Először a filmet láttam, aztán kezdtem el keresni a könyvet, és végre januárban volt lehetőségem kivenni könyvtárból, de ezután megszerzem majd magamnak is a saját példányomat.A történet:
Henry kiskora óta egyfajta idő-eltolódási genetikai rendellenességgel létezik, genetikai órája a legváratlanabb pillanatokban visszaáll, ekkor eltűnik a jelenéből és legtöbbször vagy a múltjába, vagy a jövőjébe utazik meztelenül (mert hogy semmit nem tud magával vinni, csak a testét). Egész életében fél, menekül, mert soha nem tudja, mikor, hol bukkan fel legközelebb védtelenül, kiszolgáltatva.
Ebbe a reménytelenségbe érkezik Clare, aki a biztos pont, az iránytű lesz Henry életében. Amikor először találkoznak, Clare hat éves, Henry harminc. Amikor összeházasodnak, Clare 22, Henry még mindig harminc... és ettől olyan szép, hihetetlen, mesebeli, megható és mégis valóságos a történetük.
Alapvetően a történet két szemszögű, megismerjük Henry és Clare nézőpontját és idejét is, és minden résznél szerepel az év, nap, hónap, és hogy főszereplőink hány évesek, ami nagyon sokszor nem elhanyagolható a történet és a figyelés szempontjából.
Néha elég nehéz követni, máskor érdekes, izgalmas és szórakoztató.
Clare szinte egész életében ismerte Henry-t, Henry viszont csak 28 éves kora után kezdi el "meglátogatni", ez adja a történet pikantériáját. Látjuk, ahogy Clare felnő, megtalálják egymást, a házukat, összeházasodnak, és végül, hogy hogyan küzdenek meg már egy párként a hétköznapi emberek gondjaival is, mit kell szenvedniük, hogy megszülethessen a Henry által már a jövőben látott lányukért.
Amellett, hogy egy hihetetlenül jól megírt, izgalmas, érdekes, néhol kacagtató, néhol szívfájdítóan gyönyörű történet, a kulcspontja és a lényege mégis ez a fő mondanivaló (számomra): A szeretet, a szerelem tartja össze ezt a két embert, még a halál után is, az idő és a tér nem számít, mert a lelkük akkor is egy, bárhol járnak mind a ketten.
"El akarom mondani neked, hogy szeretlek. A szerelmünk volt a fonal a labirintusban, a háló a kötéltáncos alatt, az egyetlen valódi ebben az én különös életemben, amiben bízhattam. Ma este úgy érzem, hogy a szerelmemnek ebben a világban nagyobb a sűrűsége, mint jómagamnak: mintha itt maradhatna utánam is, és körülvehetne, megtarthatna, ölelhetne."
Ha van negatíuma, talán a vége felé a rengeteg szenvedés, és vetélés, bár értettem, miért kell, mégis a 7 talán már túl nagy szám.
Iszonyatosan sírtam a végén, de ennél gyönyörűbb befejezést nehéz lett volna írni.
Idézném a Harry Potter egyik klasszikusát:
- Hát még ennyi idő után is? (After all this time?)
- Mindig. (Always.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése