Ez az utolsó. Most már vége. Bár nem érkezett meg az 5 komment, nem várok tovább, és nem húzom a többiek idegeit. Nagyon örülök a 3 lelkes lánynak, én örülök, hogy írhattam nektek, annak meg még inkább, hogy befejeztem. Álmomban sem gondoltam volna hogy ilyen sokat fogok egyáltalán írni, elsőre. Az elején csak pár fejezetnek indult. Most a teljes terjedelme 16 fejezet, 87 oldal.
Ez úton ajánlom figyelmetekbe, hogy összeszerkesztem könyv formátumba, aki igényt tartana a teljes, formázott, javított kész Utazás a boldogságba könyvemet (bár erre is várni kell majd egy kicsit ) annak elküldöm emailben. Ide írhattok: charlotte90@citromail.hu
És mivel nagyon nagyon sokat vártatok az utolsó fejezetre, dupla olyan hosszú lett, mint szokott lenni (7 oldal.-D)
NAGYON JÓ SZÓRAKOZÁST, VÁROM A VÉLEMÉNYEITEKET A VÉGÉRŐL! Nektek, hogy tetszett?
16. Minden fejben dől el
Jasper
Most nem futottunk. Bár újdonsült vezetőink előttünk mentek, nem éreztem magam biztonságban és erről árulkodott az ő testtartásuk és lassú mozgásuk is.
- Merre megyünk? – próbáltam elsuttogni Alicenek, mert reméltem, hogy ő már láthatta a terveiket, és esetleg tudja, hová vezetnek minket. Zavart, hogy függtem tőlük már most, ahogy Alicetől is, habár ez másfajta kötelék volt köztünk. Hozzá a lelkem kötött. Alice csak kedvesen rám mosolygott és megszorította a kezem.
- Sss, nincs semmi baj, hamarosan látni fogjuk. Légy nagyon nyitott, mondj el neki mindent – és a fejére mutatott. Láttam, hogy Rosalie ránk pillant, végigmér, majd visszafordul.
Nem értettem egy fél pillanatig, Alice miről beszélt, majd eszembe jutott, hogy a bronzos hajú gondolatolvasó. „Mondj el neki mindent.” Tehát gondoljak rá, és ő látni fogja? Még a gondolat is kirázott, milyen lesz, ha valaki belelát a fejembe, tudja, amit én, ismeri, és látja, amiket én. Illetlen és tisztességtelen dolognak tartottam, hogy ilyen módon válkáljanak a magánéletemben, de majd ügyelek arra, mit mutatok neki. Nem ismerjük a képessége sajátosságait, nem tudhatjuk mennyit és mit lát, de meg kell győznünk, hogy nem ártunk, mivel valószínűleg a család rá hallgat, és benne bízik leginkább. Ha ez kell ahhoz, hogy Alice boldog legyen, megteszem, elviselem, mert én benne bízom maradéktalanul. Arcán szétterülő mosolyát látva, tudtam jól döntöttem, máris boldog, és érzem, hogy rettentően izgatott ugyanakkor feszült is egyszerre. Szeme sarkában a várakozás csillog, mint egy hosszú szomjazás utána egy ínyenc vadászat alkalmával.
A nagydarab fekete lelassított, majd a szőke is, és megálltak előttünk, kicsit oldalt felénk fordulva.
Éreztem én is az ismeretlen édes illatot, és hallottam a lépéseit, ahogy lába alatt ropogott a fagyos föld. Egyet előre léptem, és féloldalasan eltakartam Alice-t. Tudtam, hogy semmi értelme, mert nem védhetem meg őt tőle ilyen módon, mégis jól esett a tudat, hogy mögöttem van, és testemmel óvhatom, ha kell.
Aztán megmutattam neki mindent. Átgondoltam halvány, árnyékszerű életem, majd a tisztább, Mariával töltött időszakom, hogy hogyan váltam kegyetlen hadserege bábjává, hogyan szereztem a vértelen harcokban sérüléseimet, majd hogyan hagytam fel ezzel az élettel Peter és Charlotte javaslatára. Az esőerdőben töltött évekre, majd létem egyetlen, igazi megváltó pillanatára… a bárra, az Aliceszel való találkozásra azon az esős napon. Ő sem közelített felénk, percekig csak álltunk szemben egymással és koncentráltunk, tudta mit akarunk neki megmutatni. Fél szemmel láttam, hogy Alice arca is megkomolyodott egy kicsit, valószínűleg ő is épp a történetét mesélte, kibővítette közös életünk beszámolóját.
A vámpírpáros mellettünk kezdett nagyon ideges és frusztrált lenni, nem értették, miért állunk már percek óta csöndben. Bár ismerték a bronzvörös képességét, mégis nyugtalanok voltak.
Úgy döntöttem megszólítom a vöröset, nem akartam, hogy az újszülött bedühödjön és ránk támadjon.
- Edward, volnál szíves felvilágosítani Emmettet és Rosaliet, hogy mi történik, mielőtt még túlságosan eluralkodna rajtuk az indulat?
Edward arca elkerekedett, eltűnt előre meredő arckifejezése, és kémlelő, szúrós és talán egy kissé riadt szemmel nézett ránk.
Úgy gondoltam, ha a nevén szólítom az kedvesebb, barátságosabb gesztus, de lehet, ezzel messzire mentem. Aztán rájöttem, hogy nem is csak a nevek azok, amik zavarhatják, hanem, hogy a képességünkről nem beszéltünk, vagy legalábbis én még nem gondoltam rá. Ezért tűnhetett furcsának, amikor a hangulatukról beszéltem kérdezés nélkül. Megijedtem. Reméltem, nem most rontottam el mindent.
Alice érezte zavarom, és a feszült csendben kecsesen mellém lépdelt, előre billent, meghajtotta magát, majd mintha énekelne, dallamosan bemutatott minket. Akár egy teadélutánon, ahol nincsenek vörös és arany szemek. Majdnem elmosolyodtam a helyzet komikusságán.
- A nevem Alice, Ő pedig Jasper Whitlock. Mindketten felettébb nagy örömnek tartjuk, hogy megismerkedtünk a klánotokkal. Emmett és Rosalie voltak olyan kedvesek és felajánlották, hogy elkísérnek minket. – Erre a két szóban forgó feje is felénk fordult.
- Reméljük, Edward, rád is új családunk tagjaként számíthatunk, ahogy ugyanezt reméljük Esmetől és Carliletól is. – Edward szeme még jobban elkerekedett, láttam, és éreztem is, hogy Alice kijelentései megijesztették, és megzavarták. Alice nem volt egy türelmes alkat, főleg, ha nagyon el akart érni valamit, és azt hiszem, túlságosan vágyott erre a családra, és a lehetőségre. Lehet, hogy azzal a lendülettel, ahogy megérkeztünk, távozunk is. Nem tudhattuk. De látnia kellett…
Rosalie és Emmett is, tekintetükkel Edward pillantását keresték, majd gyorsan mérlegelve a helyzetet, a bronzvörös először nekik válaszolt.
- Elmondtak magukról mindent, de … nem értem. Honnan tudtátok? Azt már sejtem, hogy te érzékeled a hangulatunkat, és az érzelmeinket, ezt a gondolataid világosan elárulják, de ő honnan…? – mutatott Alicere. – És a szemetek… hogyan?
- Láttalak titeket, mindnyájatokat, jó előre. Carlile most jött haza, te zongoráztál a szobádban Esmének … - Alice hirtelen abbahagyta a szóáradatot, látva, hogy a többiek megrökönyödtek egy pillanatra.
- Mi már ismerünk titeket. Most már, csak nektek kell megismerni minket. – zárta le gyorsan a mondandóját, mielőtt még inkább rossz fényt vetett volna ránk.
- Egy jövőbe látó és egy érző – suttogta Edward csodálattal. Kezdett megenyhülni.
- Egy gondolatolvasó –válaszolt Alice ugyan azon a megbabonázott hangon, visszavágásként. Ő már nagyon régóta kíváncsi a bronzhajúra, és a képességére, amivel együtt most már hárman vagyunk különlegesek.
- És bízhatunk bennük, igazat mondanak? – jött a kemény, csípős erejű kérdés mellőlünk, Rosalie hangján.
- Úgy vélem, igen. Nem karnak bántani az biztos, sőt… - de nem bírta befejezni, Alice belé fojtotta a szót.
- Mivel megállapítottad, hogy nem vagyunk a klánotokra támadó veszett vérszívók, megmutatnátok, merre találjuk a házatok, és hogy melyik lesz a mi szobánk?
Alice kérdése mindenkit elhallgattatott, még engem is, pedig én már kezdtem megszokni csipkelődő, akaratos modorát.
Aztán maga elé nézett, szemei üresek lettek, és láttam, hogy Edward is vele követi az eseményeket. Az ő arca is elködösült, majd hirtelen tértek vissza.
- Emmett, Rose, elkísérnétek őket a házig? Mindjárt megyek én is, de ezt meg kell emésztenem, és vadásznom kellene, legalább a közelben, ha nyugodt, és higgadt akarok maradni a továbbiakban. Egy órán belül otthon leszek.
Vetett ránk egy utolsó, kétkedő pillantást, megcsóválta a fejét, majd az erdő mélyébe vetette magát.
- Már csak kettő maradt – suttogom Alicenek, nem mintha számítana, hisz úgyis hallják, de jobban érzem magam tőle.
- Minden rendben lesz. – Kis kezével átfogja kezem, és így követjük a már előttünk száguldó Emmettet és Rosaliet.
Alice
A ház pont olyan, amilyennek már olyan sokszor láttam. Nem túl széles, erős fa épület felül az emelettel és a nagy ablakkal, ahonnan hamarosan mi is élvezhetjük a kilátást. Az ablakokban virágok, rendezett park és bejáró a ház előtt. Ügyeltek a szépségre, és a jó ízlés már távolról is árulkodott lakóiról. Valószínűleg mindent Esme és Rosalie rendezett be, mert mindez női precizitást tükröz.
Láttam, hogy Jasper kétkedik, megijedt, pedig ha édes testőröm tudná…
Rose és Emmett lelassított és felfelé figyeltek az emeletre, majd mi is a fülünket hegyeztük, és Jasperre vigyorogtam, mikor meghallottuk a heves érintkezések hangját. Rose hangosan köhögött, Emmett háta pedig rázkódott. Jöttünket jelezték. Nem a legjobb pillanatokban érkeztünk, hiszen Carlile még csak most ért vissza Olaszországból, és valószínűleg azért küldték el Edwardot, hogy ne zavarja őket közel – távol senki, a viszontlátás örömében. Én is Jasperre nevettem, aki csak feszülten vicsorgott inkább, mint mosolygott. Még mindig nem érezte magát biztonságban.
A nagy vasfogantyús ajtón először Rosalie lépett be miután erőteljesen megrázta kétszer, majd Emmett utat engedett nekem is, kezét kinyújtva maga mellé, befelé mutatva, miközben pimaszul rám mosolygott.
- Előbb a hölgyek és a jövőlátók — brummogta vigyorogva.
Nem úgy nézett ki, mint egy vérszomjas vámpír, és meg kell hagyni, humora is van. Vidám lesz mellette az öröklét. A házba belépve, mindenfelé virágillat, pedig a fagyott hó alatt már nem találni ilyen szépeket. Faragott, antik bútorok mindenhol, és rengeteg régiség, amin meglátszott az idő kora, és hogy feltehetően fontos emlékeket őriz a többieknek. Vajon milyen idősek lehetnek? Ezt nem tudtam kiszűrni a látomásokból, mivel abban az állapotban maradtunk, amiben átváltozásunkkor voltunk, ez pedig nem volt beszédtéma.
Az emeletre vezető lépcső mellett mindössze egyetlen furcsa, egyenesen groteszknek tűnő tárgy állt. Egy fekete, majd másfél méter magas fakereszt… ha lesz időnk, majd megkérdezem. Hallottuk, hogy jönnek, egymás kezét szorongatva, így felsorakoztunk a bejárat előtt a lépcsővel szemben. Jasper szorosan mellém lépett, kezét derekamra kulcsolta.
- Üdv nektek, idegenek, honnan jöttök? – kérdezte Carlile kedvesen és barátságosan miközben alaposan végigmért bennünket, majd tekintete megállapodott a szemünkön. Láttam, hogy megdermed egy fél pillanatra, majd vonásai visszaváltoztak. Úgy döntöttem, jobb, ha én beszélek, elmagyarázom a lényeget még mielőtt őket is megijesztenénk. Gyorsan belefogtam, míg Jasper a kezem szorongatta.
- Az én nevem Alice, ő pedig Jasper, és benneteket keresünk már nagyon régóta. Képességeink vannak, és előre láttam, hogy hozzátok fogunk csatlakozni. Nagyon örülünk, hogy végre valahára veletek is találkozhatunk, Esme és Carlile.
Láttam, hogy ledöbbennek, de hamar túl akartam esni a kezdeti sokkon.
- Edward? – nézett Esme aggódva Rosaliék felé.
- Megtalált minket, és üzeni, hogy igazat beszélnek, a családhoz akarnak csatlakozni, és nem ártó szándékkal jöttek. Egy órán belül itt lesz, de el kellett mennie vadászni.
Olyan furcsa volt a család szót egy vámpír szájából hallani. Mintha csak azt mondta volna az ég általában lila és nem kék. De Velük, még az ég is lehet szivárványos.
Felkészültünk mindenféle magyarázatra és készek voltunk még egyszer elmesélni a történeteinket Jazzel, megbeszéltünk, hogy ezt tesszük, mikor még a várostól félnapi távolságra jártunk. Esme és Carlile ledöbbenve váltogatták tekintetüket köztem és Rosaliék, majd egymás között, aztán Carlile megszólalt.
- Gyertek a konyhába, és meséljétek el a históriátokat. Azt hiszem a többiek is érdeklődéssel fognak hallgatni, és mi is csak ezután döntünk majd.
Az étkezőbe vezettek minket, ami szinte már ismerősnek tűnt, Jasper pedig élénk tekintettel figyelt, felmérte a terepet és vizsgálódott, koncentrálását látva, mindenki hangulatára figyelt. Akkor eszembe jutott, hogy az újszülött vámpír talán a képességének köszönhetően ilyen nyugodt. Remélem Jasper tud neki segíteni, Emmettnek sem lenne hátrány, és a családnak is segíthetünk vele, ha kordában tarthatjuk a kitöréseit. Család. Még rágondolni is reményteljes volt.
Ahogy körbeültük az asztalt, megismételtük beszámolónkat, ezúttal szóban. Előbb én, majd Jasper is elmesélte eddigi történetünket, és ők végig, feszült érdeklődéssel hallgattak minket.
- Hiszen ez csodálatos! – zavarta meg Carlile a beszámolóm végét, amire mindannyian odakaptuk a fejünket. - Egyedül fedezted fel az állati vérivást. Nem volt melletted a teremtőd, és Te mégis képes voltál csupán a saját önkontrolloddal fegyelmezni magad. Ez nagyon ritka, és hatalmas akaraterőre vall – magyarázta, miután még mindig kissé értetlenül bámulhattunk rá.
- Oh, hát nem akartam embert ölni. Ennyi az egész.
Hirtelen zavaromban nem is tudtam mit mondjak. Majd Jasper kihasználva a pillanatnyi szünetet, folytatta saját élményeivel és Carlile megint olyan csodálkozással és figyelemmel kísérte az ő beszámolóját is, mint az enyémet. Nagyon érdekelte Maria idegen klánja, miként viselkednek, hogyan élnek, és vezetnek egy ilyen újszülött hordát. Szinte már nem is rólunk volt szó, hanem egy olyan csoportról, akinek még az emlékét is el akartam felejteni, ha képes lettem volna rá.
Türelmetlen lettem, és kezdtem kicsit unni a faggatózást. Miért olyan nehéz kimondaniuk, amit már úgy is tudok? Hisz előre láttam. Néha zavaró volt a képességem, de mindennél jobban akartam, hogy valósággá váljon, viszont mindaddig nem lehet az, míg a saját fülemmel nem hallom és látom. Jasper rám nézett két szó közt, és tudtam, hogy érzi, mennyire ideges vagyok, de én csak egy mosolyt küldtem felé, és próbáltam türelmesen megülni a fenekemen. Nehéz volt.
Fél évszázad elmesélésével később mind meghallottuk, ahogy kinyílik az ajtó. Edward sétált be, kaján vigyorral az arcán. A többiek nem értették, de én sejtettem, hogy rajtam mulathat.
- Csatlakozz hozzánk, Fiam, nagyon érdekesek fiatal barátaink történetei.
Edward nem szólt egy szót sem, csak helyet foglalt Carlile mellett, és továbbra is jókat somolygott. „Tudom, hogy valószínűleg rajtam szórakozol, de nem mondhatnátok már ki, mi az ítélet? Ez rosszabb, mint a középkorban… Te tudsz rájuk hatni. Ismersz minket, segíts nekünk. Kérlek, kérlek.” Reméltem, hallja, amit gondolok, és nem magamnak beszéltem, mint az a sok beteg az elmegyógyintézetekben. Odakapta a pillantását, és nemet intett a fejével, alig láthatóan, miközben a mosoly még mindig ajkán játszott. Ez mit jelent, nem segít, vagy nem akar, vagy nemmel fognak dönteni? Bosszantó kis gondolatolvasó. Válaszként, szemtelenül megint rám somolygott.
Miután Jasper is befejezte mondandóját, Carlile szólalt meg megint a család nevében.
- Ha nem lenne nagy probléma, magunkra hagynátok egy kis ideig, míg megvitatjuk a helyzetet. Be kell látnotok, nem a legegyszerűbb kérdésről van szó. Eddig sem voltunk egy kis klán, így pedig mi leszünk 100 mérföldes közelben az egyetlen csoport, ilyen nagy létszámmal. Kis türelmet kérnénk csak.
Az egyetlen dolog, amiből a vámpírnak végtelen sok van, az - az idő, mégis olykor türelmetlenebb, mint egy földi halandó. Jasperrel kettesben kisétáltunk a verandára, majd, hogy ne halljuk őket, elsétáltunk messzebb a kert végébe.
- Végső soron nem is olyan reménytelen a helyzet. Mind viszonylatilag békésnek tűnik, a történeteinket is elég jól fogadták, bár az újszülött nem egy egyszerű eset, de majd esetleg segíthetnék megfegyelmezni tartani.
Észrevettem, hogy csak el akarja terelni az én, és saját maga figyelmét is, de az is feltűnt, hogy ő is Emmett támogatására gondolt. Már előre gondolkodott, a családról. Az idetartozásról. De még egy fél pillanatra sem volt időm örülni, megragadtam Jasper kezét, mert elragadott a látomás.
A jelenetek úsztak, peregtek.
A hatalmas ebédlő, amit épp az előbb még körben ültünk, most fel volt díszítve. Fenyőágak vázában, színes lámpaégők a szobafalak mentén. A lépcsősor mellett egy hatalmas, plafonig érő fenyőfa áll. A kis fémtartók már rajta vannak a bordó gyertyákkal, most a piros gömbök, és boák következtek. Ételeket sehol nem láttam, de a ház egyre szebben pompázott. Mindannyian kiöltözve. Esme egy lila estéjiben lejtett a dobozokkal légiesen egyensúlyozva a lépcsőn fel és le. Rosalie és én álltunk a fa mellett a díszeket pakolgatva én egy sötétzöld, míg ő egy lila kisestélyi kosztümben. Emmett, Edward és Jasper a csillár és a szoba sarkai közé erősítettek csillámló boasorokat, miközben fel –lesétálgattak a fal mellé állított létrákon.
- Most már igazán megmondhatná valaki, – pillantott itt rám és Edwardra- mire fel ez a nagy készülődés. Még soha nem tartottunk ilyen nagy felfordulást semmilyen alkalomból.– szólalt meg Emmett, ahogy megint egy szöget próbált benyomni egy ujjal a falba, de a szög megadta magát, meghajlott Emmett és a fal akarata előtt.
- Mert karácsony van. Számunkra is, nem csak az emberek számára. Ez az első együtt töltött karácsonyunk családként. Igazán megérdemeljük, hogy egy kicsit mi is jól érezzük magunkat és szórakozzunk, akár a normális emberek – felelt Carlile kedvesen a kötekedő Emmett kérdésére.
- De mi nem vagyunk normális emberek. A karácsony nem ér semmit igaz ünnepi menü nélkül, és nálunk az nem lesz. – morgott Emmett, ahogy egy újabb szöggel próbálkozott.
- Majd mindannyian elmegyünk együtt vadászni. Messze, a hegyekbe. Nem csak szarvasra. Lesz ott medve is. Igazi ínyenc menü, nemde? – tréfálkodott Jasper, nagyon is komolyan. Emmett csak bámult rá egy fél pillanatig, morfondírozva a válaszon, majd kajánul elvigyorodott.
- De miért olyan fontos ez a szertartásosság. Mire készülsz Carlile? – faggatózott tovább Em, de rám és Edwardra nézett.
- Ne nézz rám, testvér. Még én sem tudok semmit –felelte Ed a létráról kicsit durcásan. – Őrzik a titkukat. Alice nagyon sokat énekel mostanában magában.
A kép elúszott, elhalványodott, majd visszatért a nappaliba. A fenyő teljes díszben pompázott, a fa alatt nagy kupac csomaggal. Mind a szobában voltak.
- Ugye, nem várjátok el, hogy énekeljünk. Annak senki nem örülne – humorizált Emmett. Rosalie szúrós pillantást vetett rá, és elhallgattatta.
- Először én adnám át az ajándékomat mindannyitoknak. Az ötlet Alicé volt, én csak bólogattam és kivitelezésben segítettem.
Majd felemelt egy kisebb doboz kupacot a fa alól, és egyesével átadta. Először Esmének.
- Ez a tiéd, kedvesem. – Esme széthúzta a masnit, felkattintotta a kocka alakú dobozkát, és egy fém karperecet talált benne, közepén egy ovális fém medállal, ami a régi királyok címerére hasonlított. Fekete alapon ezüst motívumok. Esme elmosolyodott és megcsókolta Carlile-t. – Köszönöm.
- Ez a tiéd, lányom. – adott át egy hosszúkásabb dobozd Rosalinak. Az övében ugyanaz az ovális medál volt, nagyobb méretben, hosszabb, nagy szemű ezüstláncra fűzve. Miután Rosalie megköszönte, hozzám lépett, és én is megkaptam egy nagyobb, négyzetes alapú, lapos dobozt. Felnyitva, egy selyemszalag alapon megtaláltam ugyanazt a kis ovális medált, ami a lányok ékszereit is díszítette. Tényleg úgy nézett ki, akárcsak a régi pajzsok díszítései. Legfelül egy kéz, majd alatta egy ágaskodó oroszlán lebegett, az oroszlán alatt pedig v alakban, három, háromlevelű lóhere.
- Csak a mintázatát nem ismerted. A kéz a hitet és a reményt jelképezi. Az oroszlán az erőt, és a jóra való képességet, míg a három lóhere a hallhatatlanságot. Használd örömmel, te is, legifjabb lányom. – Intézte szavait mindnyájunkhoz, majd megöleltem. Aztán átadott Jaspernek, Emmettnek, és Edwardnak is egy – egy dobozt, melyet egyszerre kinyitva, mind egy fekete fűzős bőr karpántot találtak, ugyan olyan méretű címerrel, és ovális medállal a közepén, mint Rosalié.
- Az összetartozásunk jeléül. Viselje a család minden tagja.
- Szóval ezt rejtegettétek. Ügyes volt. Nem hallottam meg. – Somolygott Edward.
Majd Esme lépett oda hozzánk.
- Az én, és a többiek ajándéka számotokra Edward szobájának átalakítása. Reméljük, hasonlóan boldogok lesztek benne, mint mi is. Örülünk, hogy a családunkhoz tartoztok.
Esme még oda akart hajolni hozzám, de a kép eltűnt. Jasper állt velem szemben és a kezeim szorongatta. Szemeiben félelem, kétségek, és mintha … egy kis bizalom, talán remény is.
- Döntöttek. Velük maradunk. Edward szobája lesz a miénk. Biztosan itt töltjük a karácsonyt. – Címeztem Jaspernek a lényeget. A karjaiba vetettem magam, és éreztem, hogy átjár a megkönnyebbülése. Boldog volt, ahogy én is. Lesz családunk. Lesz otthonunk. Kézen fogva indultunk vissza, hogy beszélhessünk velük. Próbáltam nem a medálokra gondolni. Hangosan egy karácsonyi dalt dúdoltam magamban. Ó, szép fenyő … Majd mindketten mély kacagást hallottunk a ház felől.
- Azt hiszem, már nem kell elmondanunk nekik. Már maguktól is tudják – mondta Edward.
- Hahh, szép kis társaság. Az egyik a fejünkben olvas, a másik meg előre látja. Hosszú örökkévalóság lesz ez – Jasperrel mindketten hangosan felkacagtunk Emmett elmésségén. Éreztem, hazaértünk.