Saját Twilight ficem

Utazás a boldogságba

Hát ezt is elkezdtem...

Nagyon sok Twilight ficet olvasok, és én is gondolkodtam már régóta, hogy kéne írni valamilyet Alkonyat témában.Ez az első ficem, úgy olvassátok, de gondoltam hátha más is olvasná:-)

Aliceről és Jasperről még viszonylatilag kevés van, és én úgy gondoltam megírom a saját verziómat. A történet még azelőttről kezdődik, mielőtt csatlakoztak volna a Cullen családhoz, és két nézőpontú.

Előzetesként ennyit!

Mindenkit arra kérek, aki elolvassa vagy érdeklődik iránta, írjon hozzászólást a fejik alá( véleményt, kritikát, mi tetszik, mi nem tetszik, várom az építő kritikákat), de ha tetszik, azt is fejtsétek ki!

Jó szórakozást! Jó olvasást és várom a kritikát!

Utazás a boldogságba


1. Ébredés és ráébredés

Alice

A porban feküdve tért magához. Nem tudta hol van, hogy került oda. Nem emlékezett semmire. Lassan kezdet feltápászkodni. Felemelte a fejét, majd két karjával lassan felemelte a törzsét és ülő helyzetbe tornászta magát. Este volt és sötét, az utcán nem látott senkit. Körülnézve, egy macskaköves utcán feküdt eddig. Semmire nem emlékezett előző életéből, és nem tudta mivé változott most. Egész testében érezte a sajgást, mely a perzselő tűz után maradt, mintha az belülről égette volna.

Végignézett ruháján és ezt a nevet találta rávarrva a szíve felőli oldalon, koszos pöttyös hálóingére: -ALICE. Szóval ennyi maradt meg előző életéből. Csak a nevére emlékezett.
–Gyerünk Alice, képes vagy rá!- bátorította magát, miközben a fal mellett támaszkodva próbált felállni.

Nem tudta mivé változott, de azt tudta, hogy sürgősen el kell onnan mennie, ahol most van. Meglepődve érzékelte, hogy egyáltalán nem fáradt, nem szédül és semmilyen hasonló tünetet nem tapasztalt magán, amire előre felkészült a szörnyű, kínzó fájdalom után. Érezte a szomjat mely kiszárította torkát, de még a gondolatát is elviselhetetlennek tartotta, hogy kárt tegyen másokban.

Futva indult neki megkeresni a város szélét, minél messzebb attól a helytől, ahol felébredt. Aztán egyszerre hirtelen megtorpant. Egy nagyobb tócsa mellett suhant el, amikor belenézett a koszos vízbe, és elámult attól, aki visszanézett rá. A lány a víztükörben gyönyörű volt mindannak ellenére, hogy fél orcáját saras homok borította, rövid, sötétbarnás-fekete haja pedig kócosan és csapzottan meredezett a szélrózsa minden irányába. Viszont az arca és a bőre fehér volt, szinte világított a félhomályban, pont úgy, mint amikor a hóra rásüt a nap, és megcsillannak a hókristályok. De ami a legriasztóbb volt mind közül, az a szeme. Vöröses és mélybordó keveréke. Mintha még az előbb még forrongó vére kavarogna a szemeiben.

Miután kicsit bámulta még tükörképét, ismét futásnak eredt és eldöntötte, hogy az első adandó alkalommal megpróbálja megtisztítani arcát és valahonnan megpróbál tiszta ruhát is szerezni. Mire mindezt végiggondolta, már a városka melletti erdőben találta magát. Olyan gyorsan szaladt mintha repülne, lebegne és közben pillanatok alatt elérte a városka szélét. Gondolta kipróbálja, milyen lehet, ha igazán mindent belead, és csak a futásra koncentrál. Az élmény egyszerre volt lehengerlő, felvillanyozó, és megállapította, hogy az koromsötét erdőben is ugyanolyan jól lát, mint nappal. Bár iszonyatos sebességgel szaladt, mégsem ment neki semminek, ugyan olyan élesen látta a fákat, mintha lassabban ment volna.

Hirtelen vízcsobogást hallott, majd eldöntötte lelassít és megmosakszik. Az erdő közepén talált egy kis patakocskát. Lehajolt, és elképzelte milyen hideg lehet a víz, majd mély levegőt vett és belemártotta két tenyerét, tálat formálva velük. De megint kellemesen csalódott. A víz olyan volt számára, mint a méz. Meleg, selymes és szinte simogatta.
Felvidult, majd frissen és gyorsan lemosakodott.

Lepihent egy fa tövében, hogy megszárítkozzon és közben a sötétben meresztgette a szemét. Mintha mindent nagyító alatt nézett volna. A növények élénkebbek lettek, körvonalaik tisztábbak. Látta az apró rovarok táncát egy mellette lévő falevélen, hallgatta a tücskök dallamos ciripelését. Szinte neki is dalolni támadt kedve. Olyan meghitt… olyan békés…
És ekkor, ahogy ott ült, hirtelen irtózatosan elkezdett kaparni a torka. Szomja visszatért. Hát gondolta, tesz egy próbát, megkóstolja a kis patak vizét.
Mikor az első kortyot a szájához érintette, abban a pillanatban ki is köpte. A víznek mintha savagyú íze lett volna, ingerelte a torkát és eldöntötte soha többet nem iszik vizet. De szomja még mindig nem enyhült, és egyre erőszakosabban és fájdalmasabban kapart a torka. Furcsa és édeskés illatot hozott felé a szél a levegőben, majd hirtelen lábdobogást hallott.

Ekkor tudatosodott benne, mit kell tennie, hogyan csillapíthatja szomját. Az állat illata kellemes volt édeskés, szinte hívogatta, mint sivatagban a szomjazót az oázis vize.
Nem ihatott emberek véréből, képtelen lett volna rá, de le kellett csillapítania a szomját, szüksége volt hozzá a túlélésre.

Lassan felállt, és közelebb lopózott. Léptei hangja elhalt a fűben, a szarvas teljesen nyugodtan nézelődött, mit sem sejtve a közeledő veszélyről. Majd egy ág reccsent Alice lába alatt. A szarvas felé fordította fejét, és farkasszemet nézett az alacsony kis teremtéssel, aztán futásnak eredt.
Alice ekkor nekilendült, és elkezdett versenyezni a szarvassal. Gyorsan utolérte, majd szinte párhuzamosan szaladt mellette. Nem is szaladt, inkább szökdelt. Ha valaki látta volna, azt hitte volna, táncol. Hol az állat jobb, hol a bal oldalán tűnt fel.
Alice élvezte a futást és a kergetőzést, a játékot a szarvassal, de fojtogató szomja egyre jobban kínozta.
Aztán a tánc komolyra fordult, Alice egyszer csak rávetette magát az állatra. Megragadta a nyakánál és ösztönösen elfordította a fejét, hogy közelebb férje az ütőérhez. Nem akart neki fájdalmat okozni, és próbálta annyira megkönnyíteni amennyire csak lehet. Mikor már érezte, hogy szomja lecsillapodott, leengedte a szarvast a földre majd bűnbánóan hallgatta, ahogy szegény pára kileheli lelkét.

Tette után nem ment messzire, egy fa tövében kuporodott le és megpróbálta feldolgozni, mi is történik körülötte. Mostmár pontosan tudta mivé változtatták. Vámpírrá. Ismerte a szót régebbről, mintha már halotta volna. Nem akarta magának sem beismerni, de el kellett fogadnia a tényt hogyha „életben” akart maradni (akármilyen élet is volt ez) szüksége volt vérre. Nem tudta milyen időközönként, de abban biztos volt, hogy csak állatok vérét fogja venni. Még ezt is nagy áldozatnak tartotta. Úgy rémlett számára, régen nagyon szerette az állatokat.

Megdermedt, szemei előtt megjelent egy kiscica, amint kosarában fekszik, mely ruhákkal és gombolyagokkal volt teli. Aztán, feltűnt egy kislány, aki kezébe veszi a macskát és elkezdi simogatni a feje tetején, majd a nyaka alatt, mire a macska hálás dorombolást hallatott.

Majd a kép hirtelen eltűnt, és ő megint az erdőben találta magát.
- Érdekes - gondolta. Olyan volt ez a kép mintha egy emlék villant volna fel előtte - lehet, hogy saját élete egy emlékképe - de mégis nagyon tisztán látta, mintha ő maga is ott lenne.

Miután szomját lecsillapította a másik aggasztó szükséglet kezdte foglalkoztatni, miszerint nem ártana egy új tiszta ruhát kerítenie valahonnan. Viszont ezzel visszatért a régi problémához, hogy be kell mennie a városba, mert csak ott találhat magának új ruhát.

Azt már előre tudta, hogy nem lesz képes emberek között élni, - legalábbis a vérszomj, és a vörös szem ezt igen megnehezítették volna - de arra a gondolatra jutott, hogy ha csak éjszaka megy be, azért amire szüksége van, és napközben az erdőben marad, abból nem lehet baj.
De még mindig nem tudta, honnan szerezhetne hétköznapi ruhát rongyos hálóinge helyett. - Majd útközben kitalálom-morfondírozott, és kecsesen szökdécselve bevettette magát az erdőben célirányosan a városka felé. Az útra tökéletesen emlékezett és szinte pillanatok alatt odaért a város széléhez.

Egy pap jelent meg szemei előtt, fekete reverendában és egy nagy ládát vitt a kezében. A hely ahova tartott egy kicsi, alacsony épület volt négyzetes ablakokkal. A pap benyitott, és egy kis parókiára léptek be. A falakon mindenhol szentek festményei sorakoztak, és faragott kereszteket is látott. A pap letette a dobozt egy padra, és eldöntötte, hogy holnap a misén kihirdeti, hogy a ruhákból válogathatnak a szegényebbek.
Ezzel sarkon fordult, és kiment az ajtón.

Alice újra a városka szélén találta magát az erdő mellett. Ez már a második ilyen látomás volt mióta magához tért. – Ez nem lehet véletlen- gondolta.
Az előző és a mostani is, mind egy gondolatához kapcsolódott, bár nem konkrétan azt látta mit kell tenni, csak egy döntést, ami az ő gondolatához kapcsolódott. A lány a macskát akarta megsimogatni, de ő előtte az állatokról gondolkodott, és most ruhára lenne szüksége, erre lát egy papot aki, épp a holnapi adományozásra szánt ruhákat készítette elő.

Habár még minden nagyon új, friss és riasztó volt számára egyre jobban kezdett neki tetszeni ez a képesség, és elhatározta, ha megszerezte a ruhát, megpróbál rájönni hogyan működik.

Elindult, hogy megkeresse a templomot, aminek közelében a kis parókiát sejtette, és nem is tévedett. A hely pont úgy állt ott, ahogy a látomásban látta. Szétnézett az utcán, de szerencsére senkit nem látott, ahhoz túl késő volt. Odasompolygott a kicsi ablakok mellé és megállapította, hogy ahhoz épp elég nagyok, hogy bemásszon valamelyiken. Nem akart nagy zajt csapni. Óvatosan megpróbálta kinyitni az ablakot záró reteszt, de az nem engedett. Gondolta, megpróbálja belökni középen és hátha elengedi a retesz, ha nagyon megnyomja. Nekidőlt, hogy benyomja, majd egy reccsenés és csörrenés után az ablak két szárnya befelé nyomódott, és kinyílt. Gyorsan körbenézett nem jelent e meg valaki a zajra, de közel, távol nem látott senkit. Majd bemászott. A földön megtalálta a kilincs darabjait, és a reteszt kitörve az ablakpárkányból.

Sajnálta az esetet, de momentán jobban szeretett volna tiszta ruhát váltani, és eldöntötte, hogy megjegyzi a helyet és majd kárpótolja a parókiát valahogy. Magát is rászorulónak tekintette, és ha már az adomány úgyis nekik volt kikészítve miért ne előlegezhetné meg magának?

A ládát megtalálva sok hétköznapi viseletet talált, amelyek habár mind használtak voltak, még igen jó állapotban maradtak. Miután végignézte mindegyiket, egy halványkék hétköznapi ruha mellett döntött, ami nem volt túl díszített, a nyakánál v alakú kivágással, egy kis sötétkék övvel a derekán és némi csipkével a ruha karján és a földig érő szoknya alján.
Gyorsan átöltözött, összeszedte a kilincs és a retesz darabkáit, elpakolta az asztalban levő egyik fiókba, majd ugyanarra távozott amerre érkezett. Az ablak két oldalát behajtotta maga után majd futva elindult a városszéli erdőbe.






Jasper

Katona voltam. Világéletemben - és halálomban - napjaimat a csatamezőn töltöttem. Valamikor régen a 19. század közepén születtem Texasban. Akkoriban még a földeken rabszolgák dolgoztak és azóta sokat változott a világ és én is. Mióta az eszemet tudtam, mindig katona akartam lenni, és nagy termetemnek köszönhetően már elég fiatalon, a megengedett kor előtt elkezdhettem katonai pályámat. Őrnagy voltam a Konföderáció seregében.

Általában mindig sikerült elérnem, amit szerettem volna. Az emberek vonzódtak hozzám...én pedig a különleges képességemmel hatni tudtam rájuk. Sok mindent éreztem. Éreztem a fájdalmukat, a féltékenységüket, a haragot, a fáradságukat és sokszor nagyon kimerítő volt. Nem kevés időmbe telt mire magtanultam uralni a képességem és használni annak érdekében, amit szerettem volna. Sok bajtársam azt mondta a halála előtt… mindig megnyugtatónak találták, ha ott voltam a közelükben és együtt küzdöttünk a csatában. Emlékszem az utolsó perceikre, és szinte mindahányszor én is mintha meghaltam volna velük együtt…

Aztán egy napon jött Maria, Nettie és Lucy és az életem megváltozott. Vérvörös szemük már messziről elijesztette a közeledőt, de ugyan akkor páratlanul szépnek tűntek. Mint valami tündéri lények, isteni szépségűek. Éreztem a borzalmat és a fenyegetést azon az estén is, és bár tudtam, hogy menekülnöm kellene, ott maradtam és Maria harapásával elkezdődött új életem. Átléptem a halhatatlanok világába és élőhalottként is csak a harcokat és a csatázást folytattam.

Maria csapatot szervezett fiatal vámpírokból, és tapasztalatomnál fogva én lettem a vezetőjük, kiképzőjük, tanítójuk. Akkor még nem ismertem semmilyen fajtáját létünknek, és Maria azt mondta így kell élnünk, a harc a fajtánk sorsa. Teremtőmként minden mozdulatát áhítattal lestem, és fogalmam sem volt mekkora pusztítást tervez véghez vinni.

Rengeteget csatáztunk más vámpírcsapatokkal a városok körül lévő vadászterületekért, és ő mindig egyre többet és többet akart. Minden évben, mikor a fiatal vámpírok elvesztették friss, óriási erejüket, kicseréltük őket, újakat átváltoztatva, a régieket elpusztítva, és én minden egyes alkalommal végigéltem a rettegést, a fájdalmat, a meglepődöttséget, a csalódottságot, amit akkor éreztek és soha nem fogom elfelejteni – már csak tökéletes memóriám miatt sem – milyen volt mindezt látni a szemükben is.

Évtizedek teltek el, és a csata nem csillapodott, mindig ugyanaz a fájdalmas, monoton gyilkolás. Miután Peter és Charlotte megszökött a csapatból, bennem is elkezdett érlelődni a gondolat.
Nem tudtam meddig bírom még mindezt csinálni. Belefáradtam. 5 évvel később mikor ismét megjelentek, nem haboztam és velük tartottam. Azt mondták, van más út a fajtánk számára, hát velük tartottam és ott hagytam Mariát egy szó nélkül.

Az eddigi életemben nem csak azokat az életeket sajnáltam, amiket a vámpírharcok során oltottunk ki, hanem azokat is, amiket a saját vérszomjam és létfenntartásom miatt kellett kioltanom. Az ő arcuk még tisztábban élt emlékezetemben. És minden egyes alkalommal éreztem mik az utolsó emlékképeik, mert vámpírráválásom után a képességem még erősebbé vált.

Habár Peter és Charlotte életmódja lényegesen békésebb volt, nem leltem rá a teljes nyugalomra. Létfenntartás miatti mészárlásunk továbbra is megmaradt, nomád életmódunk nem hívta fel ránk a figyelmet, én viszont még mindig nem voltam elégedett helyzetemmel.
Egész létem során gyilkoltam és nem akartam egyetlen emberáldozattal sem többet. Mikor ezt elmondtam Peteréknek, nem értették meg, számukra az emberi áldozatok a létünk vele járó szükséges következményei voltak. Én viszont elhatároztam, megpróbálok embervér helyett állatvéren élni, elvégre az emberek is ezt csinálják. Az elején iszonyatosan nehéz volt, többször kellett vadásznom és kerültem a zsúfolt városokat.



Alice

Ébredésem óta fél év telt el. Egyre jobban élveztem vámpírlétem előnyeit. Olyan gyorsan szaladtam, mintha a szél szárnyán suhantam volna, az érzékeim kiélesedtek, és soha nem sérültem meg vadászataim során. Hetente vadásztam, ez elég volt ahhoz, hogy kibírjam az emberek közelségét, ha bementem egy-egy városba. De leghasznosabbnak mindenképpen a jövőbelátásom bizonyult. Egyre több mindent láttam. Az időjárás alakulását, az emberek terveit, döntéseit. Mindig akadt egy adakozó lélek, egy üres pajta, vagy kellemes napsütés egy kis tisztáson. Néha egy helyen maradtam egy darabig, és megtanultam, hogyan kell egy emberre, vagy egy konkrét eseményre koncentrálni.

Kezdetben egymás után egyre több képet láttam, és nem tudtam, honnan jönnek, kihez kapcsolódnak, majd a közeli városokban, falvakban kerestem a jeleket, a látomásokban lévő embereket. Volt, hogy csak képeket, érzéseket, gondolatfoszlányokat érzékeltem, máskor egy egész történetet. Még nem nagyon tudtam irányítani, de már el tudtam érni, hogy konkrét emberek döntéseit lássam. És sokszor magam is láttam a látomásban.

-Anne, kicsim, nem játszanál nekem valamit? – szólt be az apja Anne szobájába. Szerette Mozartot, és azt akarta, játszon neki a lánya még egy kicsit lefekvés előtt. Leérve az emeletről, Anne egy hatalmas szobába lépett be, az ablaktól nem messze egy kandallóban ropogott a tűz. Kandallópárkány tele családi képekkel, a szoba közepén pedig ott állt egy hatalmas, mogyoróbarna színű versenyzongora.
Anne hosszú, sötétzöld ruhájában kecsesen leült a zongoraszékre, majd az ujjai elkezdtek futkosni a billentyűkön. A vidám, pattogós dallamú darab jó kedvre derítette az öreg nemes uratt, és Anne is boldogan mosolygott apjára játék közben. Majd feltűnt az ablakban egy hófehér arc borostyános szemekkel, és vidáman lóbálta a fejét a zene dallamára. A szobában lévő két ember háttal ült az ablaknak, így nem láthatták, ám a kis teremtés láthatóan jól mulatott.


Általában alkonyatkor mentem be a városba, így kevés emberrel találkoztam, és a sötétben nem látták a szemeim színét –melyek mostmár mélybordóból kezdtek borostyánossá válni - de nem is nagyon mertek megközelíteni, valahogy mindig megtartották a tisztes távolságot, ösztönösen óvakodtak tőlem. Ma viszont Mozartot fog játszani az a lány, és én mindenképpen szerettem volna meghallgatni. Épp a heti vadászatom után sétálgattam, mikor megjelentek előttem, majd miután megláttam ott magam, tudtam ez egy jó lehetőség a szórakozásra, és én is ott leszek mindenképpen, tehát most pont a házat mentem megkeresni.

Mindig örültem, ha adódott egy-egy ilyen alkalom, és szerettem nézni az embereket, tanulmányozni a viselkedésüket. Mivel korábbi életemről nem voltak emlékeim, olyan voltam, mint egy kíváncsi kisgyerek, aki állandóan az anyját lesi és magában elraktározza az ismereteket. Nekem csak annyi előnyöm volt, hogy én ezeket az ismereteket – mostmár – nem felejtettem el és persze mindig kaptam egy kis távoli segítséget
– jövőből jövő segítséget – ha gondom akadt.

Sokat vándoroltam városokon át, bejártam fél Észak-Amerikát, majd megtapasztaltam, hogy fajtánkból nem én vagyok az egyetlen. Sokukat láttam – őket még erősebben, mint az embereket – de sokuknak vörös, riasztó szemük volt, és ők nem állatokra vadásztak, mint az később kiderült. Ha akartam volna, találkozhattam volna velük, hiába tüntették el alaposan a nyomaikat, tudtam hol és mit fognak csinálni képességemnek köszönhetően. De nem akartam olyan csapatok tagja lenni, akik egymást gyilkolják, nem akartam sem embert, sem vámpírt megölni – ha egyáltalán ez a helyes szó létünk végetvetésére.
De egyedül nagyon magányos voltam. Szerettem volna valakinek elmesélni mindent, kérdéseket feltenni, beszélgetni valakivel, csak úgy, egyszerűen. Az emberekkel erről szó sem lehetett. Egyrészről mert féltek tőlem, másrészről én nem voltam biztos abban, hogy a kontrollom ellenére nem csábulok –e el egy megbabonázó illat hatására. Még mindig nem voltam egészem biztos magamban e téren.


Mézszőke, rövid hullámos haja meglebbent a szélben, ahogy sétált a kis alacsony fekete hajú lány mellett. Kezük össze volt kulcsolva séta közben. Lelassítottak, majd a fiú hirtelen megállt, és szembe fordította magával a leányt. A szemei borostyán színűek voltak, az arca hihetetlenül szép, fehér és valami mély, ősi bánat tükröződött szemében. Mintha több száz éves lenne, és nagy súlyt cipelne. Ahogy ránézett a kis izgő- mozgó leányra, az arca felvidult. – Olyan régóta keresem a boldogságot Alice, de eddig nem találhattam rá, mert nem találkoztam veled. – suttogta mélyen a lány szemébe nézve. - Én is nagyon régóta vágyom már rád, Jasper…csókolj meg, én szomorkás harcosom… - és lassan a fiú szájához hajolt és megcsókolta. A csók lassú volt és érzéki, édes, mint a méz. Érezte, hogy mindketten úsznak a boldogságban, a vámpír pedig érdekes nyugalmat, melegséget, és túláradó boldogságot árasztott.


Megkapaszkodtam egy pillanatra, miután visszatértem a valóságba és feldolgoztam a látottakat. Akkor már tudtam, Ő lesz az… Őt kell keresnem, létem célját és szívem birtoklóját, aki nekem rendeltetett. A nyugalom és a biztonság emlékét, ami belőle áradt, még most is éreztem. Új életcélom volt, megtaláltam létem értelmét.