John Green: Csillagainkban a hiba

Nekiálltam a várólista közül a sok fantasztikusból az egyiknek. Mostanában már csak olyan könyveket olvasok, amik filmen is kijönnek (nem tudom miért, mert valószínűleg ezek vannak is olyan jók, hogy filmre vigyék őket) szóval ilyen volt a Könyvtolvaj, a Divergent, most ez, vagy épp a listán levő, de hamarosan filmen is megjelenő, Ha maradnék.

Tudtam, hogy ez a könyv sem egy egyszerű eset, szívet tépő, lelket felforgató, de minden szava egy kincs lesz. Így, miután nem jutottam el a hétvégén a könyvfesztiválra egyéb hátráltató okok miatt, így megfogadtam, hogy adok magamnak egy nap pihenési időt és elolvasom Hazel Grace és Gus történetét:

Az alaptörténet:
Adott egy végső stádiumban lévő tüdőrákbeteg lány, Hazel Grace Lancaster, akit egy csodagyógyszer most beláthatatlan ideig életben tart... Plusz Philip, a légzőkészülék :-D. És adott Augustus Waters, a srác, aki oszteoszarkómás volt, de túlélte, és másfél éve tünetmentes. Ám le kellett amputálni az egyik lábát...
Hogy a velük történteket jobban feldolgozhassák, egy támaszcsoportba járnak, majd találkoznak, Jézus Szó Szerinti Szívében :-D (Jézus Szíve az egyik kedvenc helyem)

Alapvetően mindent szerettem ebben a könyvben. Még akkor is, ha sírtam. Vagy nevettem. Az egész könyv egy nagy metafora. Szó szerint. Több is van a könyvben (a könyvben olvasott és az igazi is az), a kedvenc szereplőm Peter Van Houten, aki komoly karakter fejlődést, változást, ábrázolást mutat.

Szerettem a fanyar és savanyú humorát. Van abban valami keserűen szomorú, mikor egy tüdőbeteg támogat egy vakot és egy tolókocsist. Ez nagyon nem könnyű dolog. Mikor valaki a halál lehetőségével szembesül minden nap, megváltozik a nézőpontja, a szemlélete, megtanul örülni az kis dolgoknak. Ritkán látunk bele az életükbe ilyen részletesen, ez is a szerző nagyszerűségét dicséri. Le tudta írni nagyon pontosan, mégsem giccses, vagy önsajnáltató, egyszerűen az élet néha ilyen kegyetlen. Pont attól olyan fantasztikus, hogy mindezt leírta, mégis elolvasva nekünk is felfogható, átérezhető.

Érdekes, hogy pont egy könyv hozza össze őket, majd utána August kitartása, és lelkesedése, hogy boldoggá tegye a könyv szerzője által Hazelt. Még azok után is.

Szerettem a magas röptű leveleket. Az utat. És igazán nem fer, hogy (mint ahogy általában más könyveknél szoktam) itt nem tudod kitalálni a végét. Mást várunk, és nem azt kapjuk, vagy nem úgy, ahogy várjuk. Az én gondolataim is olyanok mint a csillagok. Kuszák és összevisszák.

"A fájdalom megköveteli, hogy érezzék". 

Ez az a könyv, amiről nagyon nehéz írni, de ha egy -egy mondatát kiemeled, sokáig visszacseng a lelkedben. Tudnék konkrét részeket említeni, miért szerettem, de azt hiszem, magát a megrendítő valóságot szerettem benne leginkább. A szép részeket, és a még szebbeket. Néhol pedig már olyan szép volt, hogy fájt. És a fájdalom jó, mert akkor tudjuk, hogy élünk. 

Csak egy párat:
"Egyes végtelenek nagyobbak más végteleneknél." Ez vonatkozhat rájuk, ránk, az életre, a szerelmesekre. Mégis ez a fél mondat.. mindent elmond. Az ő végtelenük rövid volt, mégis, nekünk nagyon is hosszú és feledhetetlen végtelen. 

Ha már a metaforákról beszélünk: 
"Azután Augustus Waters a zsebébe nyúlt, és elővett egy doboz cigarettát, igen, azt! Kinyitotta, a szájába dugott egy szálat. (…) 
– Nem árt, ha nem gyújtod meg – mondta, miközben a mama megállt. – Én pedig sosem gyújtom meg. Ez egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkost, de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra." 

A fanyar humor nagymestere: 

"Olyan hatalmas bennem a nosztalgia, hogy képes vagyok olyan hinta után vágyni, amelyet sosem érintett a fenekem."

A végén elég sokáig sírtam. Félbeszakadt, olyan volt, mint Van Houten könyve, de így volt tökéletes. Megmaradt a szabad képzelet ereje, a levél pedig tökéletes lezárása. De mivel 'A világ nem egy kívánságteljesítő gyár" így emlékezhetünk rájuk, mindenki elképzelheti, szerinte hogy végződött, nem kell már Gusnak félnie, hogy feledésbe merülnek, mert ...

"…bár a világ nem az embereknek készült, mi a világnak készültünk."