Emlékezz rám, és sírj bátran -Remember me filmélmény

Az a fajta ember vagyok, aki tud és szokott is sírni egy film végén. Soha nem értettem, miért nem képesek az emberek kimutatni az érzelmeiket. Azért járunk moziba, azért olvasunk könyveket, hogy legyen közös élményünk, legyenek élményeink, legyen ami hasson ránk, az érzéseinket kinyilvánítsuk és hassunk másokéira. Olyan buták az emberek mikor ezt el akarják fojtani.

A minap (Három hete),épp beültem egy filmre majd mellém ült egy fiatal srác barátnőjével. A reklám nem meglepő módon mostanában az Alkonyat saga- Eclipse trailere, és mikor elindult a prómó, ennyit halottam magam mellett.

- Óhh jaj ne, már megint ez a nyálas film azzal a hapsival– egy mogorva fintor kíséretében.

Kérdem én? Akkor mi a búbánatnak ül be Barátnőjével olyan filmre, amiben majd két órán keresztül azt a nyálas hapsit nézheti romantikus szerepben. Ez viszont szerintem már átesett az érzelmi kinyilvánításon. Mert ha történetesen nem tetszik neki a szereplő vagy a karakter, nem kell rá beülni, megnézni, elvileg nem kötelező (gyakorlatilag nem tudhatom), de ha már beült, ráadásul elvakult fanatikusok közé, legalább tartsa meg magának a negatív véleményét, fojtsa vissza, vagy kezdjen vele valamit, csak csendben.

Lassan már három hete írom ezt a beszámolót, mert soha nem volt elég időm, hogy átgondoljam vagy összeszedjem magam annyira, hogy leírjam az élményeimet az Emlékezz Rám-ról.

Mindig úgy megyek be megnézni egy filmet, hogy utána olvasok. A történetet, a tartalmat, a hátteret. Kik a szereplők, miről szól a film. Így volt ez a Remember me előtt is.

A Port .hu-n olvastam róla egy rövid tartalmat, ahol találkoztam véleményekkel is. Sokan dicsérték a filmet (persze a nézők többsége Robert miatt nézte meg és dicsérte), sokan pedig túl sablonosnak gondolták, elcsépeltnek a témát, ahova betettek egy ma jó nevű srácot, akinek ha világfájdalmas boci szemeibe belenézünk, mindent el lehet adni. Nyilvánvalóan ez így is van. De a tartalomra vonatkozóan nem értek egyet.

(Tartalom vonatkozó részletek, csak az olvassa, akit nem zavar)!

Attól függetlenül, hogy a téma elcsépelt, szerintem igenis elég nagy problémát okoz manapság. Egyrészről ott egy nagyon közeli családtagunk elvesztése mindkét részről (a lány anyja és a fiú bátyja). Másrészről az apa –gyerek kapcsolat. Az elfoglalt munkamániás apa, nem foglalkozik gyerekeivel, csak akkor döbben rá milyen fontosak, mikor már késő.

Kérdem én? Miért nem fontos téma ez manapság? Attól, hogy elcsépelt, ez nap, mint nap így megy a nagy városokban, ahol a szülök sokat dolgoznak és nincs elég idejük a gyerekeikre. Manapság pedig még inkább. Nem kell kimennünk a világból, hogy olyan szülőkkel találkozzunk az ismeretségi körünkben, akik napi 12 órát vagy többet dolgoznak, hogy el tudják úgy-ahogy tartani a családokat és e mellett nem marad elég idejük a gyermekükre.

A lány esete, hogy az anyját vesztette el, így túl gyorsan lett felnőtt, és el kellett viselnie a szenvedő apa gyötrődését, pedig szintén gyakran előfordul manapság. Muszáj, hogy legyenek ilyen filmek, mert attól, hogy nem beszélünk róla, nem lesz jobb!

A másik szál, ami nekem szintén nagyon szimpatikus volt, szereplőtől függetlenül, a testvéri kötelék bemutatása. Hogy kötődhetünk egy testvérhez a halál után is. Az hogy Tyler a naplóját a bátyjának címzi, minden nap ír neki, a nevét a karjára tetováltatta…olyan dolgok, amik nagyon belülről jönnek, és lehet ezt nyálasnak nevezni, de akkor az ő életében csak ez volt fontos, és később ez segítette hozzá, hogy megtalálja a lelki társát. És persze ezt is a bátyjával közli először (még ha csak írásban is). És emellett nem csak a nagyobbik, a kisebbik testvérével is szoros a kapcsolata, fontos neki, vigyáz rá. Ő próbálja észhez téríteni az apját a viselkedése miatt, segítene, hogy az apjuk is a család része legyen, és nagyon súlyosan érinti mikor a kislányt bántják. Nagyon át tudom élni, milyen lehet ez a helyzet, nekem is van egy nővérem és egy húgom, és én vagyok a kapocs köztük.

Számomra is meglepetés, hogy én nem a végén sírtam, mikor a nagy fordulat bekövetkezett. Nem. Akkor bőgtem el magam, mikor Tyler a kis biciklién, a főutcán, a húga rajzát lebegtetve tekert a kiállításról az apja irodájába, hogy, megmutassa, mit hagyott ki az apja. Számomra ez volt a nagy pillanat, ez volt az üzenet.

Az hogy szeptember 11.-e benne van, egy igen jó példa arra, mit jelentett ez az embereknek. A fájdalom családokat hozott össze. Féltek a fenyegetéstől, ezért meg akarják óvni a hozzájuk legközelebb állókat.

Egy ember halála után sok minden megmarad. De sokszor egy találkozás is elég, hogy valami megváltozzon bennünk. Allie ennek a találkozásnak köszönhette, hogy újra fel tudott ülni a metróra.

Az, hogy Robert jó vagy rossz a filmben, mindenki döntse el maga. De miközben én néztem, nem Edwardot láttam, és nem is a nagy filmsztárt, hanem egy önmagával küzdő, szenvedő fiatal párt, akinek a története megríkatott. És mi másért megy be az ember a moziba, ha nem azért, hogy a film hasson rá, hogy átéljen valami mást. Egy másik történetet, egy másik életet, más érzelmeit, ami akár a miénk is lehet egyszer.