Utazás a boldogságba - 7. fejezet

Örömmel tudatom hogy megérkezett a 7. fejezet (Anettnek hála, aki bokros teendői között is tudott rám szakítani egy kis időt), és remélem megérte várakozni.

De majd ti megmondjátok!!!! Kommenteket kérek! Nagyon nagyon!!!!!!!!

7. Egy rég várt szerető

Jasper

Az illat mely odabent keringett, leírhatatlan volt. A kellemes melegben a fűszeres, gyógynövényes kavalkád keveredett valami megmagyarázhatatlannal. Az aromák illata a forró teában édes volt, kesernyés, és zamatos egyszerre. A régi füves emberek és gyógyítók jutottak róla eszem, akik néha a harctéren kezelték a kisebb sebeinket. Orromat teljesen betöltötték az illatok. De nem csak azokat érzékeltem. Kevés ember volt benn, és mind számomra még elviselhető hangulatban. Fáradtság, izgalom, bűntudat. A megszokott érzelmek, amikkel az utcán is találkoztam, de most már nem voltak rám olyan nagy hatással. Egy valaki felől éreztem mindennél nagyobb és elsöprőbb energiát.

Lénye kitöltötte környezetét, mintha bevilágította volna maga körül a teret akár egy üstökös. Felforrósította a levegőt. Testem minden porcikáját átjárta a melengető érzés, megbizsergetett, mintha apró tűkkel szurkálnának mindenütt. majd benéztem a kis épület ablakán, remélve hogy rátalálhatok a csodás személyre, aki erre képes. Soha nem láttam még ilyet ezelőtt. Az érzelmek tulajdonosa a bejárati ajtóval szemben ült a bárpultnál. Rövid fekete haja rendezetlenül állt a szélrózsa minden irányába, vidám és bohókás külsőt adva sziluettjének.

Szürke felsője hosszú ujjú, végig takarta kecses karját, és nem is véletlenül. Egy rövidebb fekete szoknya lebegett csak vékony lábait, melyek vidáman kalimpáltak a lábtámasztó fölött, melyhez nem ért le a lába. Az leányzó minden bizonnyal vámpír volt, éreztem, ahogy beleszimatoltam a levegőbe az egyedi, jellegzetes fémes illatot, mely mindnyájunkat meghatároz, és ez sok mindent megmagyarázott. Ez volt az oka, amiért ilyen erősen érzékeltem, de még mindig nem tudtam mi áll az érzés hátterében. Ki iránt érezhet ilyet, ennyire elemésztően?

Miért, és egyáltalán, minek ücsörög egy vámpír magában egy kávézóban, ilyen sok ember között. Összezavarodtam, de esélyem sem volt, hogy összeszedjem a gondolataim.

Ekkor ugyanis a leányzó lelibbent a bárszékről, egy olyan hihetetlenül gyors és elegáns mozdulattal, hogy még én is alig tudtam követni, a körülöttünk lévők pedig szinte beleszédültek.

Két lépéssel oda lépett elém, majd egy hatalmas mosoly terült el arcán. Mélyen a szemembe nézett. Aranyló szemeinek látványába beleremegtem. Azt rögtön tudtam, hogy nem a nomád fajta, de eddig nem sok hozzám hasonlóval találkoztam. Nem tudtam mi a szándéka, miért jött oda olyan hirtelen, de azt tudtam, hogy biztosan nem rosszindulatú.

Egész lényét áthatotta az öröm, a boldogság, a vidámság, a tiszta szeretet. Melegség és béke áradt felém, átitatva minden apró sejtemet. Soha nem láttam még vámpírban ilyen életörömet és boldogságot. Fajtánk általában megkeseredett és tele van fájdalommal, de ő nem. Álmodozásomból magas, csengettyűszó szerű hangja rántott vissza a valóságba.

- Nagyon megvárakoztattál! – mondta dorgálón, olyan hangnemben, mintha mindig is ismertük volna egymást, holott én most láttam először ezt a tüneményt.

Zavaromban még mindig a szemét néztem, de hibát követtem el. Pillantása, mint a vonzó mágnes, magával ragadta enyéimet. Engem várt volna? Honnan tudta, hogy itt leszek? Záporoztak a kérdések a fejemben és aranyló szemei nem segítettek értelmesen gondolkozni. Erőszakkal elfordítottam a fejem, hogy észhez térjek, majd, hogy mégsem hagyjam válasz nélkül, lehajtott fejjel ennyit feleltem.

- Elnézést Hölgyem, nagyon sajnálom, hogy megvárakoztattam. – és cserébe egy olyan fülig érő, és magával ragadó mosollyal ajándékozott meg, amitől ha a szívem nem lenne halott, most kihagyott volna izgalmamban egy ütemet.

Nem tudtam, miért mondtam ezt. Semmilyen kapcsolatom nem volt eddig ezzel a vámpírlánnyal, mégis úgy éreztem, mintha bocsánatkéréssel tartoznék neki. Hirtelen azt kívántam, bárcsak tényleg én lennék az a szerencsés, akit ez a lány tényleg ennyire mélységesen és tisztán szeret.

Lassan felnéztem rá, hogy lássam a reakcióit, de még mindig szívet melengetően mosolygott, majd felém nyújtotta kicsi kezét. Annyi szelídség volt ebben a gesztusban, szeretet, kimondatlan szavak és egy kérés, hogy bízzak benne. Éreztem a félelmét, hogy egyre idegesebb. Nagyon régóta vár már valamire, és egyre feszültebb lett, ahogy teltek a másodpercek. Tehát, tényleg lehetséges, hogy én lennék, akire vár. Még gondolatban sem mertem kimondani, de testem minden porcikája arra vágyott, hogy megérinthesse.

Kezem akaratlanul is felemelkedett és megfogta a ő apró, oly törékenynek tűnő, kecses kezeit.

- Menjünk innen, még mielőtt még nagyobb feltűnést keltünk. Tudok egy csendes helyet, ahol beszélgethetünk. – és maga után húzott, én pedig követtem, bele az ismeretlenbe, azt kívánva, soha ne engedje el a kezemet.

Alice

Eric már épp készíteni akarta a szokásos gyümölcsteát, mikor megszólaltam.

- Köszönöm, ma nem kérek teát, csak egy pohár vizet. – majd kiélveztem Eric kissé megnyúlt arcának látványát. Minden nap, amióta ide jártam, teát rendeltem, de ma délután erre már nem volt szükség.

Reggel láttam. Olyan tisztán, mint eddig még soha. Tudtam, elhatározta, hogy bejön a városba, és ma végre találkozni fogunk.

Alig bírtam magammal, szívem szerint már korán reggel nyitásra oda mentem volna a kis kávéházhoz, de nem akartam még nagyobb feltűnést kelteni, mint amekkorát fogunk, vagy amekkorát már eddig is keltettem.

Így fel –alá járkáltam a szobában egész délelőtt. Nem volt kedvem kimenni az utcára, és az ég is csak alig volt felhős. Meg kellett várnom a délutánt, akármennyire nehezemre esett is. Megszámoltam a függönyön levő összes mintát. Aprólékosan kielemeztem a vastag, mintás szőnyeg minden kacskaringóját és színét. Majd egy órán át hallgattam az utca zaját, és kibámulva az ablakon, az embereket figyeltem, tanulmányoztam. Magam számoltam a másodperceket, amíg elindulhatok.

A szobát úgy hagytam el, mintha kergetnének. Futottam, könnyedén kapkodva a lábaimat a magas sarkúban az egy –két hazaszállingózó ember között. A portásnak ideje sem volt, hogy megnézze ki távozott.

Hamar odaértem a törzshelyemhez, de még mindig csigalassúsággal teltek a percek.

Mikor jön már? Miért várat eddig, nem vártam már rá eddig is eleget? Még két iszonyatos hosszú órát töltöttem el a bárpultnál. Láttam, Eric a bátorságát gyűjti, hogy beszélgessen velem. Akárhányszor elhaladt előttem láttam a döntéseinek következményét, de végül mindet elvetette. Ő is tudta, hogy ma valami történni fog, és én csak megerősítettem a döntésben a tartózkodó arckifejezésemmel.

- Aranyló szemei befelé néznek egy kávéház ablakán. Tétova pillantásokat vet befelé, majd a kilincsre teszi kezét és belép…

Itt van, végre. Sokat gondoltam már rá, milyen lesz ez a pillanat. Vajon tetszem majd neki? Bár már ismertem rövid beszélgetésünk minden mozzanatát - élesen megmaradt bennem az első látomás óta – teljesen más volt ezt átélni is.

A gyomromban mintha háború dúlt volna. Szorított, kavargott, úgy háborgott, mint viharban a haragos tenger. De mivel emlékeztem, hogy megérző, nem akartam megijeszteni, próbáltam nyugalmat erőltetni arckifejezésemre, és csak is a találkozásunk miatti örömre koncentráltam. Hatalmas nyugalom és béke szállt meg. Tudtam, hogy révbe értem, ő az, akire mindeddig vártam.

És benyitott. Hátamon éreztem kutató szemének erejét. Megborzongtam az izgalomtól, megint élőnek éreztem, már oly régóta hideg testemet. Még egy szót sem beszéltünk, hogy lehet rám ez a fiú ilyen hatással? Nem bírtam tovább várni, tudtam, hogy megijesztem, és túl gyorsan suhantam hozzá, de minimálisra akartam csökkenteni a távolságot kettőnk között.

Félénk volt, bátortalan és zavarodottnak tűnt. Soha nem láttam ilyennek a látomásaimban. Mindig magabiztos, erős alkatnak tűnt, most bizonytalannak. Megrovó kérdésem pedig csak rontott a helyzeten.

Szemeink összefonódtak, és én elvesztem az aranybarna, kavargó szemeiben. Hogy bátorítsam, és megnyugtassam egy olyan fülig érő mosolyt küldtem felé, amitől reméltem megérti egyértelmű szándékaimat, hogy nem ártanék neki semmilyen módon. Félénk válasza visszhang volt üres szívemben. Mintha a mély tenger susogna, melegen és megnyugtatóan, szavai lelkemet simogatták. Az első szavak az ajkairól.

- Elnézést Hölgyem, nagyon sajnálom, hogy megvárakoztattam. –

A boldogság hullámokban tört rám, és megint egy hatalmasat mosolyogtam rá.

Eric, mint egy éhes sas, tekintetével követte az eseményeket, és a körülöttünk levők is érdeklődve szemlélték mi történik. Eljött a távozás pillanata. Így felé nyújtottam kezem, tekintetemben a legnagyobb bizalommal és odaadással, amire csak képes vagyok.

Érezni meleg kezét a kezemben, maga volt a mennyország. Orromat megtöltötte édes illata, de mielőtt elbódított volna, kiléptünk a friss levegőre és mélyeket szippantottam, hogy magamhoz térjek.

Szemeinek perzselését mindvégig magamon éreztem, amíg oda nem értünk a kis hotelhez.

Az ajtóban, ahogy a kezem a kilincsre tettem váratlanul megtorpant.

- Én nem szeretek emberek közelében lenni huzamosabb ideig – szemei riadtak és sokat sejtetőek. Talán a kísértéstől félt, de nem láttam semmi rosszat, tudtam, hogy nem történhet semmilyen baleset.

- Nem kell félned, nem lesz semmi baj, figyelek mindenre. – megszorítottam a kezét, majd magam után húztam befelé.

Jasper

Olyan volt, mint a napsugár. Fényesség az éjszakában. Ahogy halványan csillogó bőrét körülfonta rövid, rendezetlen, fekete haja, maga volt a megtestesült bűbáj. Egy angyali szépség, aki rám várt. Kezeit érezni kezem közt maga volt a megtestesült béke. Vidámsága, jókedve felderített engem is. Olyan elásott, mély érzelmek törtek fel bennem, amikről már nem is reméltem, hogy léteznek.

Ahogy ott álltunk az ajtóban, mégis megriadtam egy pillanatra. Bent emberek lehetnek, és nem tudtam meddig leszek képes kibírni közelségüket, és féltem, hogy esetleg rabul ejt egy illat.

Nem értettem mire érti azt, hogy „figyelek mindenre”. Valami a bensőmben mégis azt súgta, hogy nem kell félnem, bízhatok benne. Megszorította a kezem, én pedig követtem, be a kis hotelbe.

A kis pult mögött nem láttam senkit, csak hátulról egy kis szobából volt hallható valami neszezés. A leányzó nagy lendülettel elindult felfelé a lépcsősoron olyan kecsességgel, finomsággal, mint amilyet csak a szüleim házában levő porcelánbabákon láttam. Nem bírtam betelni a látványával. Hirtelen elengedte kezemet, elővett zsebéből egy kulcscsomót majd benyitottunk egy kicsi, praktikusan berendezett szobába. Érintése máris hiányzott, megint magányosnak éreztem magam. Beléptünk, becsukta az ajtót mögöttünk, majd hellyel kínált a kis kandalló előtti székre mutatva. Nem voltam hozzászokva az efféle dolgokhoz, főleg ahhoz, hogy egy hölgy kínál hellyel, de mivel ő volt itthon, így volt ildomos.

Nagy volt a csönd, ő csak nézett rám ámulattal, én pedig hirtelen nem tudtam, mit is kellene tennem. Kérdeznem kell tőle valamit, megint hallani akarom a hangját, így a legegyszerűbbet kérdeztem, ami eszembe jutott.

- Szabadna megtudnom a nevét? – de nem ültem le, meg akartam várni, hogy ő foglaljon helyet előbb.

- Ohh, elnézést, ostoba vagyok, hiszen még a nevemet sem árultam el. Alice vagyok. Én tudom, hogy téged Jaspernek hívnak. És tegezz nyugodtan, én, már régóta ismerlek. –és megint egy fülig érő mosolyt küldött felém.

Zavarodottságom és meglepődöttségem egyértelműen kiülhetett arcomra, mert csibészes mosolyt varázsolt szája sarkába, leült a székre, és így folytatta.

- Kérlek, ülj le, nem foglak megharapni, de kényelmetlenül érzem magam, hogy te állsz, míg én itt ücsörgök- mutatott még mindig az üres szék felé, én pedig vonakodva, de engedtem a csábításnak. Minél kisebbre akartam a távolságot csökkenteni kettőnk között, olyan vonzódást éreztem, amit még ezelőtt soha, egyetlen-egyszer sem. Még Mariánál sem.

-Nem akarlak elijeszteni, de szeretném, ha mindent tudnál rólam, nincs értelme titkolóznunk.

Van egy képességem, afféle jövőbelátás. Látok dolgokat a jövőmből, általában olyan dolgokat, amik kapcsolatban vannak velem. Néha nagyon tisztán, néha kevésbé. Téged is láttalak előre, sok mindent tudok rólad, Jasper. –majd itt elhallgatott és lehunyta szemét. Arra várt, hogy megemésszem, amit mondott.

Úristen, vajon miket láthatott rólam? Az a rengeteg mészárlás, csata, gyilkosság, amit elkövettem. Magamat is egy démoni fenevadnak tartottam, de egy kívülálló számára ez még erőszakosabbnak tűnhet. Eszembe jutott annak a szerencsétlennek a képe abban a sikátorban… vajon mennyit láthatott vagy tudhat mindezekről? Mégis itt ül velem szemben, nagyon nyugodtan, és úgy mosolyog, hogy az képes lenne elemészteni egy vámpírt. Békét, nyugalmat és örömöt éreztem csak felőle. Hogyan lehet valaki ilyen önzetlen, ennyire kedves?

Ahogy kimondta a nevem, beleborzongtam. Már nem lepődtem meg azon, hogy a nevemen nevezett, holott én még nem is említettem. Felesleges lett volna megvárakoztatnom, nem ért teljesen váratlanul vallomása. Elvégre nekem is van képességem, én is ugyanolyan különc vagyok, mint ő. Talán ezért is találtunk egymásra. Ő mindeközben csak ült nyugodtan, mozdulatlanul, és várt, hogy én beszéljek. Meg kellett tudnom, hogy mit látott rólam. Azt nem tudtam volna elviselni, ha később a tetteim miatt megutálna, vagy esetleg undorodna tőlem, amit nem is vethettem volna a szemére, de ki kellett derítenem.

- Mit láttál rólam? – próbáltam kérdezni kedvesen, de a félelem és az idegesség kihallatszott a hangomból.

- Hát nem mondanám, hogy sokat, de láttam, hogy éltél egy pár évig Dél –Amerikában, és hogy ott voltál a lóversenyen is. – itt elmosolyodott és elrévedt az arca, mintha eszébe jutott volna egy emlék. Tehát akkor is őt éreztem annyira erősen. Eddig jó, ez még nem a legszörnyűbb, amit láthatott, de még nem fejezte be.

- És láttam azt a nőt is a sikátorban. De ne aggódj, nem hibáztatlak, tudom, hogy küzdesz ellene, hogy megbántad, és látom a szemeden, hogy, azóta nem is iszol embervért. Nem gyűlöllek érte, mert nem tudlak gyűlölni. – szavait megnyugtatásnak szánta, mert megláthatta elborzadt arcomat.

Tehát tényleg ismer. Hibáimat, botlásaimat, ismeri vétkemet. Bár a szavai szívet melengetőek voltak, még mindig nem értettem, hogy képes így érezni egy gyilkos iránt.

- Hogyan lehetséges ez? Miért? – ennyit tudtam csak zavaromban kérdezni tőle.

- Volt két látomásom kettőnkről is. Láttam, hogy ma találkozni fogunk abban a kávézóban, bár azt nem tudtam pontosan, mikor, ezért már rég kerestelek és vártam rád a kávézóban egy ideje minden nap.

De még ez előtt volt egy olyan látomásom kettőnkről, ami még nem történt meg. Csak Te és én voltunk ketten kint az erdőben, és amit mondtál, majd ahogy rám néztél, az mindent elárult. Éreztem, tudtam, hogy rád vártam egész létemben.

Magas, dallamos hangja, mint a madárcsicsergés, vidám, élettel teli. Aranyló szemeiben a szerelme lobogott, és én is éreztem testem minden sejtjében. Az ő heves szeretetét és magamét is iránta. Bőröm felforrósodott csak a pillantásától is. Nekem sem kellettek szavak. Éreztem és tudtam én is. Ha ő így elfogad, minden hibámmal együtt, semmi nem fog visszatartani, hogy vele maradjak. Örökre.

- Én is érzem, azt hiszem még biztosabban, mint te – megengedtem magamnak egy féloldalas mosolyt – és ha elfogadsz, veled maradok az örökkévalóságra.

- Ó, én harcosom, erre várok, mióta először megláttalak abban a látomásban. – hirtelen felállt, letérdelt elém és megragadta jobb kezem. Megcsókolta, mire én másik kezemmel megsimogattam arcát. Belevesztem szemeinek varázsába, érintése megsokszorozta erős érzelmeit bennem. Úgy éreztem szikrák ezrei pattannak ki keze nyomán, és magával ragadott a hév. Közelebb húztam arcát és lágyan megcsókoltam.