Utazás a boldogságba 9. fejezet és játék vége

És, végre itthon vagyok, és a fejezet is sikeresen ki lett javítva, így most frissen, gyorsa fel is rakom. Mivel most kiderül ki az idegen, így az előző fejezetben elkezdett játék is véget ér!

Bár szomorú vagyok, hogy ilyen kevesen tippeltek, de remélem a győztes öröme annál nagyobb lesz. Ő pedig nem más, mint Musafan. Bár sok variációt írt, mégis az ő lehetőségei között van az új karakter, és én bár kicsit máshogy írom majd meg ezt a részt, az ő megoldása volt a legjobb.

Kérlek, hogy lépjünk mielőbb kapcsolatba az ajándékod ügyében, itt az email címem, charlotte90.09@hotmail.com ezen is elérhetsz, de írhatsz chatbe, vagy kommentben is, és akkor megbeszéljük, hogy a videót vagy egy kis novellát juttassak el hozzád.

És jöjjön akkor az új fejezet! Jó olvasást, és kommenteket kérek!

9. Döntések, döntések…

Alice

Mikor eltűnt a látomás, én továbbra is csak meredten néztem magam elé. Nem akartam, hogy tudja, hogy visszatértem. Kellett egy pár pillanat, hogy átgondoljam, mit is akarok tenni, de tudtam, nem sok időm van. Észre fogja venni, hogy megijedtem. Először erre akartam koncentrálni, próbáltam nagyobb levegőket venni, hogy bódító illata betöltse tüdőmet, ezzel csökkentve a pillanatnyi idegességemet.

A szőke vámpír ránk fog támadni. Ezelőtt még soha nem láttam egyik látomásomban sem, az arca nem volt ismerős, így sajnos a sötétben tapogattam. Ki lehet az az ismeretlen nő, és miért támad ránk? Egy régi ellenség? Vagy valaki bosszút akar állni, esetleg egy jövőbeli ellenségünk, akivel még egyikünk sem találkozott - túl sok volt a lehetőség. Mi van akkor, ha az egykori szeretője az, akiről nem tudtam és most azért jön, hogy elrabolja életem szerelmét? Végiggondoltam, mi történne, ha elmondanám vagy elhallgatnám. Ha nem mondanám el, hazudnom kellene neki, és persze eltitkolnom előle, amire egyáltalán nem lettem volna képes. Nem akartam becsapni, és valószínűleg megérezné a kétségeimet. Tehát nem maradt más választásom, mint elmondani, amit láttam, vállalva a kockázatot, bármi történjen is velünk ezután. Féltettem őt, féltettem a kapcsolatunkat, ami még épp most kezdte szárnyait bontogatni… nem volt több időm.

- Alice, mondd, mi a baj? Mit láttál? – hangja a fülemben sürgető volt, választ akart azonnal.

A döntés csak pár másodpercig tartott, de elhatároztam magam, lesz, aminek lennie kell.

Jasper

A mondatom végét már nem halotta. Megint látomása volt, és én csak tétlenül vártam, hogy tekintetébe visszatérjen az élet miközben kezét szorongattam. Távolba révedt szemei csak pár pillanatig voltak vakok, majd éreztem, hogy nagyobb levegőt vesz, tüdeje megemelkedett, de nem nézett fel rám. Hangulata egy pillanat alatt söpört végig rajtam. Félelem, ijedtség, kétségek, bizonytalanság. Mit láthatott ebben a fél percben, ami ennyire felzaklatta? És mert nem szólal már meg? Nem szeretné elmondani? Azt is megérteném, de a végtelenül hosszúnak tűnő csendekkel egyszer az őrületbe fog kergetni!

- Zavaró tud lenni, igaz? Sajnálom –hangjában félelem bujkált. Halkan ejtette ki a szavakat, mintha csak nekem suttogna, egy ember meg sem hallhatta volna.

- Ha el szeretnéd mondani, én meghallgatom, ha nem, nekem úgy is jó, csak beszélj. Megrémiszt a tekinteted - kértem csöndesen, a legbársonyosabb hangon, amin valaha csak megszólaltam. Bűnbánó arcáról még mindig semmit nem tudtam leolvasni, de érzései nem hazudtak. Még mindig bizonytalan volt. Lassan kezdett bele, kis szüneteket hagyva a szavak között.

- Rád is tartozik, és persze, hogy el szeretném mondani. Mindössze, csak nem értem mit jelent ez számunkra. Mi közünk van hozzá? – majd hangosabban és határozottan elkezdte mesélni.

- Magunkat láttam. Te előttem álltál, védekező testtartásban egy számomra idegen, szőke hajú, gyönyörű, vörös szemű vámpírnővel szemben. Majd, szóltál, hogy álljak hátrébb, (nem mintha nem tudnám megvédeni magam) és az ismeretlen neked támadt- az utolsó szónál vett egy nagy levegőt és lassan kifújta.

Azonnal Maria arca úszott be szemeim elé. Arcának vonalaira a mai napig tisztán emlékszem, de az iránta való érzéseim az ellenkezőjére változtak az óta. Életem első szerelme, akiért a Földet is kimozdítottam volna a sarkaiból. Olyan ostoba és elvarázsolt voltam akkor. Elhittem minden szavát, miközben ő csak kihasznált, egy katona voltam az ő sakk játszmájában. Bár elválásunk óta nem tudtam róla semmit, nem hittem volna, hogy vele fogunk találkozni. És az ő haja nem szőke volt, hanem barna. Majd Nettie arca villant be, de ezt a lehetőséget is gyorsan elvetettem, mivel vele és Lucyvel még akkor végeztünk mikor fellázadtak Maria ellen és külön sereget akartak szervezni. Ki lehetett hát az új vámpír? Meg kellett tudnom a részleteket is, hátha abból rájövök valamire. Feltörtek bennem a régen tanult, katonai ösztönök. Már a vadászat és a harc gondolatától is megrészegültem, de tisztán akartam gondolkodni, hogy semmi ne kerülje el a figyelmemet.

- És az idegennek, nem volt valamilyen megkülönböztető jele? Egy ékszer, vagy valamilyen furcsa jellegzetesség? – nem értettem miért, de nagy szemeiben mintha örömöt láttam volna, ahogy ezt kimondtam.

- Tehát nem ismersz olyat, aki így nézhet ki? – kérdezte kicsit lelkesebben, de a szeme már mosolygott. Akkor ezek szerint talán nem is magát félti a támadótól, nem is ezért éreztem a kétségeket és a bizonytalanságot? Lehetséges lenne, hogy féltékeny? Nem is magát félti, hanem az elkövetkezendő jövőnket? Kicsi, butus galambom. Én viszont jobban féltettem az ő testi épségét, mint a kapcsolatunkat. Nem tudtam, a támadónk újszülött-e, mert akkor az ereje jóval nagyobb a miénknél, és ez gondot jelenthet. E mellett nem ismertem Alice fizikális képességeit sem, nem tudtam harcolt – e már egyáltalán vámpírral, és apró termetét végignézve, nem tűnt harcos alkatnak. De mindig azt tanították- Soha ne becsüld le az ellenségedet, mert bár a bors is kicsi, mégis erős. Idegesen egyik lábáról a másik lábára szökdécselt körülöttem, feszült volt, és a válaszomra várt, így nem késlekedtem.

- Már nem ismerek olyat, aki így nézne ki, és akit ismertem, sem hinném, hogy ránk támadna. – megállt a sétálgatásban, pont előttem, szembefordult és úgy mondta.

- Nincs semmilyen ékszer rajta, rendes hétköznapi ruhát viselt, nadrágban volt. Egyedüli jellegzetessége csak a szépsége, nem igazán láttam még ilyen szép nőt – de pajkosan rám kacsintott. Úgy döntöttem, jobb, ha elmagyarázom neki, én mit gondolok. Nem értettem tisztán a célzásait, de éreztem mi zajlik benne.

- Alice! Érzem, hogy zaklatott vagy, de nincs miért aggódnod. Előtted csak egy vámpírnőt ismertem, akibe valaha szerelmes voltam. Marianák hívták, Ő, és még két társa változtatott át és tett azzá, ami ma is vagyok. Ő a tapasztalatomat és a katonai ismereteimet kihasználva, hadsereget szervezett, melynek én voltam a vezetője, és az ő jobb keze. De mint később kiderült, csak a bábjának tekintett, kihasználta az iránta való érzelmeimet, és csak játszott velem. Az elválásunkat nem nevezném barátinak vagy szívélyesnek. Azt akarom, hogy tudd, nincs és nem is lesz másom, rajtad kívül – ugyanaz a mély, erős érzés, ami akkor odavonzott hozzá a kávézóban, most elemi erővel rohant meg megint, miközben beszéltem. A legapróbb porcikámat is átjárta Alice meleg szeretete. Tekintetünk összefonódott és rámosolyogtam válaszként.

- Én viszont nem e miatt aggódom – folytattam határozottan. – Nem tudom, hogy a vámpír újszülött e, és ha igen, mennyire harcképzett. Én miattad aggódom. Harcoltál már vámpír ellen, vagy egyáltalán valaki ellen? - vetettem felé kétkedő pillantást. Erre ő morcosan csak felhúzta az állát, és ennyit mondott.

- Rendben. Akkor játszunk. Kapj el, ha tudsz, és meglátjuk, mennyire kell féltened - mindezt szinte énekelve, hangja vidám, mint a magas harangok messze hangzó csengése az éjszakában. Nem akartam bántani, még a gondolata is megrémített, hogy megsérülhet… de legalább megismerhetném más oldaláról is.

- Már látom, hogy futunk, szóval gyere… kapj el – és futásnak eredt. Ahogy szaladt, mozgása, mint egy ifjú őzé. Viccesnek tartottam a gondolatot, hogy megküzdjek vele. Habár nem ismertem képessége erejét, és hogy ezt mennyire tudja kihasználni, én kevésbé hittem erejében. Csak egy másodpercig néztem, ahogy alakja távolodik, majd utána vetettem magam.

Mint az űzött vad, úgy szaladt szélsebesen előttem. Mintha repülne, lába alig ért a kövekhez, növényekhez, mégis minden mozdulata csupa elegancia. Léptei, mint a tánclépések. Nem egyenes vonalban haladt, hogy ne érhessem olyan könnyen utol, mégis tökéletes biztonsággal szaladt, ahogy a fákat kerülgette. Nemhiába, megvannak benne is fajtánk ösztönei, képességei, szépsége.

- Ne csak kergess, kapj el! – visszanézett, és kacéran felém villantotta mosolyát egy pillanatra. Kellett egy másodperc, mire rájöttem, hogy nem a feladatomra, hanem a látványra koncentrálok.

Lendületet vettem, és teljes erőből elkezdtem futni, mire ő hasonlóképpen tett anélkül, hogy hátranézett volna. Az arcomba csapódó szél csiklandozott és nagyon régen éreztem már magam ennyire felszabadultnak. Mivel úgy tűnt, van kedve futni, és szeret is, egy csel mellett döntöttem, hogy mihamarabb véget vessek kis játékunknak. Egy éles kanyart véve befordultam jobbra, de abban a másodpercben, hogy én léptem párat oldalra, ő megállt.

- Jól van, akkor ne fussunk. Nézzük, a közelharcot! – és kezét kinyújtva hívott csábítóan maga felé. Nem gondolkoztam csak teljes erőből futni kezdtem felé. Ő egy millimétert sem lépett arrébb, addig a pillanatig, míg majdnem el nem értem. Ekkor megpördült oldalra, és én hiába nyújtottam érte a kezem, majdnem nekiszaladtam az előttem levő fának. Felszaladtam rá, majd hátraszaltóztam, és Alice elé érkeztem.

- Nem is olyan könnyű, igaz? – mosolya betöltötte arcát, és éreztem benne a magabiztosságot és vidámságot. Jól mulatott. – Nem tartod furcsának? Rajta, érints meg, ha tudsz, és ne fogd vissza magad. – ott állt velem szemben, mozdulatlanul, akár egy tökéletesre csiszolt szépség, és minden porcikám arra vágyott, hogy karomba zárhassam ezt a kis betöretlen vadócot. Kezdtem ingerült lenni, de kérdése elgondolkoztatott. Megállt, mikor el akartam kanyarodni. Vajon most is előre látta mit tervezek? Minden egyes mozdulatomat? Azonban még nem voltam benne teljesen biztos. Teszek egy pár próbát- elmélkedtem.

Hirtelen dereka felé emeltem kezem, mire ő hátrébb ugrott, kellő távolságba ahhoz, hogy nyújtott kezem ne érhessen hozzá. Üresen maradt kezem tehetetlenül dermedt meg a levegőben egy pillanatra, és csak ámultam gyorsaságán. Majd ismét próbálkoztam. Felé léptem, kinyújtva karjaimat, hogy kezét magamhoz húzva kerüljek közelebb hozzá, de ekkor oldalra lendült, átfordult a kezein és mögém került. Megálltam a mozdulat közben, de akkor kicsi kezek fonódtak derekam köré és megéreztem, ahogy mellkasa az enyémhez simul.

- Megvagy vadászom – halottam a hátam mögül gyermeki hangját. Felé fordultam, de nem bontakoztam ki öleléséből. Így néztem vigyorgó arcára, mikor megkérdeztem.

- Tehát végig előre láttad minden mozdulatomat.

- Amint eldöntötted, merre akarsz mozdulni, … igen. Most már nagyon tisztán látlak. Jobban, mint eddig bárkit vagy bármit. És ez is bizonyítja, hogy nem kell féltened. Senki nem kerülhet a közelembe, sem a tiédbe, anélkül, hogy ne tudnék róla. Meg tudom magam védeni, így maradtam életben eddig is és ezután is, még ha kisebbnek is tűnök egy ellenfél szemében – itt megint pajkosan rám kacsintott.

- Előre fogom látni, ha támadás érne minket. Én attól tartottam, amit az a nő jelenthet neked. Köszönöm.

- Mit Köszönsz? Hiszen még nem tettem semmit – nem értettem, ezt most miért mondja.

- A vallomásodat köszönöm. Soha ettől szebbet nem hallottam. Bátor ember az, aki képes felvállalni, és kimutatni érzelmeit. Köszönöm a bizalmad, ígérem, nem élek vissza vele.

Az ő szenvedélye az én vágyaimmal keveredve hurrikánként söpört végig rajtam egy pillanat alatt. Felé hajoltam és ajkam óvatosan övéhez érintettem. Puha ajkának érintése, mint az édes méz, keveredett a bennem kavargó eufóriával. Kezeit, még mindig derekamon éreztem, én pedig két kezem közé vettem tökéletes arcát, és elmélyítettem csókunkat. Mikor Alicen kezdtek eluralkodni érzelmei, kelletlenül elszakítottam magam forró ajkaitól. Válaszként egy durcás morgást kaptam.

- El is várom Hölgyem, hogy betartsa a szavát. Végtelen sok időnk van, és most már a képességed sem ment meg tőlem. Soha nem szabadulsz – és még egy apró puszit leheltem szájára, pecsét gyanánt, ígéretemre.

Bal karját levette derekamról, de jobbjával belém karolt, és elindult maga után invitálva.

- Akkor nem aggódunk tovább az idegen miatt. Nem láttam pontosan, mikor találkozunk, de a táj már havas volt. Ez azt jelenti, még legalább fél évünk van kitalálni, mihez kezdjünk, ha nem több. Engem viszont jobban érdekel az, amit nem fejeztünk be. Én még mindig nem sok mindent tudok rólad. Mesélj magadról, Jazz… - és én engedelmeskedve óhajának, belefogtam ismét a keserves történetembe, amit eddig a lénye nélkül kellett leélnem.

Alice

Mesélt a családjáról. A vidékről, ahol felnőtt. Olyan megtörtnek, és fáradtnak tűnt mesélés közben. Ahogy lováról beszélt, felcsillant a régi fény szemében, mely egykor oly fáradhatatlanul lobogott, mikor csatába lovagolt a hátán.

- Milyen színű volt a szemed előtte? – most, hogy ránéztem, nem tudtam volna más színben látni, a már elmémbe vésődött aranybarnás szempárt, de érdekelt, hogy nézhetett ki ember korában.

- Kék színű volt a szemem, de ezt most miért kérdezted? – bámult rám értetlen szemekkel.

- Csak kíváncsi voltam – mindent tudni akartam róla, ami valaha hozzá kapcsolódott.

Aztán folytatta. Mesélt a csillagokról, a hogyan tanulta meg a tájékozódást az égi térkép alapján… merre járt már Amerikában. Most jöttem rá, mennyi mindent nem láttam még a világból és mennyi lehetőség áll előttünk.

- Menjünk északra, azt a vidéket nem ismerem – vetettem fel neki is az ötletet, hátha elfogadja.

- Oda megyünk, ahová csak szeretnéd – hangzott a hízelgő válasz egy halvány mosoly kíséretében. Megtorpantam…

A szőke vámpírnő szemben állt velünk, még mindig támadó állásban.

- Mi nem akarunk bántani. Csak Barátokat keresünk, de nem ártunk senkinek. A nevem Alice- mutatkoztam be a szőke idegennek.

- Ha bántani akarnánk, már rád támadtunk volna, ahelyett, hogy itt cseverészünk kedélyesen- mondta Jasper keményen, erős, tiszta hangon. Megőrizte hidegvérét, de bármelyik pillanatban készlett volna harcolni. Minden idegszálával a szembenálló érzéseire koncentrált.

Az idegen arcán látszott a bizonytalanság, hogy a lehetőségeken és az esélyeken gondolkodik. Majd testtartása hirtelen ellazult, felegyenesedett, és egyenesen Alicere nézett.

- Az én nevem Rosalie Hale.

- Ohh – csak ennyi jött ki a torkomon.

- Mi az, mit láttál? – jött az ideges kérdés Jasper felől, aki még mindig jobb kezemet tartotta övéiben.

- Rosalie. Az idegent Rosalinak hívják. És barátságos lesz, ha mi sem közeledünk felé ártó szándékkal. Minden csak a döntéseken múlik…