2010. április 24., szombat

Irish dance-Steps of the Celts avagy egy este Cegléden


Nem tudom magamban tartani!!!!
Ma este Cegléden voltam a barátokkal megnézni Catherine Gallegher ír táncshowját!( Steps of the Celts)
Fantasztikus. Ámulatba ejtő. Az ember leül a székre a színházban és kétszer hatvan perc csodát lát. Eleve imádom az ír zenét (különösen az ír hegedűt), de így csillogó, villogó ruhás emberekkel, akik olyan gyorsan kapkodják a lábukat, hogy beleszédülsz még a nézésébe is .....hát hihetetlen.

Az este során rengeteg csodaszép ruhát láttunk, mind a tánckaron, mind Gallegheren, és míg öltöztek, minket igazi ír zenével szórakoztattak. Mikor az első óra után szünetet hirdettek, nem hittük volna, hogy már ennyi idő eltelt. Elnéztem volna egész este.

A tánc mindig is egy nagyon hatásos, és energikus kifejezőeszköz, de itt a kemény és egyenes, kimért mozdulatok még erőteljesebbek voltak. Rengeteg apró dolgot ki tudtak fejezni, megeleveníteni csak a táncukkal. Sok mindent jelent meg előttem míg a táncukat néztem. Körbe-körbe szökdécselő lányok a mezőn (mint a tündérek vagy a manók) együtt mulatás, hivalkodás, egymással szemben álló csapatok, két p-árbajozó férfi, és egy királynő.

Minderre már csak ráadás volt, hogy Catherine az előadás végén dedikált, így én is megcsillogtatva "magas röptű angol tudásomat" -HI Catherine - kaptam tőle autogrammot.

Azt hiszem egy darabig, most az élmény hatása alatt leszek!
Ízelítőnek itt vagy egy -két rész az előadásból. Nem mostani, de a ruhák ugyan azok és a díszlet is ilyen volt nagyjából.


2010. április 23., péntek

Utazás a boldogságba 5. fejezet



Hát ez is megszületett végre. Elnézést a késlekedésért, de nem akartam olyan fejezetet felrakni, amire Anett nem mondta rá, hogy jó. Kárpótlásul, amiért eddig vártatok, teszek fel képeket oldalra, amik megihlettek, segítettek elképzelni a kort és a helyszíneket.

De, mivel a visszajelzéseket még mindig szóban és emilben kapom, nagyon örülnék egy két bátorító szónak itt is kommnetekben, hogy jó- e az amit csinálok vagy van-e értelme? Nagyon sokat javítottunk benne, és bizonytalan vagyok, hogy sikerült. Iszonyatosan kíváncsi lennék a véleményetekre, ezért ha tudtok, hagyjatok párt sort a fejezetről, vagy a képekről.
Nagyon inspiráló tud lenni, ha az ember kap egy két sort, és meghozza a kedvem a folytatáshoz is:-))))
Szóval itt a fejezet, jó olvasást!



5. Lóverseny és Vörös Tulipán


Alice

Láttam, hogy már csak egy-két nap és minden virágba borul. A tavasz visszavonhatatlanul megérkezett, bogarak, darazsak, zümmögtek, felverve az eddig oly csöndes erdőm békéjét. Virágillat terjeng mindenhol a levegőben, és mégis meg tudom különböztetni egyesével a sokfajta illat, a puha, harmatos fű, a nedves fakéreg, de még a rajtam levő ruha anyagának illatát is.


A szívemben is tavasz van. Azóta, a látomás óta, szinte úszom a boldogságban. Egyre többször látom azt a jelenetet, egyre pontosabban és még több apró részlettel. Bár nem tudom pontosan az időpontot, és a helyet, - ez néha elég idegesítő tud lenni - de tudom, már nem kell a végtelenségig várnom, van valaki az életemben, akiért érdemes léteznem. Figyeltem a hangokra, szagokra, emberekre, a környezetre.

A hely, ahova be fogok ülni, a Red Tulip (Vörös Tulipán) nevet viseli. A falon egy kis fémtábla hirdette a nevet. Vörös, cikornyás betűi, mint egy A felirat mellett egy piros tulipán képe, miközben egy szirom hullik le róla. A bútorok kellemes hangulatot árasztanak, minden olyan meleg színű belül. Narancsok, barnák és vörösek. Vöröses cseresznyeszínű a pult oldala. Az ablakok mellett, fából faragott székeket rendeztek el kis körben az asztalok mellett. És persze egy magas sötétbarna bárszékre fogok felpattanni, amiről vidáman kalimpálhat a lábam.

De egyre többet törtem a fejem, mi lehet, vagy hol lehet az a hely, ahová Jasperrel megyünk. Mert az egyértelmű, hogy nem állhatunk kint az esőben. És örökké nem élhetünk kint egy erdőben, elzárva a külvilágtól.
Szerettem az emberek közelségét, segített igazi embernek érezni magam. Nem akartam én is olyan vérszomjas és kegyetlen vámpírrá válni, mint akiket látomásaimban láttam. Próbáltam megtartani ezt az életformát, még ha nem is illettem ebbe a világba teljesen.
Régóta szeretnék egy kis helyet, egy házikót, valahol, egy külvárosi részen, ahol nem kell majd rejtőzködnünk, és én is nyugodtan dolgozhatok, de védve vagyunk a kíváncsi, emberi pillantások elől.

- Mindenesetre, nem biztos, hogy létünk és kapcsolatunk nagy kérdéseit egy emberekkel teli kis bárban kellene megvitatnunk. És azzal sem vagyok tisztában, hogy mennyire lesz képes elviselni az emberek közelségét? - Mivel semmilyen bajt nem láttam előre, azt hiszem, ezen a téren nem kell aggódnom.

Az is biztos volt, hogy a szállásunknak valahol a kis bár közelében kellett lennie. Akárhogy is kerestem, New Yorkban egy Red Tulip-ot sem találtam, így tovább utaztam. Épp a városból sétáltam kifelé az alig megvilágított utcán, amikor…

Zajos utca, az emberek tovasietnek kosaraikat cipelve, igyekeznek haza a munkából, gyerekeiket terelgetik, , téglatest alakú Ford modellek pöfögnek lassan az utakon. Elülső lámpájuk, mint két mindent látó szem, megvilágítják az alkonyatban az utakat.
Egy hirdetőoszlopon falragasz:

- ’Hotel Silence: Kis, csendes fogadó a fáradt vendég számára. Térjen be hozzánk, pihenjen kényelmesen.’36. Baker Street, Philadelphia, - alatta a cím, kisebb betűkkel.

Egy alacsony termetű hölgy sétál arra. Bordó kalapja alá beigazítva a haja, hosszú halvány rózsaszín blúza, mély, v alakban kivágott, és sötétkék, csipkealjú, bő szabású szoknyája ütemesen fodrozódik a lány lépéseire.
Figyelmesen megnézi a hirdetést, majd vidáman tovább szökdécsel.

Elkezdtem gyorsabban futni…


Majd megint megtorpantam:

A mézszőke hajú vámpír egy tigrist kerget. Testtartása, mint egy oroszláné, sebesen szalad, de látszik, hogy csak játszik az állattal. Kergetőznek. Majd hirtelen oldalról becsapódik egy hatalmas test nagy lendülettel, és mindketten, a támadó magával repítve a vadászt, repülnek még vagy öt métert, míg egy fának nem ütköznek, ami recsegve fogja fel a becsapódást. Az tigris elszalad, sebesen, mintha még mindig üldöznék.

- Az én prédám volt - morgolódik a vadász, miközben feláll, és leporolja magát.
- Akkor legközelebb, végezz vele gyorsan, mert nem bírom nézni, ahogy játszol vele. Én soha nem tudnám ennyire tartóztatni magam. Nagyon íncsiklandó, összefut a nyál a számban, bár az emberi vérrel soha nem érhet fel!- kuncog bajsza alatt a másik vámpír.

- Elmegyek – szólal meg feldúltan Jasper. Kemény kijelentésnek hangzik, és nem is vár rá választ. Barátja arcába néz, és látja benne a kimondatlan kérdést, és arcán a fájdalmat. Jazz arcizmai megrándulnak.

- Nem miattatok megyek el. Nagyon élveztem a társaságotokat, és mindent megtettetek értem, amiért örökké hálás leszek. Nagyon régóta gondolkodom már ezen a lépésen. Megszoktam az életmódomat, és most már saját magamnak kell megkeresnem a lelki békém. Olyan mintha hívnának, és nekem mennem kellene. Érzem, hogy vár még rám valami odakint. Meg tudod ezt érteni? – hadarja el egy levegővételre, mintha attól félne, hogy valaki beléfojtja a szót.

- Úgy távozol, ahogy érkeztél. Hirtelen és váratlan. Tudom nem vagy az –az érzelgős típus, de mi lesz Charlotte-tal? - arca furcsa grimaszba torzul egy pillanatra. – Tőle nem köszönsz el?
- Köszönök neki is mindent, és kérlek, köszönj el tőle a nevemben. Még hogy, nem vagyok érzelgős! – majd int egyet barátjának, és egy cinkos mosoly kíséretében beveti magát az erdőbe.

- Én is elindultam, siess szerelmem! – gondolom erősen magamban, és olyan gyorsan futok, hogy úgy érzem a szél egy dallamot fütyül a fülembe.


Jasper

Egyre érlelődött bennem az elhatározás. Mindig, ahogy Petert és Charlotte-ot néztem, eszembe jutott saját magányosságom. Maria emléke elhalványodott, próbáltam nemigen gondolni rá. De a mellette eltöltött évek, a sok csata emléke, és a sok fájdalom csak nagyon lassan tompul.

Új célok, élmények kellenek. Már öt éve nem voltam rendes emberek között, és az állatokkal való táplálkozás is kiválóan bevált létem fenntartásához. Az állatokra való vadászat már kevésbé kötött le, szinte érzéketlenné váltam az ölés e fajtája iránt. Elfogadtam, hogy valamin nekem is élnem kell, és a vadászat napi rutinná vált.

Sajnáltam, hogy ott kell hagynom Peter-t és Charlotte-ot, tényleg mindent megtettek értem, megtanítottak, hogy éljem túl egyedül az erdőben. Készítettünk kunyhót, ruhákat, eszközöket. Fegyverekre nem volt szükségünk. A karunk és a fogaink tökéletesen megfeleltek minden igényünknek. Néha úgy éreztem magam, mint egy hajótörött, aki új életet kezdett egy lakatlan szigeten.

Még arra is hajlandóak voltak, hogy megpróbáljanak állatvéren élni hosszabb távon, de a vágy erősebb volt, és ők nem szívesen váltak meg berögzött szokásaiktól. Éreztem, ahogy küzdenek, hogy, mennyire szerették volna, de akaraterejük kevésnek bizonyult ilyen mértékű szenvedéllyel szemben.

Olyan ez, mintha az ember ópiumfüggő lenne. Nem lát, nem hall, csak a cél lebeg a szeme előtt. És nem tudja abba hagyni…vagy legalábbis valahogy így jellemezte nekem Peter, mikor beszélgettünk erről. Mintha én magam nem ismerném pontosan ilyen jól ezt az érzést.
Ha nem is sikerült nekik, értékeltem a szándékot, és még inkább kifejezték vele barátságukat.

Ugyanakkor érzetem az irántam való aggódást, hogy magányos vagyok, és nem találok társat.
Néha feltört Charlotte-ból az anyai ösztön és ilyenkor mindig nagyon erőteljes érzések kerítettek hatalmukba.

Bűntudatom volt, hogy nem köszöntem el Charlotte-tól, de nem akartam érezni az ő fájdalmát is. Peter úgy érezte, rájuk untam, nem elég jók nekem, és azt hitte csalódtam bennük. Tele volt bűntudattal, önsajnálattal, és éreztem a szeretetét is, amit mindenképpen ki akart mutatni mielőtt elmegyek. Tudta, hogy meg fogom érezni, ezzel búcsúzott.
És éppen e miatt azt is tudta, miért nem akartam Charlotte-tól én magam elbúcsúzni. Nem hiába használta Peter az érzelgős szót.

Nem futottam túl gyorsan, és nagyon figyeltem minden zajra, nehogy ember legyen a közelemben. Nem tudtam most hogyan reagálnék egy találkozásra. Habár elég régóta tartóztatom magam, nem akartam még egyszer ugyan azt a hibát elkövetni. A szerencsétlen kurtizán képe örökre az elmémbe égett, mintha most is itt feküdne a földön, karjai ernyedten. Soha nem akarom elfelejteni ezt a képet, mert ez emlékeztet arra, ki nem akarok lenni, és mi ellen küzdök.

Az őserdőt elhagyva, több napig futottam, mire kiértem a kontinens északi részére. Azt terveztem, visszamegyek Észak –Amerikába. Ott a szülőföldem, azt a helyet ismerem a legjobban, és nagyon vágytam már látni az emberek világát (hacsak távolról is).
Körbenéztem az óceán partján. A naplementében csillogó kékség beterítette a látóhatárt. Üdítő látványt nyújtott a sok zöld után. Vízbe ugrottam és elkezdtem úszni. Három nap alatt átértem Észak –Amerika déli partjára, és most vettem észre: tavasz van.
A fák rügyeznek, színes virágok nyílnak. Mindig is szerettem a tavaszt. Egyedül ez mutatja az idő múlását. A természet, ami mindig változásban van. De én nem.

----<*>----

Szerettem volna látni megint valamit, ami a régi életemre emlékeztet. Valamit, ami nem változott az elmúlt évtizedek alatt.
A lovak voltak az egyetlen olyan jószágok az életben és a csatatéren, amikben mindig bízhattam. Mindig nagyon élveztem a felderítéseket idegen tájakon, ahogy száguld mellettem a táj, a szél süvít a fülem mellett, miközben lovam sebesen vágtat.
Megszületett a tervem. Mihamarabb, kísérletet teszek, és megnézek egy lóversenyt távolról.



Alice

Ahhoz, hogy szobát vegyek ki egy hotelban, pénzre van szükségem. De mivel a napsütés miatt nem dolgozhatok emberek között állandóan, így egy nagyszerű felfedezést tettem. A lóverseny egy igen hasznos találmány, ha az ember (vámpír) előre látja, melyik ló fog nyerni. Ráadásul, igen jól fizet, és eltarthatom magam „hivatalosan is”.

Akkor jöttem rá erre a lehetőségre, amikor legelőször látogattam ki erre az eseményre. Sokat tűnődöm, hogyan láthatom az eredményt, hiszen nem a döntésekkel kapcsolatos. Aztán rájöttem, hogy az én döntéseimet látom. Ha eldöntöm, hogy nyerni szeretnék, látom, hogy, nyerni fogok a következő futamban. Nem a számot gondolom ki előre, hanem az eredményt látom. Hogy melyik rajtszámú lóval, melyik futamban fogok győzni.

Kerestem egy lóversenypályát Philadelphiától nem messze, és elfoglaltam szokásos helyemet a lelátó mellett, ahol kisebb volt a tömeg. Élesebb látásomnak köszönhetően így is jobban láttam, mint a lelátón ülők. Az ég felhős volt, eső készülődött, tehát számomra pontosan megfelelt. Délelőtt volt egy látomásom, amiben egy Sárkány nevű telivér fog nyerni, a négyórási futamon. Már megtettem a tétemet Sárkányra, amikor…

Nem merészkedett közel. Mézszőke, göndör haját meglebbenti a szél, ahogy óvatosan két fa árnyékában rejtőzködik. Szürke inget visel, és egy kopottabb sötétszürke vászonnadrágot. A pálya szemközti részén áll, ott ahol nem tartózkodnak emberek. Mély áhítattal nézi, ahogy a száguldó lovak lovasaikkal elvágtatnak előtte. Aranyló szeme megcsillan, száján keskeny mosoly jelenik meg. Majd a futam végeztével eltűnik a fák között.

-Óhh, Istenem, itt van! De, még nem jött el az ideje… türelmesnek kell lennem – bátorítom magam és harcolok az ösztöneimmel.
- Nem azt láttam, hogy odamegyek hozzá, tehát itt most nem fogok vele találkozni. - Szememmel megkeresem a helyet, ahol az előbb még a látomásomban feltűnt.

Kilépek a lelátó vonala mögül és…Ott áll. Élőben, teljes valójában. Arcán vidám mosoly, majd hátat fordít és elillan, mintha ott sem lett volna. Csak egy pillanatra láttam, de ott volt, és én láttam. Bizonyíték a létezésére. Már nemcsak egy rejtélyes alak beúszó látomásaimban… valódi. Ő nem láthatott engem, mert a lelátó eltakart, és ahhoz is messze volt, hogy megérezze a szagomat.

A futamnak vége lett, de én még mindig földbe gyökerezett lábakkal állok a lelátó mellett. Az emberek hömpölyögnek lefelé a lelátóról, mint egy szivárvány színű folyam. Sokat nyertem, de most ez sem érdekel. Majd később felveszem az összeget a kasszánál.

Este a városban sétálok. Fejek fordulnak utánam, de megtartják a tisztes távolságot. Már is felfedeztem, hogy vonzza a fajtánk a tekintetüket, de most nem ezzel törődtem. Az volt a célom, hogy mindent előkészítsek, mielőtt találkozunk Jasperrel.

Már tudtam merre kell mennem, és mit kell csinálnom, mert kint a pályán utána, hogy Ő elment, láttam:

Az épület bejárata fölött nagy fehér, téglalap alakú keretben, piros, kacskaringós szöveg hirdette: Silence Hotel, és a tábla jobb végében egy ágyra hasonlító ábra. Egy elegáns, kalapos hölgy lép be, szerteágazó sötét fürtjei gondosan a kalap alá igazítva. Csíkos, drapp sála lazán a nyaka körül, krémszínű hosszú blézere van, hozzáillő, térdig érő szoknyával, mely kecsesen lebeg rövid, de karcsú lábai fölött.

A helyiséget két sárgás, falikaron lévő lámba világítja meg, de otthonos. Rendezett, a folyosó szoba növényekkel teli. A pult az ajtóval szemben helyezkedik el, mellette a faragott korlátos lépcsősor, mely az emeletre vezet. A hölgy a kis aranyozott csengőért nyúl, majd motozás hallatszik, és egy szemüveges, bajszos férfi feje jelenik meg a pult mögött.

- Jó estét, Kisasszony. Miben lehetek a szolgálatára? – és kényszeredett mosoly ül ki az arcára.
- Szobát keresnék, két személyre. - szélesen mosolyog, majd a férfi szemébe néz. A portás megbabonázva nézi a lányt, majd dadogva közli.

- Sajnálom hölgyem, már minden kétágyas szobám foglalt. Esetleg egy egy-ágyas szobával szolgálhatok, az- az utolsó, ami még üres a négyből. Még egyedül van, kiveheti azt. –Próbálkozik a portás. A hölgy közelebb hajol a pult fölött, és mélyen a férfi szemébe néz, mintha meg akarná babonázni.

- Én most egyedül vagyok, de várok valakit, és hajlandó vagyok dupla árat fizetni a Dupla szobáért. Nem lehetne esetleg megoldani ezt a problémát? – és egy csábos mosoly keretében egy kis pénzt csúsztat át a pulton. A férfi arca elfintorodott egy pillanatra, majd, mint aki révületbe esett gépiesen feleli.

- Már hogyne lehetne megoldani - a kulcsért és egy könyvecskéért nyúl.
- És meddig óhajt maradni a Kisasszony?- kérdezi kissé félénken.

- Nem tudom még pontosan, egyelőre korlátlan ideig –majd hozzáteszi a férfi elkerekedett arca láttán – a pénz nem akadály, üzleti úton vagyunk.

- És milyen névre szabad?- érdeklődik a portás, még mindig kicsit kábultan.
- Alice Hope – válaszolja vidáman a kis hölgy.
A papírmunka után a portás átadja a kulcsot a hölgynek, és elindul a kikoptatott lépcsőn, hogy megmutassa az utat a szobához, amit kaptak.

Kicsit idegesen kapkodom a lábam a járdán. Ezelőtt, még soha, senkivel nem beszéltem ilyen közvetlenül, és nem is értettem igazán, hogy ez most hogyan lesz ilyen egyszerű és a portás mitől lett ilyen segítőkész hirtelen.

Aztán mély levegőt vettem, és benyitottam az ajtón, ami a Silence Hotel felirat alatt található.

2010. április 21., szerda

Salvador Dalí titkos élete


Salvador Dalí titkos élete- avagy egy zseni mit mondott magáról

Mivel jómagam is igen nagy műkedvelő vagyok, és mindig is nagyon szerettem Dali képeit, a Little Ashes című film hatása után úgy döntöttem belevetem magam a saját maga által írt és megkreált életrajzba. Már korán rájött zseniális tehetségére, és ezt nem is félt úton-útfélen hangoztatni, hol performanszaival, hol műveivel(festményeivel vagy saját írásaival), hol kirívó viselkedésével.

A könyv hátulján ez a figyelemfelkeltő szövegecske áll ajánlásul:


„Ki lenne olyan merész, hogy festményének a Tükörtojások serpenyőben, serpenyő nélkül címet adja? Kinek jutna eszébe a spenótot a páncél ellentéteként definiálni? Ki gondolt arra, hogy egy gótikus Szűz Mária-szobrocska lényegét leginkább egy mérleg fejezi ki? Ki lenne olyan elvetemült, hogy belerúgjon a hozzá szeretettel közeledőkbe? Ki érezné helyénvalónak, hogy a háború végén, a győzelem örömére adott banketten a legyőzött németeket éltesse? Nos, Salvador Dalí mindezt megtette, mintegy bizonyítva, hogy a zsenit olykor egy hajszál sem választja el az őrülettől. E kötet azonban –melyben a festő szinte kínos nyíltsággal meséli el életének bizarr epizódjait – nemcsak Dalí extravagáns kalandjainak gyűjteménye. A fura és gyakran igencsak mulatságos anekdoták valójában csak háttérül szolgálnak az önelemzéshez, illetve a különböző esztétikai, politikai, vallási

kérdések végiggondolásához.

A XX. század egyik legismertebb és legnagyobb hatású művésze, egész életét műalkotásnak fogta fel, és ha belegondolunk, milyen is volt az évszázad, melyben Dalí élt, talán megértőbben tekintünk majd a művész különcségeire is.

[„Azért kezdtem filozófusokat olvasni, hogy nevessek, de végül majdnem sírtam”]-írja egy helyen Dalí.

Nos, könnyen lehet, hogy e kötet olvasói ugyanígy járnak majd … Nem, azt talán mégsem…Vagy talán és mégis éppen ellenkezőleg? Esetleg a kettő együtt –vagy egyik sem?”

Little Ashes -Kis Hamvak


Hát a biztos válasz reményében ajánlom mindenkinek módszeremet, miszerint elolvasom a könyvet. Azt viszont a mai napig nem értem, hogy juthat az embernek eszébe egy Szűz Mária képről egy Mérleg?! Azt hiszem, ez az a zseni, ami sajnos manapság belőlünk hiányzik.

Viszont a spenót és a páncél összehasonlítása az egyik kedvenc részem a kötetből. Pegépelem ide is, had kapjon mindenki egy kis ízelítőt a könyv hangulatából, hadd gazdagodjon e magasröptű tudománnyal:


„Szerencsére nem tartozom azok közé, akik, ha mosolyognak, esetleg kivillan a szájukból egy, a fogaik közé szorult – akármilyen apró darabka is – a borzalmas és lealacsonyító zöldségből, melyet spenótnak neveznek. Ez nem azért van, mert mindenki másnál alaposabban mosnám a fogam, inkább azért, mert soha nem eszem spenótot. Valójában a spenótnak különösen, a többi ételfajtának pedig általánosan lényegi esztétikai és erkölcsi értékeket tulajdonítok. Az undor őrszeme mindig jelen van, szigorú együttérzésének bajonettjével, felügyelve az étkezéseimet, hogy táplálékaim gondos megválasztására kényszerítsen.

Valójában csak olyasmit szeretek enni, aminek tiszta, az intelligencia számára érthető formája van. Azért utálom a spenótot, mert formátlan, mint a szabadság. A spenót ellentéte a páncél. Imádok páncélt enni, különösen az egészen apró páncélokat, minden rákfélét. A rákok megvalósították a csodálatos, alapvetően filozofikus ötletet, hogy kívül hordják a csontjaikat, és oly finom húsukat odabent mintegy bőr-csontvázban őrzik.”


Hát ehhez nem sok mindent tudok hozzátenni, azon kívül, hogy nem ettem még eddig rákot, de nem tudom ki akarom-e még próbálni. És ez csak egy röpke példa a sok meghökkentő, megbotránkoztató gondolatra, amelyen az embernek nevethetnékje támad, és görcsösen próbálja magába folytani a villamospótló buszon, hogy a felette álló 6 ember ne nézze teljesen értelmi fogyatékosnak. Habár ez csak több –kevesebb sikerrel jön össze. Mindenesetre jó tanács: az ember inkább szobája magányában szenteljen neki időt, vagy olvashatja akárhol is ,ha nem zavarják a szemmel verő pillantások.

2010. április 17., szombat

Amíg várakozunk- Szösszenetek az életből


Avagy ki siet jobban?!- egy egyetemista reggele

Amíg az ötödik fejezet javítására várakozunk, addig, úgy gondoltam felteszem egy kisebb novellámat, ami nem Twilight-os, inkább olyan kis egyetemista fricska. Elnézéseteket kérem a késedelemért, de még nem vagyunk meg a javítással teljesen, és közben meglátogatott Szegeden a Kersztanyám, így lassabban megy az írás. Ígérem, amint kész, felrakom, és már elkezdtem írni, a 6.-at is, így remélem utána azt is fel tudom tenni gyorsan:-)

Novella az ifjúsághoz : Egy egyetemista reggele, avagy ki siet jobban

Az a berregő hang a fülem mellettem már megint nem akart elhallgatni. Csak csörgött, és csörgött, mire nagy nehezen feljebb tornásztam magam az ágyban, és hunyorogva kezdtem el kezemmel csapkodni a sivító telefonomat. Miután ezen a fázison túlestem, úgy döntöttem megérdemlek még 5 percet, mielőtt végleg elhagyom meleg és kényelmes fészkemet.

Majd egy félórával később rájöttem, tényleg ki kellene kelnem az ágyból, hogy sikeresen beérjek a kora hajnalban kezdődő szemináriumomra.

Feltettem a vizet a teának, de miközben meggyújtottam a gázt, sikeresen bevágtam az ujjam az asztal sarkába.

– Ez a reggel is jól indul – gondoltam miközben a mosogatóhoz ballagtam és egy kis hideg víz alá tartottam, hátha enyhül a fájdalom. Miután így lefagyasztottam fájó ujjamat, folytattam a reggeli rutinomat.

Felpillantottam az órámra ás megdermedtem – fél órám maradt, hogy megmosakodjam, megreggelizzem és felöltözzem. Majd elkezdődött a szokásos reggeli kapkodás.

A fürdőbe rohanva, arcmosás, fogmosás, megpróbálok emberi fejet varázsolni magamnak. A szemceruza kiesik a kezemből, de mindegy. Így is jó. Aztán a felálló fufrumat próbálom megszelídíteni, némi víz, hajhab és egy hajvasaló csodákra képes. Hozott anyagból dolgozunk, és sajnos az nem változik.

Egy gyors kanyar az WC-re, majd futok tovább.

Benyomom a tévét, hogy felmérjem mi a napi bulvár, milyen idő lesz, és kinézek. Az ég be van borulva, és délutánra esőt mondanak. – Fantasztikus még ez is, már látom, hogy a mai nap sem kellett volna felébredni. – morgolódom magamban.

Ruhakeresés. Ez szennyes, ez már túl meleg, ez még túl vékony az esős időben és nem jövök haza csak este. Tehát több réteg kell, ami szellős, vékony, és ledobhatom a teremben és órákon, ha nagyon meleg lenne. Az ágyon kipakolom végre a harmadik összeállítást, amit elviselhetőnek gondolok, és idegbeteg módon magamra kapkodom. Fülbevaló keresés, ami színben pont passzol és egy hosszú nyaklánc, sok kis csillogó izével és lebegő nagy gyöngyökkel.

És mivel a ruhával sokáig szöszöltem, lemondhatok a reggeliről, így csak felmarkoltam két zsömlét, egy almát és egy tábla csokit – ami az esti órák alapvető túlélő készletéhez tartozik - és nagy lendülettel az este összekészített táskámba hajítottam.

- Úristen, hol a kulcsom – gyakran gondolkodom el rajta, hogy kellene egy fém csipogtató, amit ilyenkor előkap az ember és megkeresi vele a folyamatosan elbújó kulcsomóját.

Még öt perc keresés után megtaláltam a polc tetején - mert ugye nem néztem eddig szemmagasságnál feljebb – és ekkor már szinte futva zárom be az ajtót.

Az utca saroknál még épp, látom mikor kikanyarodik előttem a villamos pótló busz. Nagyszerű- még öt perc az amúgy is öt perces késésemhez. De kivételesen a következő egészen hamar megérkezett, majd felpréseltem magam a második lépcsőfokra. Habár elég gyorsan haladtunk, két piros lámpát kaptunk, és a java még csak ez után jött.

Az egyik forgalmas kereszteződéshez egy öreg néni közelített négy lábú, kis járókeretével korát is meghazudtoló lassúsággal, majd a mi kedves buszsofőrünk illedelmes vezető módjára lelassított és utat engedett a néninek. Mikor már végleg elkapáltam magamban a lehetőséget, hogy időben beérjek az órámra, legnagyobb meglepetésemre a néni felkapta kis négylábú trabantját és úgy átvágtatott a zebrán, mintha világ életében ilyen sebesen szaladt volna. Majd a legnagyobb nyugalommal lerakta a járókeretét a túloldalon és folytatta a cammogást a megszokott, eredeti tempóval.

A döbbenet még akkor is az arcomon volt, mikor leszálltam a suli melletti téren – és futva, megpróbáltam behozni a késést, hogy a sok igyekvő egyetemista közt beszlalomozzak a földszint, balra eső, harmadik termébe. Pont becsusszantam a tanár mellett, mielőtt becsukta volna az ajtót.


2010. április 14., szerda

Little Ashes -filmajánló- Óda Salvador Dalíhoz

Little ashes –Kis HamvakEzt a címet adta Federico Garcia Lorca, Salvador Dalí barátja, Dalí egyik képének, melyről aztán elnevezték a barátságukról készült filmet. A Kicsi hamvak (Little Ashes) spanyol-brit koprodukcióban készült, mindössze 2 millió eurós költségvetéssel.

A film tartalma röviden:A történet Madridban játszódik az 1920-as évek elején, amikor a híres Residencia de Estudiantes diákkollégiumban találkozott a 20. századi spanyol művészet három leendő óriása: Luis Bunuel, a legnagyobb szürrealista filmrendező, Salvador Dalí és Federico García Lorca. A festőzseni és az érzékeny lelkű költő között mélységes barátság alakult ki, amely "egyre intimebbé vált, egészen a fizikai síkig" - állítja a forgatókönyvíró, Philippa Goslett.
A kapcsolat mégsem teljesedett be, és Goslett szerint, ismerve Dalí félénkségét, ez nem is csoda. Éppen ezért a granadai poéta lefeküdt egy barátnőjével - számára ez volt a "végső áldozat" - Dalí szeme láttára, és ez lett a kiindulópontja a festő "voyeurizmusának". Az írónőnek, aki számít arra, hogy a film vitákat fog kiváltani, amúgy meggyőződése, hogy "valami történt" a két művész között.

"Számomra az igazi tragédia Dalíé. Teljesen megbabonázta őt Lorca, élete hátralévő részében állandóan róla beszélt, többet, mint feleségéről, Galáról" - tette hozzá Goslett. Tény, hogy a festő önéletrajzában, a Salvador Dalí titkos életében is csodákat regél a poétáról, annak szépségéről és lelki finomságáról. A csodálat kölcsönös volt: Lorca 1926-ban írta meg egyik legszebb versét Óda Salvador Dalíhoz címmel, míg egy évvel később Dalí tervezte Lorca "Mariana Pineda" című drámájának barcelonai bemutatójához a díszleteket és a jelmezeket.
Kapcsolatuknak egyébként 1929-ben Gala megjelenése, valamint Bunuel és Dalí közös filmje, Az andalúziai kutya vetett véget, amelyet a Cigányrománcok szerzője személye elleni támadásként fogott fel. Hármuk közül ugyanis csak ő volt andalúziai, a katalán Dalí és az aragónai Bunuel mellett, és a filmrendező később emlékirataiban "tehetségesnek, de hisztérikusnak" írta le őt.

A film megnézését többek között Spirit Bliss lelkes beszámolója ösztönözte, aki olyan áradozva mesélte, hogy még éjszaka, több órányi Hidegben való ácsorgás után is képesek voltak megnézni a filmet, így hát én is úgy határoztam, próbát teszek és megszerzem a filmet magamnak. Azt hittem ez is egy hagyományos életrajzi film lesz, tele pajzán jelenetekkel, és erotikával, melyet előre beharangozva láttam, ehelyett két igazi művész ember, megható, őszinte, tiszta viszonyáról kaptam képet. Habár az egyértelmű volt, hogy Garcia Lorca volt az, aki mindig is jobban vonzódott Dalihoz, de ahogy a film gyönyörűen megmutatja, egymást inspirálták, buzdították, és ténylegesen soha nem vállalták fel testi viszonyukat. Az, hogy Dali akkor még félénk volt, és nem tudott megküzdeni érzelmeivel, és szexuális hovatartozásával, így nem viszonozta Garcia Lorca érzelmeit, majd Párizsba utazása, Gala megismerése és Lorca 1936 bekövetkezett halála végleg elvágta a lehetőséget, hogy kapcsolatuk változzon.

A két művész utáni érdeklődés miatt, nekikezdtem kutatni nyomok, emlékek, jelképek után, Lorca verseiben. A filmben, a versek angol fordítása mellett hallható a spanyol verzió is, és a versek dallamossága és témája nagyon megtetszett, ezért magyar válogatás kötetekben kezdtem verseit olvasni. Lorca egész életében írt hozzá verseket(ha konkrétan nem is neki címezve), megjelenik a bika, a beteljesületlen szerelem és több ciklus egy-egy versében, egészen élete végéig.
Itt a részlet mely elhangzik a filmben is a Dalihoz írt Ódából:
ÓDA Salvador Dalihoz



Ó, Salvador Dalí, te olajzöld beszédű!

Csak azt mondom, mit képed és személyed nekem mond.

Nem tökéletlen, ifjú ecsetedet dicsérem,

Hadd daloljam nyiladnak hibátlan-szép irányát.


Szép erőd hadd daloljam, mely csupa katalán fény,

s, hogy azért lelkesedsz csak, minek nyitjára lelhetsz.

Hadd dalolom e gyengéd szivet, e csillagnézőt,

mely tiszta és hibátlan, akár a kőr a kártyán.


Ama szobrászi vágyat, mely tőled sose tágít,

a félt felindulást, mely mindig ott vár az utcán.

Hadd daloljam a tenger kis szirénjét,
ki néked
dalolva kap korall- és kagyló-biciklijére.

De főként hadd daloljam közös gondolkodásunk,

mely borús és aranyló napokban összeforraszt.

A fény, mely elvakítja szemünk, nem a Művészet.

Szeretet és barátság inkább s a jó közös harc.




De ugyanígy beleolvasva Dali naplóiba (Salvador Dali titkos élete, Salvador Dali : Egy zseni naplója), szintén bejegyzéseiben megemlíti Lorcát, tesz rá utalást, és halála után is sokat emlegeti. Érdekes, hogy bár sohasem voltak együtt úgy(állítólag), és Dali mindig is Galát tekintette szerelmének és társának, de lelkükben, érzelmeikben, gondolataikban életük végéig társak voltak. Azt, hogy mi történt kettejük között, már soha nem tudjuk meg pontosan, azt viszont mindenki eldöntheti, mit hisz és mit nem hisz.

A film képi világa is egy kicsit visszaadja a kor hangulatát, szellemiségét. A spanyol gitár pedig tökéletes zenei kíséretként, (jómagam is ehhez a hangszerhez vonzódom a legjobban) és azóta is a film zenéit keresem mindenhol. Szeretek filmzenékre tanulni, írni.
Két kedvenc jelenetem Dali érkezése az iskolába (Furcsa öltözködés), majd a biciklizés Lorca-val, és utána az együtt festés-írás. Ezek azt hiszem a film legkifejezőbb mozzanatai.

2010. április 7., szerda

Új, saját hátterek Twilight / Bel Ami

Amíg várjátok a következő fejezetet, felrakom az általam készített háttereket. Van Alkonyatos és Bel Ami-s is, most volt egy kis időm kísérletezni. Még messze vagyok a jótól, de próbálkozom. Véleményeket kommentben szivesen fogadok:-)
A bal felső képen pont a dublőre, Szabolcs is látszik, érdekes kép. Ezek a kedvenc jeleneteim, Meg azért tettem bele egy lovaskocsit is pacikkal, mert hát a hangulat mégiscsak korhű.



Ezt is én készítettem, valamiért jobban szeretem ha a hold megjelenik a háttérben. Sajnos az eredeti hivatalos plakátról ezt kihagyták:-(

És végül ez a kis kedvencem:-) Több fotósorozatból összeválogatva, a két halványított direkt azért, a Alice/Jasper és Rosalie/Emmett kép nagyon kevés van, pedig én őket is nagyon szeretem. Azért örültem meg nagyon mikor megláttam ezeket a képeket:-)


A fejezeten még javítgatunk és átírok egy-két dolgot, talán holnap, holnapután érkezik!

2010. április 4., vasárnap

Ünnepek- Ajándék


Mindenkinek szeretnék nagyon békés, boldog, áldott húsvéti ünnepeket kívánni!A kislányoknak sok locsolkodót, a fiúknak pedig sok piros tojást! Én is készültem egy kis ajándékkal,(A FENTI KÉP) amit bár tavaly találtam idén is aktuális. Nagyon ötletes, alkonyatosoknak kifejezetten. Fogadjátok szeretettel!

És mivel a héten meghaladta a látogatottságom az 500-at, én is készítettem egy fejlécet a ficemhez, egy nagyon jó Alice Jasperes rajzból. A képet kint láthatjátok oldalt a fic leírásánál, de később még teszek fel most készülő háttereket is:-)

Szóval mindenkinek nagyon jó pihenést a szünetre!