Betti, a kutyus

Egy téli napon érkezett. Akkora volt, mint egy fél cipős-doboz. Így benn aludt a konyhában, egy cipős-dobozban. Majd nagyobb lett a cipős-doboz. Járkált a lábunk közt, megrágcsálta a papucsokat, cipőket... aztán már nem fért be a szék alá... és az asztal alá sem.
Csinos faházat kapott, de az nem tetszett neki. Rengeteget labdáztunk, és sétáltunk, imádott a Gerlye patakban megfürdeni.
Aztán nyár volt, és meleg, és a hűvösre is be kellett engedni. Nem volt ő engedetlen, vagy izgága. Mindig csöndben ült a sarokban, nagy, szomorú szemekkel, amik figyelemmel, értelemmel voltak telve. Főleg a gazdát, Anikót figyelte, meg a mamát, aki ugye enni adott.

És hát neki is ott kellett lennie, ahol a többieknek. Azon az egy négyzetméteren. Az út közepén, kiterpesztett lábakkal.
Mikor felnőtt, párt kapott, és 6 gyönyörű arany kiskutyával gazdagodtunk. Hatan hat felé gurultak. Ástak, tapostak, mi meg kergettük, szaladtunk, és szituk őket. Mindet elvitték, csupán egy maradt hónapokig, őt nagyon megszerette mind az anyja, mind mi. Majd ő is új gazdikra talált, akik azóta is nagyon vigyáznak rá.

Bár soha nem volt láncon, egyre csak szomorkodott. Fáradt volt, már keveset mozgott, előjöttek az "Öregkori nyavalyák".

Egy reggel nem mozdult az előszoba szőnyegén, beteg volt, és bár hiába tudta  mindenki, hogy öreg, nem ezt vártuk a Mikulástól a decemberi puttonyba.

Bár már előtte is volt kutyánk, azokra nem igazán emlékszem. Bettivel együtt nőttünk fel. Bűbájos Bettina volt az eredeti neve ( a törzskönyvben ez állt), és az is volt, bűbájos, mindvégig. A család része. Örökre.