Utazás a boldogságba 8. fejezet és játék

Sziasztok!

Bocsánat a késlekedésért, most miattam csúszott a dolog, Szegeden vagyok és rokonokat nyaraltatok, így lassabban megy a munka.

Viszont kárpótlásul egy játékkal készültem nektek. A fejezet végén megjelenik egy új szereplő, akinek elég homályosra sikeredett a kiléte. Mivel a bétám és én is kapásból másik személyre gondoltunk, NAGYON KÍVÁNCSI LENNÉK TI KIRE GONDOLTOK. Tehát a kérdés: Ki lehet az új szereplő, és mi történik vele a jövőben, mi köze a történethez? Véleményeket és ötleteket várok vagy kommentben vagy Chaten. Akinek a legközelebb áll a véleménye az általam kigondolthoz, ajándékot kap. (Vagy egy novella Alice -Jasper témában vagy egy kis video formájában.)Esetleg előolvashatja a következő fejezetet. Anett, a bétám, tegnap meglepett 3 jó felvetéssel, tehát van benne ötlet MÉG MINDIG vÁROM A JAVASLATOKAT!


A TIPPEKET ÉS A JAVASLATOKAT A KÖVETKEZŐ FEJEZET MEGJELENÉSÉIG VÁROM, AKKOR HIRDETEK EREDMÉNYT, TEHÁT MÉG MINDENKI ÍROGATHAT, KIRE GONDOL. MÉG VAN LEHETŐSÉG, OLVASSATOK VISSZA RÉGEBBI FEJEZETEKBEN, VAGY LEGYETEK KREATÍVAK!!!

És most rajta, jó olvasást!

8. Csupán a forró szíved, és semmi más

Mondják: Jéggé fagy a világ.

Mondják, megég.

Mivel volt dolgom a gyűlölettel,

Én azt mondanám, hogy a jég Is príma fegyver.

És épp elég. /Robert Frost/

Jasper

Ajkának érintése maga volt a Mennyország. Érezni őt magam mellett, ez még intenzívebbé, eufórikusabbá tette csókunkat. Vágyai és érzései úgy kavarogtak bennem, mint egy régóta szunnyadó és most kitörni készülő vulkán. Tudtam, ez létünk igaz célja. Kiegészíteni a másikat. Rájöttem, soha nem voltam eddig igazán boldog, mert őt nem ismertem. Két tenyerem úgy fogta közre bájos, mosolygós arcát, mint kagyló a héját. Végzetem itt volt két kezemben, és ez jelentette most az egész világot.

Nem akartam elszakadni tőle. Akár az örökkévalóságig is csókolhattuk volna egymást, mégis az illendőség és a saját kíváncsiságom azt kívánta, hagyjam el csábító és édes ajkait, hogy kifaggassam életéről. Megint hallani akartam magasan csengő, szinte trillázó hangját. Ő már ismert engem valamelyest, látta sötétebbik énem, én azonban semmit nem tudtam múltjáról a képességén kívül. Honnan jött, mit szeret, mi vidítja fel? Mi történt vele eddig, hogyan lett vámpír? A legapróbb részletekre is kíváncsi voltam, elhallgattam volna akár egész hátralevő létemben. Nem gondoltam róla semmi rosszat, de akármit is elkövethetett volna, nem hiszem, hogy sötétebb bűnei lehetnének, mint nekem. És ha lenne is, nem számítana már semmit.

Másrészről az emberi viselkedésről sem akartam megfeledkezni. Az, hogy próbáltam betartani a régi életem szabályait, segített fenntartani, megőrizni egy kicsi darabkát abból, aki valaha voltam. A civilizáltságomat. Nem akartam lelketlen lenni, mint a nomád vámpírok legnagyobb része. Sokat láttam már, és tudtam, milyenné nem akarok válni.

A régi világomban, ahol katonának lenni mindig egyet jelentett a lovagiassággal, az értékek és a rend védelmével, az, amit épp most csináltunk tiszteletlen, illetlen és elítélendő lett volna.

Egy ifjú hölgy, egyedül egy idegen férfival, akit alig fél órája ismer, és úgy csókol, mintha az élete múlna rajta… még a kezét sem volt szabad fognunk, kíséret nélkül, nem hogy kettesben legyünk egyedül egy szobában… nem akartam, hogy szoknyapecérnek vagy szélhámosnak gondoljon.

Tudtam, a vámpírok közti kapcsolat merőben eltért az emberpárok etikettjétől, viselkedésétől, ( már ha mondhatjuk, hogy a nomád vámpírok ismernek ilyet), de nem tudtam Ő, hogy vélekedik erről. Szándékait egyértelműen éreztem, de nem akartam sietséggel kezdeni és elront

ani első közös perceinket. Annyi időnk lesz még minderre.

Ajkam elengedte övéit, hogy utána kérdő szemébe nézhessek. Tekintete kicsit zavaros volt, mámoros, éreztem a benne tomboló vágyat, de megpróbáltam a mondandómra koncentrálni, és kizárni a felőle áramló túlfűtött és eléggé erős érzelmeket.

- Csak nem akarok, elsietni… semmit. Ne aggódj, nincs semmi baj. Csak kíváncsi vagyok rád, szeretnélek megismerni, de ez elég nehéz, ha nem hagylak szóhoz jutni- próbáltam mosolyt csalni arcára, bár nem voltam biztos, hogy sikerrel jártam. Elég rég volt alkalmam nevetni és most idegennek és furcsának éreztem ezt az oly egyszerűnek tűnő mozdulatot. Alice kicsit döbbent arcát látva nem sikerülhetett valami ragyogóra, majd pár pillanatig csak nézett rám titokzatos szemeivel, de végül megajándékozott mosolyával. Kifújtam a bent tartott levegőt.

- Jól van. Kérdezz csak, amit szeretnél, de tudd, utána én jövök. Még közel sem tudok rólad annyit, amennyit szeretnék- csalfa mosolya elővigyázatosságra késztetett, de tudtam, mindent el fogok neki mesélni, mert nem tudok majd ellenállni a belső parancsnak, ami már most arra késztet, hogy minden kérését teljesítsem. De örömmel vettem tudomásul, hogy elfogadta kérésemet, és hajlandó mesélni nekem.

- Kérlek, kezdd az elején, mindent tudni akarok rólad. Hogyan lettél vámpír és hol voltál eddig, hogy nem találtalak?- örültem, hogy ennyire vágyik a közelségemre, bár érintése megint nagyon intenzíven hatott rám, nem váltam volna meg tőle semmi pénzért. Kecsesen ült vissza a velem szemben levő kis fotelszerű székbe, keresztbe tette lábát és nekikezdett.

Minden rezdülését és mozdulatát vágyakozó pillantással figyeltem. Aranyló szemeinek csillogása, mint a tiszta borostyán. Fehér, hamvas bőre, mint a porcelánbabáé. Egy gyönyörű, kicsi, törékeny porcelánbabáé. Finoman ívelt szája minden szava közben mosolyba hajlott. Annyira bájos volt. Oh, Istenem, ha előbb találkozom vele…

Iszonyattal hallgattam az átváltozásának azon részleteit, amire emlékezett. Elmondta, hogy az utcán tért magához fájdalmak között, és szinte semmire sem emlékszik a nevén kívül, az átváltozása előttről. Perzselő harag lobbant fel bennem. Milyen elvetemült teremtmény képes egy ilyen csodálatos lányt így tönkretenni, megkínozni? Azt a fájdalmat és szenvedést, ami átváltozásunkkal jár, még az ellenségemnek sem kívánnám, nemhogy egy ilyen mennyei angyalnak. Hányszor láttam Maria oldalán ezt a szenvedést, amit nem csak láttam. Minden egyes alkalommal átéreztem. Olyankor mindig próbáltam a lehető legmesszebb kerülni a szenvedőtől, majd mikor megtanultam kontrollálni magam, az érző képességem használtam, a fájdalmak csökkentésére.

És ráadásul az a szörnyeteg, ott hagyta egyedül, mindenféle segítség, magyarázat és kiképzés nélkül. Ha kegyetlen is volt, Maria legalább megtanította létünk alapfeltételeit. Elmagyarázta, mi lett belőlem, még ha ezzel el is kárhoztatott.

A harag és a düh elemi erővel fortyogott bennem. Alice láthatta ingerültségemet, mert kis szünetet tartott, és vidámabb dolgokról kezdett el mesélni.

A másik gondolat, ami közben átfutott agyamon, hogy miért pont egy intézeti egyenruhában tért magához? ezzel talán lehetne valamit kezdeni, kideríteni, honnan származik. Eldöntöttem, ennek majd később még utána járok, és segítek neki felderíteni a múltját.

De Alice számára akkor nem volt semmilyen támasz, mint nekem Maria, senki nem magyarázta el neki, mi történne, ha napra menne emberek között. Bele sem mertem gondolni, a Volturi hogyan távolította volna el, hogy ne keltsen feltűnést. Majd kavargó haragom megdöbbenésbe alakult át.

Nem győztem csodálkozni, mikor elmesélte, hogyan fedezte fel a létünket egyedül, azt hogy saját maga, belső indíttatásból alakította ki az állatokkal való táplálkozást. Hihetetlennek tűnt számomra, hogy valaki képes legyen megállni az átváltozás utáni őrült szomjat és csak egyszer kétszer botoljon el. Emlékeztem a minden vágyat és gondolatot betöltő szomjúságra, ami néha még most is pusztító erővel tört rám. Szörnyű volt még csak felidézni is. Már az emlék hatására is érzetem, hogy méreg termelődik a számban.

Ekkora önkontrollal még nem találkoztam. Ez megmutatta erős jellemét. Szerencsére a jövőbelátó képessége sok esetben megmentette. Lehet, hogy e nélkül a csodás képesség nélkül nem élte volna túl azt a pár évet. Talán e furcsa kis különcségnek is köszönheti létét, és persze, hogy engem is megtalált.

- Kérlek, szólalj meg, mert ha nem teszed, azt hiszem, hogy elaludtál vagy kómába estél, a túl hosszúra nyúlt beszámolóm miatt, ami pedig elég megrendítő lenne rám nézve, ismerve, hogy nem tudunk aludni- a kezemet szorongatta és riadt arcot vágott. Csak most vettem észre, hogy az asztalon átnyúlva a kezemet fogja. Melegség töltött el, bizsergés futott át a gerincemen.

Aggódott… miattam. Ez a gesztus ösztönös volt. Még mindig nem értettem, hogyan érdemeltem én őt ki. Jól esett a törődése. Izgatott volt, ideges, mert azt hitte untat. Nem vettem észre, hogy egy pár pillanatra teljesen elrévedtem, bár minden szavát tisztán halottam. Ha tudta volna, hogy évtizedek óta ez a pár óra a legértékesebb, legizgalmasabb eddigi létem során…

Hangja andalító volt, tiszta csengése lassan elnyomta a heves indulataimat, amiket teremtője iránt éreztem. Gyorsan beszélt, de dallamosan, minden apró élményét, látomását elmesélte. Mintha csak nekem tartogatta volna mindet, csokorba gyűjtve és egy kis vidámsággal tálalva. Érintése egyszerre mindent kitörölt, mintha tisztára mosták volna elmém, valami új, eufórikus érzést költöztetve a helyére. Hangja elmosta a fájdalmat és visszahúzott az ábrándozásból a valóságba, hozzá.

- Kérlek, ne haragudj. Minden szavadra figyeltem, de a hangod túl dallamos. Elvarázsol. Mesélnél nekem a képességedről? Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan láthattál előre, mikor én még a létedről sem tudtam - próbáltam elterelni figyelmét aggodalmairól, hogy megint beszélni halljam, és persze kíváncsi voltam magára a lányra, a múltjára. Olyannal találkozni, akinek szintén különleges képessége van, ritka dolog.

-Hát, arról nem igazán tudok sok mindent elmondani. Nem tudom, honnan jön. Nem irányíthatom kiről,l és mikor jön látomás. Sokszor csak részleteket látok. És általában velem kapcsolatosokat. Ha nagyon koncentrálok, esetleg látok olyat, ami nagyon érdekel, de csak párszor fordult elő. Olyan ez, mintha egy filmet néznék kívülről, de saját magam is látom benne. Az elején nagyon ijesztő volt. Nem tudtam, honnan jönnek ezek a képek, és miért, majd később megtanultam, hogyan használjam a saját érdekemben - majd szemei hirtelen elhomályosodtak, pillantása elfordult rólam és megszűnt számára a világ pár pillanatra. Maga elé bámult, de nem látta, ami előtte volt. Azt nézte, ami nem volt ott. Megijedtem, megszorítottam apró kezét, de szinte abban a pillanatban arca visszaváltozott, tekintetébe megint élet költözött és belenézett aggódó szemeimbe.

-Mi az, mi történt? – hangom érces volt az idegességtől.

- Mr Johnson, a portás mindjárt benyit, kérlek, légy nagyon nyugodt, mindjárt elmagyarázom- és ahogy kimondta az utolsó szót, kopogás hallatszott a szobánk ajtaján.

-Jöjjön! - mondta Alice vidáman, szinte énekelve.

A kis alacsony ember benyitott, kezében egy adag fehér törölközővel. Besétált, óvatosan letette a kezében cipelt pakkot az ajtó melletti fiókos szekrényre, és felénk fordult.

Nyugalmat éreztem felőle melyet egyáltalán nem értettem és valami olyan megmagyarázhatatlan csodálatot, ami mintha arcul csapott volna. Tekintetemmel követtem szeme irányát, és rájöttem, kinek jár ez a tisztelet.

Szemeivel majd felfalta Alice-t, és ez olyan ismeretlen érzelmekkel töltött el, amiket eddig nem is éreztem. Féltékeny lennék? Egy emberre? Ez az önző érzés, melyet már annyiszor érzékeltem a közelemben levő emberektől… ezt érzem most? Még a gondolat is nevetséges volt, de így éreztem. Egyedül az enyémnek akartam tudni ezt a velem szemben ülő kis csodát. De miket is gondolok…Alice szabad. Alig fél napja ismerem, semmi jogom nincs hozzá, hogy a tulajdonomnak tekintsem. Hogy azt érezzem, hozzám tartozik, elválaszthatatlan tőlem, akár borsó a héjától. Összezavarodtam, az idegesség kezdett rajtam eluralkodni. Erős szorítást éreztem a kezemen, majd eszembe jutottak Alice előbbi szavai, hogy maradjak nyugodt. Nem akartam, hogy csalódnia kelljen bennem. Erre koncentráltam. Segített egy kicsit lehiggadnom.

-Lehetek még valamiben a szolgálatukra? – szavaira halk, morgásszerű hang hagyta el a számat.

-Köszönöm, nem, most nincs szükségünk semmi másra, Mr Johnson- a portás udvariasan kihátrált és becsukta maga után az ajtót. Anélkül, hogy egy szót is szóltam volna, Alice csendesen magyarázkodásba kezdett.

- Megkértem, még mikor ideköltöztem, hogy kétnaponta hozzon fel tiszta törölközőket és mindenfélét, amire szükségünk lehet, hogy ne kelljen a városba mennünk és csak ketten legyünk. Nem láttam pontosan a találkozásunk napját, így már mikor kivettem a szobát akkor szóltam neki, és ez azóta így is van. Úgy gondoltam, jól esne egy kis tisztálkodás, és némi tiszta ruha, annyi erdőben töltött éjszaka után. És igen, kérdésedre a válasz, az előbb az egy látomás volt. Remélem nem ijesztettelek meg nagyon, de hamar hozzászoksz majd. Rettentő praktikus dolog, főleg egy lóversenyen- megint az a csibészes mosoly, mellyel egyszer a vesztemet okozza…

Lenyűgözött képességének gyorsasága. Még a kérdés is alig öltött alakot a fejemben, mikor ő már megválaszolta. Könnyű lesz vele az élet. Nem kell majd sokat beszélnem. Erre a gondolatra megint mosolyognom kellett.

- Maga vagy a csoda. Ma többet nevettem, mint az elmúlt pár évben összesen. Lehetséges lesz, meglepnem téged valaha?

- Ó, próbálkozni lehet, majd kiderül, hogy sikerül-e –és bár mosolyogtam, belül még mindig csata háborgott mellkasomban. Nem lehet másé, csak az enyém.

Alice

Édes ajkának ízét éreztem ajkamon, mikor elkezdtem mesélni a történetem. Csak a lényeget próbáltam meg összefoglalni, minél inkább a fontos dolgokra szorítkozva.

Miért nem érezhetem én is, amit ő? Hiába látom a jövőt, ha az őrületbe kerget az arckifejezése, amiről nem tudok leolvasni semmit. Én csak beszéltem és beszéltem ő meg hallgatta, és csak néha láttam apró jeleit figyelmének. Szoborszerű, kemény, rezzenéstelen, sima arca, mint a márvány, vagy azoké a szobroké, amiket Európában láttam az utazások alatt. Az én angyalom. Megijedtem. A jövő két lehetséges formája úszott be elém…

A kis ember benyit a szoba ajtaján, leteszi a kezében tartott tiszta ruhákat és törölközőt, majd udvariasan kérdez egyet, és Jasper rosszalló pillantása kíséretében kihátrál.

A másik ettől sokkal erőszakosabb kimenetelű. Szintén benyitott a portás, és letette csomagját, majd ahogy felnézett, Jasper arca dühödtté vált, mint egy felbőszült bika, egy lépéssel odaugrott a portáshoz és a falhoz lökte, aki egy koppanás kíséretében beüthette fejét és elájult.

Nem értettem, mi válthatja ki nála ezt a viselkedést, és mindenképpen meg akartam akadályozni a balesetet, mindkettőjük érdekében. Tudtam, utána Jasper is szenvedne a bűntudattól, hogy kárt tett benne, mert nem tudta kontrollálni a hirtelen haragját.

Próbáltam megnyugtatni és lecsillapítani, míg a portás ránk nézett, és olyan erősen szorítottam meg kezét, amennyire csak tudtam. Habár egy sima bútordarabot ez a szorítás már szilánkosra aprított volna, tudtam, neki nem lehet baja, de arra éppen elegendő volt, hogy figyelmeztessem, és megnyugtassam. Láttam, hogyan változik vissza szeme a sötét borostyánból aranyos sárga színűvé. Megnyugodtam és kifújtam a benntartott levegőt.

Felöltöttem a legbűnbánóbb arcomat, és reméltem, hogy gyors magyarázatom majd elég lesz neki, és nem kell részletesen mesélnem a két látomásról. Nem akartam ezzel is felzaklatni. Amiről nem tud, az nem fájhat.

A délután folyamán másodszorra sikerült mosolyt csalnom az arcára. Ezt a keserédes mosolyt elnéztem volna létem végéig. Mindig ilyennek akarom látni.

Minél messzebb kellene mennem vele a hoteltól, hogy nyugodtan lecsillapodjon, ha másról beszélnénk, talán az megnyugtatná.

- Mit szólnál egy sétához kint az erdőben? Most jó a levegő, és már sötét van. A csillagok is látszanak. Tudom, hogy jobban szeretsz kint lenni, és én közben tovább faggathatnálak. Persze most rajtam van a sor- itt rávigyorogtam, próbáltam oldani a feszültséget.

Egyszerre lett az arca meglepett és mintha a félelem egy halvány sugarát láttam volna átsuhanni szemeiben, de gyorsan rendezte arcvonásait, és csak bólintott egyet.

A csillagos ég alatt sebesen hagytuk magunk mögött a halvány fényben pislákoló várost. A csillagok, mint sok kis apró ékkő, ragyogtak felettünk, miközben körülöttünk tücskök ciripeltek. Hirtelen lelassítottam a patak előtt, ahol már oly sokszor sétáltam, ha rossz kedvem volt, majd észrevettem, hogy ő velem párhuzamosan szintén lassít és követi tempómat. Akár egy testőr, vagy egy felvigyázó.

Sokáig nem szólalt meg, én pedig hagytam, hadd mondja el történetét, mikor készen áll rá. Habár csöndben ballagott mellettem, léptei zaját elnyelte az erdő körülöttünk és én most éreztem magam először tökéletes biztonságban. Nem kellettek szavak, hogy tudjuk, mit érzünk egymás iránt, mert az benne volt a csöndben. Néha a kimondatlan szavak sokkal többet jelentenek, mint a hangosan kimondottak. Szívem majd túlcsordul, forró vágy hevíti az örökkévalóságon át. Ha még dobogott volna, úgy verdesne, mint egy fiatal kismadár, vadul, eszeveszett gyorsasággal.

Hirtelen egy bársonyos kéz érintését éreztem kezemen, és kezeink összekulcsolódtak. Velem szemben állt meg, a szemembe nézett, majd mély, hűvös hangon belekezdett. Beszéde egy régen várt szimfónia volt fülemnek.

- Én emlékszem a régi életemre. Nem voltam mindig ilyen. Texasban születtem, és mióta az eszemet tudom katona akartam lenni - de a mondat folytatását már nem hallottam, mert szemem elhomályosult, hogy egy teljesen új kép kerüljön előtérbe…

Jasper védelmezően állt előttem, felsőtesttel előredőlve, akár egy támadó macska. Kezeit széttárta, hogy még nagyobb felületen óvjon a velünk szemben álló szőke vámpírnőtől. A lány szemei vörösen csillogtak, arcát mintha egy Mihelangelo szoborról mintázták volna. Ő is támadóállásban állt velünk szemben, és mély morgás hallatszott felőle.

- Állj hátrébb – utasított Jasper fegyelmező hangja, és csak annyit láttam, hogy a szőke hajú vámpírlány egy macska ugrásával esik neki szerelmemnek…