetni magam. Bármit megtennék, hogy őt boldognak lássam.


Megérinteni az ajkát volt életem egyik legmeghittebb pillanata. Hányszor elképzeltem már ezt a percet, mióta találkoztunk… mégis… még ezek után is, erőnek erejével kényszerítettem magam arra, hogy lassítsak, elvégre ő tényleg most volt először együtt egy férfival, és ez óriási döntés és forduló létében. Éreztem egy kis borzongást és félelmet, de izgatott és feszült is volt egyszerre. Tudtam, hogy nem sérülhet meg, de nem akartam még véletlenül sem fájdalmat okozni neki. Azt akartam, hogy tökéletes legyen számára az első alkalom, így mindent megtettem érzékei felkeltésére, és közben magamon tapasztaltam élvezetét.

A fának támasztva, lecsókoltam válláról ruháját, lassan és óvatosan kibújtatva kecses karjait a pántokból. Majd rövid szoknyája következet. Egész testében borzongott, és éreztem, hogy nem félelmében, miközben apró csókokat leheltem mindenhova kezemmel, simogattam és követtem ajkam útját a vállától egészen a combjáig.


- Ez mennyei – szűrte lihegve ajkai közt Alice, és éreztem, hogy ellazul kezeim érintésétől, már nem fél. Bizsergés szaladt végig gerincemen, és egyre erősebben összpontosult ágyékomban. Kabátomat sietve a földre dobtam, hogy ne a fűben feküdjünk és Alice-t ölelve dőltem végig a rögtönzött, szabadég alatti ágyunkban.


Fölé térdelve kezemmel kebleit simogattam és boldoggá tett a tudat, hogy kényeztetésem jutalma, az ajkát elhagyó egyre hangosabb és eufórikusabb nyögdécselések. Kezével hátamat simogatta és karmolászta, majd az őrületbe kergetve, de még mindig türtőztetnem kellett magam. Előbb látni akartam a gyönyört és a felszabadultságot az arcán. Biztos akartam lenni és mindenképpen azt akartam, hogy minél élvezhetőbb és a legkevésbé fájdalmas legyen egyesülésünk, ezért addig kényeztettem, míg már majd elalélt a karjaimban.


- Jasper, kérlek, ne kínozz! Én is érezni akarlak. – és nekem nem kellett kétszer mondani.

Forró ölében érezni feszülő férfiasságom magam volt a földi paradicsom és a forró Mennyország egyszerre. Az arcát figyeltem, nem okoztam e fájdalmat, de kezével megfogta arcomat és megnyugtatott. – Tökéletesen vagyok, ne aggódj, csak szeress – és én szerettem. Csípőjének ringása, ahogy ritmusosan előre –hátra táncolt… mámorító látványt nyújtott, és ezt már csak a kicsivel később kiülő eksztázis és eufória múlta felül. Miután meggyőződtem, hogy ő elérte a gyönyör kapuját, rövidesen követtem én is.

És nem sok időt hagytunk magunknak a pihenésre. Nem tudtunk betelni egymás érintésével, és az egész éjszakát szeretkezéssel töltöttük.



Alice


- Velem volt jobb együtt lenni, vagy Mariával? – nem bírtam ki és kicsúszott a számon a kérdés. Megtámaszkodtam mellkasán és felnéztem gondolkodó arcába, mely valahonnan messziről tért vissza hangomra. Hangosan felnevetett.


- Hogy jut eszedbe ilyen butaságokat kérdezni? – kacagott féltékenységemen.


- Mariával az nem volt szerelem. Csak a testi vágyainkat éltük ki, semmi személyes nem volt a kapcsolatunkban részéről. A MI kapcsolatunk töredéke sem volt akkor köztünk – kezével a hajamat simogatta.


– Én kis jósom. Ne tört hiábavalóságokon azt a csinos fejed. A kettőnk kapcsolata sokkal meghittebb és mélyebb annál a hazugságokon alapuló viszonynál. – és megint felkacagott. Még soha nem halottam ilyen vidámnak és önfeledtnek a hangját.


- Végre nevetsz, boldog vagy, és el sem tudod hinni, ez mennyire boldoggá tesz engem is – megint kuncogott.


Megkocogtatta a fejét magyarázat gyanánt.

- Érezlek, Alice. Minden pillanatban. És most pont ezért vagyok nyugodt. Amit az éjszaka átéltünk, számomra kétszer olyan intenzív volt. Az én vágyaim, keveredve a te eufóriáddal… egy olyan csoda, melyre nehéz szavakat találni. Szóval… pontosan tudom, mit érzel – és vidáman közelebb hajolt, hogy egy apró csókot hintsen homlokomra. Hirtelen megint úgy éreztem magam, mint a kisgyerek, akinek soha nem elég a kedvenc süteményéből. Bár az egész éjszakát egymás testének felfedezésével töltöttük, és már hajnalodott, úgy tűnt, mintha az éjszaka egy pillanat alatt elrohant volna. Még többet akartam… Most, hogy felfedeztem az érzést, milyen ténylegesen együtt lenni azzal, akit szívből szeretek, úgy éreztem, ebből soha nem elég.


- Ha csak ezen múlik a boldogságod, én kész vagyok feláldozni magam, hogy örökké jókedvűnek lássalak – suttogtam, és azt hiszem, belepirultam volna a kimondott szavakba, ha képes lettem volna rá. Még egy nagyon hasznos vámpír tulajdonság, állapítottam meg.


- Rákaptál az ízére? Vigyázz szerelmem, a mohóság bajba sodorhat.


- De te itt vagy, hogy megvédj, visszaránts, ha elmerülnék…


- Rám ne számíts. Melletted elvesztem a fejem - forrónak éreztem ajkát és ott folytattuk, ahol hajnalban abbahagytuk.


A világ viszont nem állt le a kedvünkért. Felkelt a Nap, a madarak csicseregtek, körülöttünk a természet éledt, és mozgott, a világ tovarohant… de mi ott maradtunk. Számomra a világ megszűnt létezni. Jasper ott volt mindenhol, éreztem a bőröm alatt is. A Nap már lemenőben volt a horizonton, de mi még mindig a fűben feküdtünk. Jasper szája fülig ért.


- Meddig fog ez tartani? Soha nem fogunk már rendes életet élni? Most úgy érzem, ezek után soha nem hagyjuk el ennek a fának a tövét – térdeltem fölötte, kezeimmel feje két oldalánál támaszkodva.


- Végtelen sok időnk van, és később a dolog kezelhetőbb – az arca grimaszba fordult, mintha nem akarna ezzel a gondolattal foglalkozni - Ha azt szeretnéd, itt maradhatunk, míg világ a világ. Semmivel sem kell törődnünk – szorosan ölelt a karjával.


- Te is tudod, hogy ez nem lehetséges – nyelt egyet, és tudtam, mire gondol.


- Most azt hiszem, a szomjam zavar legkevésbé. De talán, egy fürdést nem utasítanék vissza – a hajam tele volt levelekkel, és piszkosak voltunk mindenhol. Jasper hullámos fürtjei közt is akadt, szinte mindenféle színű levél. Kifejezetten vicces látványt nyújtott.


- Kicsim, te még így is szemkápráztatóan gyönyörű vagy – szavait bizonyítandó, a Nap két fa között, utolsó sugaraival megvilágított minket, ahogy lebukott a távolban, eggyé olvasztva a szikrázó ragyogásban.


- Te, nem különben – mosolyodtam el én is.

De szemem elködösödött.


A földön egy izmos férfi feküdt az erdőben egy medve állt felette ideges testtartásban. Sapkája lerepült a földre, haja rendetlenül lógott arcába, kabátja kigombolva. Vállán egy hatalmas, erősen vérző seb, kör alakban. A férfi rángatózott, a vörös folt a mellkasán egyre nagyobb területen színezte be ruháját. Túl erősen vérzett.


Aztán egy hirtelen mozdulattal egy szőke nő lépett elő a fák mögül és egy tíz méterre levő fához csapta az éppen támadni készülő medvét. Egy nagy reccsenéssel a fa kettétört, a barnamedve ott feküdt a tövénél.


- Ne merj most meghalni nekem, hallod? Nem engedem. – a szőke nő ott térdelt a szenvedő férfi mellett, könyörögve, hogy tartson ki. Megragadta, de túl nehéz volt, nem bírta feltámogatni az erőtlen testet. Feladta, erősen megragadta a vállánál, és elkezdte vonszolni.


- A fene, miért vagy ilyen nehéz. Ki kell tartanod… elviszlek Carlilehoz… ő képes lesz rá. Tudni fogja, mit kell tennie… Meg tudja állni… Én nem tudnám. – szűrte a szavakat a fogai között az eszméletlen férfinak.


A kép elúszott, átalakult, de a szereplők nem változtak. A szőke hajú lány bevonszolta egy nyitott bejárati ajtón, a még mindig eszméletlen férfit.


- Rose, mit csináltál, már megint? Nem hozhatod ide! – egy bronzos hajú, jó vágású férfi közeledett lefelé a lépcsőn, hangosan kiabálva.


- Edward, mi a baj? Miért veszekszel Rosezal? – kérdezte egy másik szobából közelítő, tejföl szőke hajú vámpír, aki korban és kinézetben kicsit volt csak idősebb az Edward nevűnél.


- Edward, te ebbe ne szólj bele! Carlile, kérlek. Meg kell tenned. Változtasd át nekem, különben meg fog halni. Megharapta egy medve, és én magam is megtettem volna, de nem vagyok rá képes. Tartozol ennyivel az életemért. Akarom ezt a férfit. – beszélt a szőkéhez, aki elkínzott arccal nézte a jelenetet. Először a sebesültet nézte, majd az őrjöngő Rosaliet.


- Ne kérd tőlem ezt, Rosalie. Ne kárhoztass el.

- Bezzeg velem nem haboztál – szép, kecseS arca szinte köpte a szavakat, majd hangnemet váltott, hangja esdeklő lett - Csak ezt az egyet kérem. Utána, megígérem, békén hagylak. Nem kérek mást.


A férfin látszott, hogy tépelődik, majd mélyen a lány szemébe nézett és döntött.


- Jól van. Megteszem. De ne hánytorgasd fel többé a múltat. Legyen ennyi elég. – letérdelt és a férfi nyaka fölé hajolt…

Visszatérve majdnem Jasper mellkasára estem. Gyorsan oldalra lendültem, és épp mellette értem földet.


- Mit láttál? Mi történt? Percekig néztél magad elé… megijedtem – hangjában is hallottam az aggodalmat, de még a látottak hatása alatt voltam.


- Rosalinak vannak barátai. És az egyik az ő kérésére fog átváltoztatni egy férfit, akit halálosan megharapott egy medve. – dadogtam el röviden összefoglalva, amit láttam. – Azt mondtad percekig? – csak később jutott el a tudatomig.


- Igen, most először láttalak ilyen sokáig elmerengeni.

- Érdekes…