Utazás a boldogságba - 15. fejezet

Nagyon megkésve, Szánom -bánom, hogy egész novemberben nem frissítettem, de itt van az utolsó előtti fejezet. Most már csak egy lesz, és talán valami újba kezdek... Vagy pihenek egy kicsit. Ezért azt kérném mindenkitől, aki beleolvasott, hogy írjon egy pár sort legalább, mert az utolsó fejezetet, nem fogom felrakni, amíg legalább 5 vélemény nem érkezik. Tudom, hogy sokan olvassátok, és mégis kevesen írtok, szóval, nem szeretném, de most mégis szabok komment határt. Remélem tetszeni fog ez a fejezet, kellemes készülődést, ünnepeket mindenkinek!!

15. Az első hó ajándéka

Hívnak vidám barátaid,
Mindannyi úgy szeret.
Ha veszteséged még oly nagy,
Köztünk felejtheted.

Alice

Lépteink sormintát rajzoltak a frissen hullott hóba. Majd eldőltünk. Az első hó vele közösen. Karján, mint ezernyi kis fénylő holdacska, harci sebei szinte szikrázva tündököltek a nap és a kristályos hó fényében. Mint egy halványan csillámló felhő, mely körbevon bennünket. Nem viseltünk sálat vagy sapkát, egy könnyű őszi kabát tökéletesen elég volt testünk elfedésére. De most ezt is levetettük, csak egy felsőben és egy nadrágban feküdtünk a hóban. Fel - le mozgattam a széttárt kezem, ez lesz a szárnya. Majd lábammal is terpeszeket csináltam. Össze, szét.

- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit… bizarr? – Jasper mellettem feküdt, és hasonló nagy mozdulatokat végzett a kezével, és a lábával.

- Nem hinném. Nincs is ennél jobb! Nem fázhatunk meg, és nem számít, ha elázik a ruhánk. Attól, hogy hallhatatlan vagyok, még hihetek a Mennyországban – azért sem hagytam, hogy elrontsa a kedvem. Szelíden szusszantott egyet, de nem szólt semmit.

Elviselt, magába fojtotta bármit is gondolt, ettől még inkább nagyot nőtt a szememben. Elnyomta a saját ösztöneit, és ellenkezését, hogy nekem örömet szerezzen. Ez is a számos dolog közé tartozott, amivel kivívta rendíthetetlen imádatomat, tiszteletemet és szeretetemet. Fel voltam lelkesülve. Bár nem pirulhatott ki az arcom, valószínűleg, most vörös lett volna, mint a déli gyümölcsök, amik Jasper nagyapjának kertjében termettek.

Keze után nyúltam és elkaptam mozdulat közben. Ujjaink összekulcsolódtak, és vidáman köröztem a nagyujjammal a kézfején, majd egy kicsit a csuklóján. Rám mosolygott. Megéreztem az ék alakú kis mélyedést… aztán a mellette levőt. Valami mindig megremegett a gyomromban, mikor arra gondoltam, mit kellett elszenvednie, amikor a sebesüléseket szerezte. A rengeteg vér nélküli csata, ami mind nyomott hagyott, szerte az egész testén. A félhold alakú, fognyomokkal díszített jelek ott voltak mindenütt, márványossá téve halvány bőrét. Ez nem változik, nem gyógyul be, nem tűnik el. Megszorította a kezem és rám mosolygott.

- Ne emészd magad ezen. Én sem teszem. Nem fáj. És egyik sem élte túl, aki megsebzett. – tudtam, őt megnyugtatja a tudat, hogy nem maradt alul a harcokban, de nekem ez nem adott teljes megbékélést, ismerve, mennyit szenvedett korábban. Még ha meg is bosszulta őket cserébe.

Arcomhoz húztam a kezét, és megcsókoltam a csuklóján lévő sebet. Megint kedvesen rám mosolygott, és kicsit ércesen felsóhajtott.

- Nézzük meg, mit alkottunk! – felállt és egy rántással felhúzott maga mellé, aztán csak figyeltük az egymás mellett fekvő angyalainkat a hóban.

- Az enyém szimmetrikusabb – jött az első kritika tőle. Ha már eltűri szeszélyeim, úgy döntött, bosszant egy kicsit. Cipőm orrával húztam két vonalat a szoknya alsó részeihez.

- Az enyém viszont kidolgozottabb – és kecsesen kiöltöttem rá a nyelvem. Tudtam, hogy gyerekes voltam, de vele nem lehetett komoly az ember. Le akartam törölni a bánatot, és a komolyságot arról a mesterien megalkotott arcáról, azt akartam, hogy érces nevetésétől legyen hangos az erdő.

- Megállj, te, kis boszorka, nem ér csalni! – és futásnak eredtünk. A hideg csípős levegő felfrissített, a szél zenélt, ahogy a fülem mellett rohant. Pár méterrel előtte szaladtam, figyeltem a gondolataira, másodpercenként láttam már előre a mozdulatait. Fél pillanattal előtte bevillant… amint a szemem elé került, erősen megragadtam a fenyőágat, és csak akkor engedtem el, mikor ő is odaért. Két karjával átfogta derekam, megpördültünk a hóban, miközben nagy pelyhekben hullottak ránk a fehér pihék a megrázott faágról.

- Hóesés, közvetlenül neked… - mondtam nevetve.

- Óh, milyen kedves vagy, nem kellett volna – mosolygott.

Forrónak tűnő ajkait a számra tapasztotta, közben felnyúlt, lehúzott ő is egy hólepte ágat majd megrázta. Nem is volt időm feleszmélni, a karom már üres volt, izmos teste eltűnt belőle. Ő ott ált egy méterre tőlem a nyirkos fa tövében és csillogó szemekkel nézte, ahogy beborít a hóesés.

- Hogy ajándékod ne maradjon viszonzatlan– susogta halkan, somolyogva.

- Látom, tanultál a mestertől.

- Akár, egy hó tündér – mondta kuncogva, míg rám nézett.

- De a hó tündérnek szüksége van egy hó apóra, hogy ne legyen magányos –kinyújtottam felé a kezem, és a legkisebbre csökkentettem a távolságot kettőnk között. Kezem a kezébe csúszott. – Várj itt, egy pillanat és jövök.

Eszembe jutott, hogy már nagyon régóta a táskámban volt valami, amit oda kellett volna neki adnom. Mikor a boltban megláttam, még nem volt teljes, valami hiányzott róla. Elmentem egy gravíroztatóhoz, és előre láttam, mit kell belevésetnem.

Elengedtem, és oda rohantam a fához, ahol letettük a táskát. Kis keresgélés után elővettem a kendőt, amibe a boltos belecsomagolta. Jasper még mindig ott állt türelmesen a fánál, ahol hagytam és gyanakvóan, egy kis kíváncsisággal a szemében fürkészett. Elé szökkentem, hátam mögött szorongatva kezemben a kis tárgyat.

- Régóta oda akartam neked adni. De most jött el a pillanat. Azért, hogy mindig visszatalálj, és tudd, vége a magánynak, együtt bárhová is megyünk, együtt megyünk. Megtaláltalak, és most már nem menekülsz.

Felé nyújtottam a kezem az ajándékkal, és ő bátortalanul elvette majd óvatosan kicsomagolta. A kis kerek arany medál megcsillant, hogy halványan fénylő kezébe vette. A fedelét felnyitva előtűnt a kis iránytű lapja, fehér alapon, régies, fekete betűkkel, és a kis nyíl alakú mutatóval. Becsukta, és megfordította. A kis szöveg nagyon apró betűkkel volt összezsúfolva a hátlapon, de ő egy fél pillanat alatt elolvasta.

„Utazásom veled kezdődött és veled végződik. Hogy mindig visszatalálj a szívemhez. Szeretettel, Alice.”

- Ez… gyönyörű. Bár érezhetnéd… amit én most. Olyan régen volt, hogy valaki… Meg sem érdemlem.

- Pont ezért kaptad. Mert ilyen vagy.

- Mindig magamnál fogom hordani – mondta meghatottan.

Karjaiba zárt, és egy apró csókot kaptam a számra. A szívem táján forróságot éreztem, ami középről indulva szétáradt a testem minden pontján. Lüktetett, mint a valaha megfagyott vérem. Éreztem, hogy a meleg körbeölel, béke, eufória, boldogság keveredett bennem és körülöttem, egy hihetetlenül kellemes érzéssel. Nem is gondoltam, hogy valaha bárki is képes ennyi érzelemre, főleg nem egy harcos férfi. Aztán ezek elhalványultak, és csak egy tiszta gondolat vette át a helyét. Hogy otthon vagyok. A karjai közt.

- Számomra is a karjaid jelentik az otthont – vallottam neki csöndesen.

Nem akartam elmozdulni mellőle, de haladnunk kellett, hogy idejében találkozzunk az ismeretlen klánnal. Lazítottam ölelésünkön, így ő is, és elindultunk, hogy összeszedjük a holminkat. Az iránytűt az inge zsebébe tette, a szíve fölé, úgy vette fel a kabátot. Jól esett tudni, hogy egy darabka mindig vele lesz tőlem, bármerre is jár.

A szőke hajú vámpír hazaért, épp a ház felé ballagott. Csöndesen benyitott, mire a barna hajú vámpírlány nagy lendülettel a karjaiba omlott.

- Nagy hiányoztál, Carlile. Aggódtam.

- Te is nekem, Szerelmem. De már itthon vagyok. Semmi gond. Gyere Esme, bent majd mindent elmesélek –besétáltak, egymás derekát szorosan átölelve. Egy kis ebédlőasztalhoz vezette Carlile, ahol már ott várakozott a bronzvörös hajú, zongorista vámpír. Carlile és ő csak egymásra mosolyogtak, majd röviden megölelték egymást. Leültek az asztalhoz, de Carlile már nem engedte el az Esmének nevezett kezét. Végig azt szorongatta, míg beszélt.

- Hol van Rosalie és Emmett? – kezdte egy kérdéssel Carlile, miután körbepillantott.

- Vadászni vannak nem messze. Rosalie tud hatni rá, vigyáz, hogy ne történjen semmilyen baleset – mondta Edward, az utolsó szót kicsit jobban megnyomva.

Láttam, Carlile arcán, hogy egy kissé megnyugodott, de szemei éberségről árulkodtak.

- Jó. Ezek szerint elfogadja az életmódunkat. Ez segít a helyzetünkön. – Nagy levegőt vett, míg a többiek feszülten várakoztak, hogy folytassa – A Volturi a családunk felől érdeklődött. Tudnak Roseról, és Emmettről is. Alattvalókat toboroznak, és nem tetszik nekik, hogy gyarapszik a családunk. Félnek, hogy magunkra vonjuk a figyelmet, mert sokan élünk egy helyen. De most még nem tesznek semmit. Ez csak egy figyelmeztetés volt. Mivel nem történt eddig semmi, nincs okuk beleavatkozni, közbelépni. Nekünk pedig ügyelnünk kell, hogy ne is legyen soha – mondandója végére ért. Kissé félszegen folytatta.

- Magunkra hagynál minket, fiam? Látom sötétek a szemeid, vadássz, és közben értesítsd Roset és Emmettet. Legyetek nagyon körültekintőek – a fiúra kacsintott, aki pajkosan visszamosolygott rá, és kisétált a szépen bútorozott ebédlőből.

Tehát ma fogunk találkozni. Igen, a környezet már úgy nézett ki, egy –két órán belül. Először Rosalieval, és Emmettel, majd a bronzvörössel.

- Carlile visszatért – mondtam Jazznek, kérdés nélkül, hiszen sejtette, hogy megint őket látom. – Nincs semmi baj, csak figyelmeztették a nagy klán miatt, de ha óvatosak leszünk, egyelőre békén hagynak. Itt az idő. Még pár óra, és találkozunk Rosaliékkal.

Ahogy kimondtam, tudatosodott bennem, hogy tényleg vége lehet a vándorlásnak. Ez lehet az otthon, amire mind a ketten vártunk Jasperrel, ha elfogadnak bennünket. Izgatott lettem, és kicsit gyorsabban és élénkebben futottam, Jasper kezét szorongatva. Egy órát szaladtunk a mesebeli, havas fák között. Mintha egy álomba csöppentem volna, szinte önkívületben haladtam, és kémleltem a jövőt, próbáltam rákoncentrálni az időpontra és a helyre. Jasper mindvégig ott szaladt mellettem, aggódó arccal figyelve és kémlelve a környezetet, lehetséges ellenség vagy élet után kutatva. Aztán, mintha megéreztem volna őket. Láttam és éreztem. Előttünk, úgy két percnyire, pont felénk szaladtak. Megálltam, és megállítottam Jaspert is.

- Jönnek. Előttünk, pár perc múlva. Itt vannak, végre…

Jasper

Alice hangjából a lelkesedés sütött, miközben a látomást magyarázta, szenvedélyesen visszaszámolt, míg engem majd szétvetett az idegesség. Olyan gyorsan történt. Nem akartam még ezt elveszíteni. Kettőnk még épp csak kiérdemelt boldogságát. Az agyam gyorsan pörgött, hogy visszajátsszam az előbbi nyugodt, békés képet, Aliceről és az iránytűről, de ez sem segített sokat. Rettegtem. Féltem a reakcióiktól. Mi lesz, ha feldühödnek, vagy nem tetszünk nekik, és rátámadnak Alicere? Nem. Azt soha nem engedném. Megráztam a fejem, ezzel próbálva kitisztítani, hogy képes legyek összpontosítani.

Mikor Alice először látta Rosaliet a látomásában, még egyedül volt, de azóta megtalálta a társát is, akit a szőke szintén átváltoztatott, így most kettővel találkozunk egyszerre. Egy fiatal, erős vámpír, aki Isten tudja, mennyire képes kordában tartania az ösztöneit… Míg várakoztunk, próbáltam felfrissíteni minden tudásomat, amit Maria valaha mondott az újszülöttek tulajdonságairól. Védekezési mechanizmusok. Soha ne támadj nyíltan, mert azt várják. Légy gyors és váratlan. Ne fordíts hátat… majd megéreztem én is. Két idegen vámpír szagát, ami egyre inkább erősödött. Most minden eldől. Alicere néztem, ő is rám, tekintetünk összefonódott. Kezének szorítását éreztem, hozzám hajolt, én pedig röviden, de annál hevesebben váltottam vele egy bátorító csókot.

- Ne aggódj! Nem lesz semmi baj – mosolygott rám optimistán, és nagyon reméltem, hogy odafent meghallgatja valami felsőbb hatalom a szavait, és megsegít minket.

Abban a pillanatban odaértek. A szőke szeme aranybarnán izzott, pont olyan hevesen, ahogy Alice leírta. Egy vékony, hosszú kabátot viselt, mely kihangsúlyozta kecses, nőies alakját, ami bár isteni szépségűnek tűnt, de számomra nem vetekedett Aliceszel. A szőke állt előre rangidősként, megtartva tőlünk a három méter távolságot. A nagy magas, vállas, ébenfekete hajú férfi mögötte állt meg, vörös szemei izzottak, de védekező állást vett föl, készen arra, hogy bármelyik másodpercben megvédhesse élete értelmét. Az érzéseik tiszták és világosak voltak. A kapcsolat egyértelműen érezhető volt köztük, szerelem és vonzódás. Nem voltak túl izgatottak, nem éheztek, csak feldobódtak a futástól. Egy kicsit megnyugodtam, hogy nem szomjasak vagy feszültek, ez sokat javította a jelen helyzeten.

Láttam, ahogy Rosalie végigmér bennünket, ez alatt én folyamatosan az érzéseiket és a hangulatukat kémleltem. Láttam, hogy ő is felfedezte a kapcsolatot kettőnk között, tekintetét fel - le járatta rajtunk, elidőzve a szemünkön, gondolom, a szemszínünk ragadta meg a figyelmét. Alice bemutatkozott.

- Mi nem akarunk bántani. Csak barátokat keresünk, de nem ártunk senkinek. A nevem Alice, az övé Jasper. Csatlakoznánk a családotokhoz.

Rosalie összehúzta a szemöldökét, de csak kíváncsiságot, és egy kis félelmet éreztem benne, ártó szándékot nem. A sötét vámpír feszülten figyelt. Meg akartam őket nyugtatni, így én is közbeszóltam. Mialatt beszéltem, az Aliceből áradó nyugalmat és örömöt árasztottam feléjük.

- Ha bántani akarnánk, már rátok támadtunk volna, ahelyett, hogy itt cseverészünk kedélyesen. Kérlek, hagy menjünk veletek! – Bár próbáltam barátságosan megszólalni, azt hiszem keményebben csengett a hangom, mint vártam. A szőke vámpírlány még egy ideig méregetett bennünket, aztán megszólalt.

- A nevem Rosali Hale. Az övé Emmett Cullen. Kövessetek.

Alice kezével a kezemben, elindultunk utánuk. Mint egy nyughatatlan gyerek, aki alig bír magával, Alice úgy szökdécselt mellettem. A belőle áradó felhőtlen öröm megmelengetett engem is. Túl voltunk az egyik felén, és könnyebben ment, mint vártam. De még nem végeztünk. Ott volt a család másik fele. Feléjük gyalogoltunk. A reménybeli családunk felé.