Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait…
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes…
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?
Gondolataim a könyvről:
Mint oly sokaknak, nekem is a film miatt került most a látóterembe a könyv. Sok jót hallottam már róla, és azt is, hogy nem egy könnyed, nyári romantikus történet, ezért akkorra tartogassam, amikor sírni támad kedvem.
Hát ha sírni éppen nem is, de kedvem támadt a március 15.-ei hétvégén, így nekivágtam. Sok betegről, bénultról, sőt tolószékesekről is olvastam már, de ilyen szintű bénulásról még nem. Mikor semmi mást nem tudsz mozgatni csak az arcodat a nyakadtól felfelé... elképzelni sem tudom, milyen lehet ez egy élet igenlő, pezsgést és extrém sportokat kedvelő férfinak. Na de kezdjük az elején.
A könyvnek végtelenül bájos, kedves és egyben a helyzet milyensége miatt fanyar és gunyoros hangulata van. Szerencsére váltott szemszögű, kapunk Lou és Will gondolataiból is, ami néhol nagyon vicces. Ami kicsit néha talán megzavarja vagy épp színesíti (kinek, hogy tetszik), az Will anyjának és apjának a jelenléte, néha ők is kapnak pár fejezetet, hogy még érdekesebb legyen a leírás a család szempontjából is.
Lou kedves, bár kicsit néha hebehurgya, de életvidám, vicces, élni akar, és keresi a helyét és a céljait az életben. Ehhez hozzátartoznak a színes, vicces bohókás ruhák, amiket én imádtam (Ó a méhecskés harisnya, lásd jobbra.) Szerettem a hebehurgya családját, a takarítómániás anyját, az okos és segítőkész nővérét a káromkodó kisgyerekkel, az apát, aki csak ostorozza Lou-t, pedig ő legalább dolgozik, és persze a nem sok vizet zavaró nagypapát is. Ez mind lehetne egy valós család, és ettől végtelenül életszagú a sztori.
Will a másik véglet. Még látjuk a baleset előtt, milyen volt az élete, és hogy mindez mivé szűkül le. Sérteget, bánt, eltaszít, mert talán így dolgozza fel, így akarja megvédeni a szeretteit, ez a védekező mechanizmusa.
Na és persze ott van Patrick, az állandóan edző, de szinte nem is létező barát, aki engem rettentően idegesített, mivel ez baromira távol áll tőlem (bár lehet, hogy pont ez volt a szerepe), és Nathan, aki maga az ápolók megtestesült jó példája. Bárcsak ma is ilyen lenne minden ápoló az egészségügyben. (Ó, haj, erről sokat tudnék beszélni.)
Majd Lou új életcélt talál, és belendül. Tervez, ötletel, végre komolyan elkezdi érdekelni valami. Nekem itt kezdett érdekes lenni a dolog. Milyen lehetőségei vannak az ilyen embereknek? Mennyi nehézséggel kell megküzdeniük a mindennapokban, ami nekünk fel sem tűnik (lásd lóversenypálya.)? Mennyire nem segítőkészek az emberek, és nem empatikusak, ha sérült embertársaikról van szó?
Aztán voltak benne csodás és vicces és felemelő pillanatok. Mint például a koncert. Vagy a lagzi. Vagy az utazás. Nem is tudtam hogy ennyi chatszoba, és lehetőség van már az ő számukra is. Tudom, hogy mindenféle problémával együtt lehet élni, ha az ember akar, küzd és van értelme miért maradni, de más távolról gondolni ilyenre, mint olvasni ezekről a helyekről (nem néztem utána, de feltételezem a szálloda tényleg létezik.)
Ó, és a vége. Nem szeretnék sok mindent elárulni róla, de igen, keményen megríkatja az embert, többször is. Pedig azt hittem, hogy engem majd nem, mert én aztán nem, de hát na. Ami jól van megírva, az jól van megírva.
Ha pedig nem volt elég beszámolónak az eddigi, egy kis extrának itt a film trailere, ami nagyon jónak tűnik, én rettentően várom már:
Végül, mivel kicsit utánaolvastam, kiderült, hogy van folytatása is After You - Utánad címmel. Tavaly jelent meg külföldön, és természetesen Lou-ról szól, nem túl eredeti csavarral, mindenesetre tipródom, és egyelőre nem hiszem, hogy el akarom olvasni, hagyom, hogy átjárjon még az első könyv élménye, de a borítóit megmutatom nektek:
Vannak könyvek, amikben elveszel. Vannak könyvek, amik berántanak, a furcsa hangulatukkal, a kis színes ruhácskáikkal, a fanyar humorral, a barátsággal, a hűséggel, a kitartással, a bánattal, a gondolataikkal. Ilyen volt ez a két nap Lou és Will társaságában. Berántottak, és én csak ültem és olvastam. Mert eldöntöttem, és mert megtehettem. És ennél talán nincs is jobb.
Az első hullám nyomán sötétség támadt.
A második hullámot csak a szerencsések élték túl.
A harmadikat pedig a szerencsétlenek.
A negyedik után egyetlen szabály maradt: ne bízz senkiben!
Cassie egy lépést sem tesz a következők nélkül: Luger, M-16-os gépfegyver, lőszer és Bowie-kés. Ennivaló, víz, hálózsák és körömcsipesz csak ezek után következik a listán.
Cassie tizenhat éves, a néptelen országúton menekül. Rajta kívül már nem sokan vannak életben a Földön. Menekül a lények elől, akik embernek látszanak, és akik megölnek minden útjukba kerülőt. Akik több hullámban pusztították az emberiséget. Nem tudjuk, kik az idegenek. Nem tudjuk, miért akarják megsemmisíteni világunkat. Csupán egyvalami világos: mindenkit ki akarnak irtani.
Cassie családja túlélte az első és a második hullámot. A harmadik és negyedik viszont már nem kímélte őket. Cassie most az ötödik hullámmal néz farkasszemet: vagy öl, vagy megölik. „Csak akkor maradsz életben, ha egyedül maradsz” – ez a meggyőződése. De aztán találkozik Evannel, aki elbűvölő és titokzatos, és egyedül ő segíthet Cassie-nek, hogy valóra váltsa az öccsének tett ígéretét. A lány választásra kényszerül bizalom és csüggedés, harc és megadás, élet és halál között. Föladja vagy fölveszi a harcot?
"Farkasszemet néztünk a halállal, és a halál pislogott először."
Gondolataim a könyvről:
Mindenképpen el kell mondani, hogy nem néztem meg a filmet. Még januárban kezdtem bele, hogy majd a film előtt gyorsan elolvasom, de akkor még nem rántott be annyira, így félre tettem és elolvastam mást. De mennyivel jobban tettem! Vasárnap végre volt időm lenyugodva nekiállni, és így végre rá tudtam koncentrálni, és elkapott.
A trailerek és a fülszöveg is igen sok mindent lelő. Ez is egy szépen felépített disztópia. Az idegenek hajója megjelenik, rájuk küldi a négy hullámot és az emberek (akik még túlélték) azért küzdenek, hogy saját maguk maradjanak. Ezek nem a nagy szemű, ufó fejű kis érthetetlen nyelvű idegenek. Ezek az okos, szuperfejlett, magasabb intelligenciával rendelkező földönkívüliek, a könyvben Cassie Azoknak nevezi őket.
A történet három szemszöges, bár vehetjük négynek is. Cassie (mint Cassiopeia) és Ben két teljesen más módon indul el, ismerve, mégis alig felismerve egymást a végén. Míg Cassie a táboron kívül az elveszett családját és világát siratja, próbál túlélni, és az öccsét akarja megmenteni, sokszor önironikus és filozofikus gondolatokat fogalmaz meg: Meddig ember az ember? Megéri -e még küzdeni ellenük még ha csak egy maroknyi is a túlélő? Mit ér a lélek? Lehet egy másik fajt szeretni, aki elpusztít minket? És a menekülés közben bár többször is megsérül, mindig feláll, harcol, tanul, küzd, nem esik teljesen kétségbe és önsajnálatba, szóval csatlakozik a pozitív disztópia hősnők sorába.
Aztán ott van Ben-Zombi, aki egy teljesen más világba viszi az olvasót. A "tábort" a lélek átnevelésére tervezték, és ennek minden apró mozzanata benne van. A kérdés nélküli irányítástól, az erőszakos kiképzésig, végül az egymás ellen kiélezett harcokkal. Néhol elég naturalisztikusan, véresen is akár. Nagyon nyomasztóak és lélekrombolóak azok a jelenetek, és az csak enyhe célzás ha felsejlenek előttünk a náci haláltáborok képei, mert itt egymás ellen is fordítják a gyerekeket! Mert felnőtt nem kerül be, csak gyerek. Nagyon szépen végigmegyünk vele a folyamaton, ahogy az áhított "biztonságos" világból rájön, hogy mi folyik körülötte, és mi a tábor lényege. "több hónapnyi brutális kiképzést követően, amelynek során egyesek eljutottak egy olyan pontra, ahonnan már nincs visszaút, végre megérkeztünk. Túléltük gyermekkorunk halálát."
"A kölyök, akit Zombinak hívnak, aki tett egy ígéretet, és ha azt megszegi, vége a háborúnak – nem a nagy háborúnak –, hanem annak, amelyik igazán számít, a szíve csatamezején zajló egyetlen harcnak."
Végül van a két kevésbé fontos szereplőnk, akik mégis a másik kettő mozgatórugói. Cassie mindent azért tesz meg, hogy megmentse Sams-t az öcsét, akit azóta nem látott hogy elvitte a sárga busz a táborba. Sammy gondolataiból is kapunk egy kicsit, hogyan láthatja mindezt egy 6 éves, de még így is elég elrettentő a dolog. A táborban a Mazsola nevet kapta, amin én nagyokat kuncogtam, mert én imádom a mazsolát :-D
Ethan pedig az egyik szívem csücske lett. Neki teljesen más a gondolkodása (nem is sokat kapunk belőle), ám azokban a jelentekben apránként és lassanként a mi szívünket is rabul ejti. A gondoskodás, a kedvesség, és a küzdeni akarás. Mert ő szembe mert szállni a rendszerrel, és a szerettéért megtenne mindent. Érdekes kérdések merülnek fel az ő szerepével kapcsolatban is. Meddig mehetünk el az érzéseink érdekében? Szembefordulhatunk -e a saját fajtánkkal?
Majd ott van Vosch, aki az igazi Nagy Testvér. Tökéletesen személyesíti meg Azok főnökét. Önző, érzelemmentes, kegyetlen, nem is várunk mást egy vérbeli főgonosztól.
A vége felé pedig hadd beszéljek egy kicsit mackóról. Neki nagyon szép és kerek szimbolikus jelentése van. A családot, az összetartozást, a gyermekkort, a felnőtté válást... és még sorolhatnám, mi mindent jelképez. Cassie végig cipeli magával csupán a jelentése miatt. Gondoljunk bele, nem fordult már elő velünk is, hogy a nyaralásra, kirándulásra odapakoltunk mindenféle felesleges cuccot, csak hogy nálunk legyen? Mert talizmán, vagy mert különleges jelentése van. Nagyon szerettem ezt benne, már csak azért is, mert én is medvegyűjtő vagyok, most már 150 körül jár a medvéim száma:-D
Tessék itt egy medvés kép amit tavaly előtt karira kaptam. Szép nagy!
"És ott van Mackó, mellettem pihen egy párnára dőlve, és elgondolkodva bámulja a plafont, mint akinek az égadta világon semmi gondja."
A borítóról és a filmről még pár szóban:
Én a régebbi kiadást olvastam, az az eredeti külföldi borítót kapta, nekem az kicsit jobban is tetszett, mind színeiben, mind hangulatában, jobban illik egy disztópiához. A filmes plakát már egy hangyányit klisés, de akinek tetszett a film, örülhet.
Most kicsit utánaolvastam a filmnek, és szinte kétségbe estem, mert senki nem mondott róla semmi jót, akit megkérdeztem, vagy ahol utána olvastam. Amerikai lett, elvesztek benne az apróbb filozofikus részek, mackó, amik a könyvben nagyon szépen le vannak írva és ki vannak fejtve. Kicsit félek, nem tudom meg merjem -e nézni ezek után, mert a könyvélmény szuper volt és elgondolkodtató, pont ezt szerettem benne. Ötletek?
Szuper elgondolkodtató disztópia, új megközelítéssel, több érdekes nézőpontból! Mindenkinek ajánlom!
Lou kedves, bár kicsit néha hebehurgya, de életvidám, vicces, élni akar, és keresi a helyét és a céljait az életben. Ehhez hozzátartoznak a színes, vicces bohókás ruhák, amiket én imádtam (Ó a méhecskés harisnya, lásd jobbra.) Szerettem a hebehurgya családját, a takarítómániás anyját, az okos és segítőkész nővérét a káromkodó kisgyerekkel, az apát, aki csak ostorozza Lou-t, pedig ő legalább dolgozik, és persze a nem sok vizet zavaró nagypapát is. Ez mind lehetne egy valós család, és ettől végtelenül életszagú a sztori.
