Egy hét Kézműves Tábor, avagy hogyan lettem Gabi néni

Kifestett gipszek

Így visszagondolva gyorsan eltelt az - az egy hét. Minden nyár első hetét, immár 5 éve a törteli Általános Iskola Kézműves Táborában töltöm. A tábort anya vezeti és mi nővéremmel, már évek óta aktív foglalkoztatók vagyunk.

De ez a hét a szokásosnál is nehezebben indult. A leparkettázott teremben harminc kicsi gyerek várt bennünket minden reggel. Főleg alsó évfolyamokból, de feltűntek köztük az évek óta rendszeresen járó, szinte már törzstagnak számító emberpalánták is. Habár nekem nem kellett minden nap 8-ra érkeznem, mint a kis gyerekeknek, mégis nehezen hagytam el az álommanókat. A hétfőt mindig kíváncsian várom. Ilyenkor derül ki, milyen lesz a gyermekcsapat, mennyire ügyes kezűek, esetleg hangoskodóak, mit kell kitalálni a kisebbek és a nagyobbak lefoglalására? De majdnem lekéstem a kezdést, mivel sajnos este nagy izgalmak és pakolászás közepette elfelejtettem beállítani a mindig sikongó órámat, és majdnem akkor ébredtem mikorra be kellett volna érnem. Egyetlen szerencsém mindössze annyi volt, hogy épp hétfőn tartott egy óra táncot az egyik felkért tanár néni, így volt elég időm odaérni, kipakolni és felkészülni a gyerekroham előtt.

Volt már ijesztő élményetek? Hát nekem itt akadt néhány… mikor 15 gyerek esik neki az asztalnak, hogy gyöngyöt szeretne fűzni, de nem tudnak még tűbe fűzni se, és egyszerre, mindnek abban a pillanatban kell minden. Miután 3 gyöngyös tálat sikerült kiborítani, 5 tűbe befűzni és egy hadseregnek is elég drótot levágni, úgy döntöttem beletörődöm a sorsomba és csendben hallgatok, majd utána összesöpröm a szétszóródott gyöngyöt és vegyes csomagot készítek.

Az egy délelőttön át készült fülbevaló

Előfordult, hogy hat gyereknek kellett levágnom mindenféle színű fonalat és miközben elindítottam a fonást (hármas fonást), még kettőt kezdtem és tanítottam. Néha úgy éreztem külön életet él a kezem és a szám.

Szerencsére a tábor csak délig tartott, de én utána kétnaponta még bejártam Ceglédre énekkaros próbára, így míg a gyerekek délben, én este 6 körül érkeztem haza. Voltak nagyon fáradt pillanataim…

Ugyanakkor soha, semmi pénzért nem hagynám ki ezt az egy hetet. Persze nem a strapa és a készülődés miatt, hanem, azok miatt az emlékek miatt, amik elkísérnek, ha nehezebb pillanataim vannak. A gyerekek nagyon nyitottak, alkotás közben mesélnek magukról, az élményeikről. Kinek milyen állata, ruhája van, merre volt kirándulni, mi a kedvenc színe, kedvenc étele a mamája mit fog főzni? Egyszerűen csak beszélgetünk egymással, és ez jó. A gyereknek is, mert beszélhet magáról, kommunikálhat a társaival, és nekem is, mert sok mindent tudok meg a szokásaikról, a viselkedésükről, arról, miben térnek el pl. tőlem. Nagyokat nevettünk, és közben, ahogy figyeltem őket, ahogy a kis kezükkel, a homlokukat ráncolva összpontosítanak, rájöttem, hogy nekik ez nagyon is fontos feladat. Megtanulni, hogyan kell tűbe fűzni, egyszerű papírból ajándék képet és meghívót készíteni csak ragasztással. Érdeklődve várni, hogy a nagy nehezen bekötözött rongydarab, amit színes vízbe, majd ecetbe tettünk a kikötözés után gyönyörű márványos terítő vagy póló lett, és ennek az egésznek batikolás a neve…ezek mind fontos és talán egy életre hasznos tapasztalatok, azoknak, akik megtanulták.

Ezek mellett még két nagyon fontos dolog jelent meg a táborban. Az egyik ilyen a nagyfokú segítőkészség. Olyan felsős diákok, akik segítettek nekünk befűzni, vizet hozni, mert segíteni akartak, fogták türelmesen társuk fonásának a végét, ezzel is segítve őt. Olyan is volt, aki bár keveset próbált ki a napi 4-5 tevékenység közül, mindig valami nagyon szépet, kiemelkedőt készített, nem hagyta félbe, egész délelőtt a gyöngyöt és a drótot bűvölte, hogy dél tájban készen legyen az annyira áhított fülbevaló. Itt kezdődnek az élet nagy dolgai.

A másik ilyen, ami általában kisgyerekeknél gyakrabban fordul még elő, a hála és ezzel együtt az ajándékozás. Nem egy gyerektől hallottam: „Ezt az anyukámnak, testvéremnek, mamámnak, apukámnak készítem… és volt, hogy megkérdeztem tőle: És magadnak mit készítettél? Mire a kislány csak elmosolyodott és azt mondta: Még semmit, de majd otthon készítek. Ez nekünk is és a családnak is nagy öröm, bár a szülők is örülnek a kapott dolgoknak, mégis azt szeretik, ha a gyerek magának alkot, nem nekik.

Képeslap készül papír domborítással (bossing)

De számomra mégis a legnagyobb élmény az volt, mikor a sötét hajú kicsi lány kezét kinyitva egy dióhéjból készült katicát tartott felém, mondván: - Ez a tiéd, Gabi néni, amiért megtanítottál. Majd megölelt. Ezek nekem sokat jelentenek. Kicsit ledöbbentem a nénin, majd elvettem tőle, és megmagyaráztam, hogy szerencsére még nem vagyok annyira öreg, hogy néni-zzen, és bátran tegezhet. Utána, persze a többi is nénizett, de nem bántam, mert a gesztus őszinte volt, és legalább megadta a tiszteletet, még ha nem is vagyok néni.-).

A katica most is az asztalomon, van, én ezt nem tekintem vacaknak, mert ő keményen megdolgozott vele, kifestette, kivágta a lábait, és mégis lemondott róla, azért, hogy nekem adja, mert hálás, és meg akarta köszönni.

Nem állítanám, hogy tanár akarok lenni, sőt, nagyon nem, de ez az egy hét mindig emlékezetes, és bár elég sűrű két hét van mögöttem azóta, (egy hét gyakorlat, és egy hét Szegeden rokonokkal), most is elmosolyodom, ha ezekre a pillanatokra gondolok.