Utazás a boldogságba - 14. fejezet

Először is elnézéseteket kell kérnem, de úgy döntöttem, nem hirdetek győztest az előző fejezetnél meghirdetett játékban. Két okból is: Mivel, bár jók voltak a tippek, egyikőtök sem találta ki konkrétan, így nem éreztem volna helyesnek odaadni valakinek csak úgy a jutalmat.
A másik, hogy két nappal előbb ígértem az olvasatot, de a fejezet most lett kész, és én pénteken Bécsbe utazom (ugye? mindenki utazik valamerre.-D) és akkor csak 4-5 nappal később hozhattam volna a frisset, de nem akartam nagyon húzni az időt. Szóval most felrakom, élvezzétek.

Már nem sok fejezetet tervezek, hamarosan utunk végére érünk, ezért kérnék mindenkit, akinek tetszett, vagy van kedvenc jelenete, részlete, írja meg kommentben, szóljon hozzá, mert már nem lesz sokáig aktualitása. És nagyon köszönöm mindenkinek, aki eddig is olvasta!

Jó szórakozást!

14. Tervek

Jasper

Olyan furcsa volt. Nem ilyennek képzeltem el az életemet. Kis, apró kezét a kezemben érezni, ez az egy dolog volt most, életem biztos pontja. Lassan ballagtunk a lemenő napfényben. A földnek nedves fű illata volt, bennem pedig egy régi emlék képét idézte fel.

Utoljára édesapámat és édesanyámat láttam ilyen meghitten és nyugodtan sétálni. Eszembe jutott a kis házunk melege, a régi kis fa kályha, melynek igen füstös szolgálatára, ma már semmi szükségem sem lenne. Kicsi, ütött kopott, és nagyon egyszerű asztalunk volt, a két helyiségből álló épület közepén, körbe négy székkel, amit az apám egy nyár alatt faragott. Az utolsóval pont a húgom születésére készült el. A büszkeség és az öröm szinte kézzel fogható volt azon a délutánon. Engem átjárt a boldogság úgy éreztem, nem lesz az életemnek annál tökéletesebb napja. A másik, ugyanilyen tiszta emlékem, mikor édesanyám megtudta, hogy megérkezett a behívóm a katonaságtól. Velem madarat lehetett volna fogatni, úgy éreztem, most megvalósíthatom magam, becsületet és hírnevet szerezhetek… tele voltam ifjonti vágyakkal. De anyám arcán csak szomorúságot és fájdalmat láttam.

- Nem tudom, látjuk e még egymást. Rossz előérzetem van, fiam. – köszönt el tőlem az ajtóban állva, mielőtt elindult volna a csapatunk.

- Visszajövök, anyám, nem lesz semmi baj. – homlokon csókolt búcsúzóul, én pedig mindvégig követtem alakját szememmel a lovam hátáról, míg a házunk melletti kis erdő el nem takarta alakját. Ezek voltak az utolsó szavaink egymáshoz.

Miután átváltoztam, nem mehettem a közelükbe. Kevéske lélekjelenlétemmel megértettem, hogy ha életben akarom őket tudni, messziről el kell kerülnöm, még a várost is. Mariával maradtam, és próbáltam minél távolabbra kerülni attól az élettől, amit én is elképzeltem magamnak. Egy család, legalább két gyermekkel, egy cserfes, takaros háziasszonnyal, aki mindig kész étellel vár haza az őrszolgálatból. Én megtisztítom poros, sarkantyús csizmámat, és a gyerekek zsivaja mellett, beszélgetünk az asztal körül, elmesélve, kinek hogyan telt a napja.

A fejemben akkor kialakult kép, már csak egy emlék maradt, évek kemény gyakorlatával kiöltem magamból minden ehhez hasonló gondolatot. Egy család számunkra elképzelhetetlen volt.

Elnyomtam a képet, és üresség nőtt a helyére.

Most azonban érzékeltem, hogy a kezem felmelegszik a kezében, ahogy lépkedtünk. Alice új élményekkel töltötte be az ürességet. És most úgy éreztem, lehetőséget kaptam, hogy a fejemben levő álom egyszer megvalósuljon, ha nem is teljesen. És nem tudtam, ez mennyire fogja rosszul érinteni Alicet.

Mindezek mellett, nem hagyott nyugodni a gondolat, mi köze lehet az ismeretlen klánnak a Volturihoz. Alice élményei alapján a látogató nem kívánatos volt, de mégis udvariasan fogadták. Nem mintha tehettek volna bármit is ellene.

- Gondterhelt vagy. Már megint.– vonta magára Alice a figyelmem. – Nem szeretlek ilyennek látni.

- Csak eszembe jutott valami. – Soha nem meséltem neki a képről a fejemben. Ez, ilyen formában már nem valósulhat meg, és nem akartam elkeseríteni a saját bajommal. Tudtam, hogy nem nyugszik, míg meg nem tudja a teljes igazságot, de még nem akartam előhozakodni a jövővel. A közelében csak melegséget és tiszta szeretetet éreztem. Próbáltam ellazulni, és csak erre koncentrálni, minden idegszálammal magamba szívni lényének vidámságát. A bizsergető érzés a bőröm alá kúszott, felmelegített, mint egy kandalló a fagyos, esős idő után, melynek közelében félő, hogy megperzselődsz. Én izzottam, és örömmel égtem volna el a szerelme tüzében.

- Megosztod velem? – hangja kérlelő, elengedte a kezem, megfosztva érintésétől, és körbeszökdécselt, majd megállt velem szemben. Mint egy akaratos kisgyerek, aki addig nem hagyja abba, míg meg nem kapja a játékát.

- A családom jutott eszembe. És a jövőnk. – és ezzel nem is hazudtam, mert tényleg ezekről gondolkodtam. Csupán, nem mondtam el mindent.

Láttam, hogy arca elkomorodik, és az apró mosoly eltűnt a szája szegletéből. Lenézett, direkt kerülte a tekintetem. Pár pillanatig meredt maga elé, tudni akartam mire gondol, de gyorsan rendezte vonásait, úgy szólt hozzám megint.

- Nagyon hiányoznak? Közel állhattál hozzájuk. Jó, hogy te emlékszel a rokonaidra. Mesélnél róluk? – hangjából kihallatszott a bizonytalanság – feltéve, ha nem zaklat fel nagyon. A kérdése oly egyszerű, a válasz mégis olyan bonyolult, és fájdalmas.

- Igen. Néha rettenetesen. Hiányzik az, amit elvesztettem, de csak így óvhattam meg őket magamtól. Az, hogy akkor távol maradtam tőlük, az életet jelentette számukra. Az emlékük ma is tisztán él bennem, de soha nem mehetek a ház közelébe. Gyötrelmes rágondolni, és arra is, ami már soha nem lehet az enyém. A fajtánknak nem adatik meg a családalapítás – elhallgattam, a válaszát vártam.

Nem így akartam ezt tudatni vele. De előbb vagy utóbb, úgyis szóba került volna, vagy már lehet, hogy maga is felfedezte, és most itt volt az alkalom. Elkapott a hév, és a szavak maguktól kicsúsztak a számon.

- Nem változunk. A testünk mindig ilyen marad, tehát nem lehet kisbabánk – fejezte be, a ki nem mondott gondolataimat.

-Szerettél volna gyerekeket, igaz? – kérdeztem Alicet.

Nem akartam elkeseríteni, szomorúnak látni, de azt hiszem, mikor rám nézett a tekintete már mindent elárult.Azóta sok minden változott, és nem akartam, hogy e miatt eméssze magát. A három napig perzselő tűzben elégett a régi életem is, és feladtam minden ehhez hasonló emberi vágyam és gondolatom.

- Az a múlt. Egy, azóta elhomályosult élet képe. A dolgok sokat változtak, és az én vágyaim és céljaim is átalakultak. – Közelebb húztam magamhoz és erősen a karomba zártam.

- Veled a karomban teljesnek érzem magam. Nincs szükségem semmi másra. Ne bánkódj, kérlek, e miatt. Én pedig csak remélhetem, hogy képes leszek kárpótolni a család miatti űrt a szívedben - forró csókot kaptam tőle lelkem megnyugtatására.

- Több mint elég. Benned társra, barátra, szerelemre leltem. Ennél soha nem kell több. Mindig itt leszünk egymásnak. - Fejét a vállamra hajtotta, de kezei elernyedtek. Tudtam, a jövőben jár.

Alice

Zongoraszó hallatszott. A dallam egyszerre energikus, mozgalmas, majd egy fél pillanat múlva átváltott lágy, érzékeny kis melódiává. A fiú művészi kezei alig értek hozzá a pianinó fehér és fekete billentyűihez, úgy tűnt, mintha a keze önálló életet élt volna a játék közben.

A zene betöltötte a tágas szobát. A bronzvörös hajú úrfi teljesen átadta magát a darabnak. Előtte egy kis könyvecske, tele bevonalkázott kottapapírral, mellette ceruza. A szobában félhomály, és bár lámpa nem égett, látszott, hogy a szoba nagyon tágas és nyitott. Két oldalról hatalmas ablakok árasztották be a lemenő nap fényét, a háttérben egy erdővel, távolabb egy hegyvidék, az takarta a nyugovóra térő napot.

A szoba bútordarabjai mind fából készültek, értékes munkák, a polcok tele minden féle méretű és kötésű könyvvel. A sarokban levő kis asztalon egy gramofon volt felállítva, mellette és körbe a földön minden felé lemezek hevertek. A polcokon és az asztalon kívül egy nagy, barna bőrfotel volt még a szoba bútordarabja. Ágy nem volt benne.

A játék egyszerre abbamaradt, a fiú hátrafordult. Az ajtóban egy hozzá hasonló, gyönyörű, vörös hajú nő állt, aranybarna szemekkel, egyik kezében virágok.

- Még nem vagyok kész, Esme. Nem illik megzavarni a művészt az alkotás közben – feddte meg a fiú.

- De mikor olyan gyönyörű, kisfiam. Nem bírtam kivárni. Úgy érzem, mikor játszani hallak, mintha az angyalok énekelnének. Napról napra kiválóbb vagy. Lassan lekörözöd a híres mestereket is – mögé sétált és a vállára tette a kezét kedvesen mosolyogva.

- Kérlek, játssz nekem valamit. Segít elterelni a figyelmem arról, hogy Carlile hamarosan elindul. Még a házból sem lépett ki, de már sajog utána a szívem. Örülök, hogy Jane elment, de nem bízom benne, és a Volturiban sem.

- Ne aggódj, anyám, minden rendben lesz. Nem láttam semmit a gondolatai közt, cselszövésnek nyoma sem volt.

Megfordult és egy ritmusos, élénk dallamot kezdett el játszani a zongorán. A nő a dallamra ingatta a fejét, és úgy tűnt, egy kicsit megnyugodott.

Visszatérve Jasper mellkasát éreztem, ahogy izgatottan levegőt vesz.

- Egy újabb részlet a klánról. A vöröses hajú fiú, akit korábban Edwardnak szólítottak, kitűnően zongorázik. És hatalmas szobája van – elmosolyodtam – sajnos ágy nélkül.

Jasper csak merően bámult rám, nem értette, mire gondolok.

A terv kristály tisztán készen volt a fejemben. Pont elfértünk volna abban a szobában, ketten Jazzel, ha csatlakozunk hozzájuk. Elterveztem, hogy miénk lesz a szoba. Onnan gyönyörű a kilátás, és talán elég tágas lesz kettőnknek. A fejemben már elképzeltem, hogyan rendezhetnénk be és miket csinálnánk ott…

- Várj egy percet. Érzem, hogy nagyon izgatott vagy, de mi történt?

- Edward zongorázott és egy Esme nevű vámpírral beszélgetett. Érdekes volt. Amennyire láttam, nagyon elragadó és barátságos, Edward az anyjának nevezte és neki is aranybarnák a szemei – Jasper szemei elkerekedtek.

- Soha nem hallottam még olyanról, hogy egy vámpírnak utódja született.

- Akkor előfordulhat, hogy csak fiaként kezeli. De számomra úgy tűnt, a viszonyuk nagyon is családias. Esme azért aggódott, mert Carlile, a szőke, elutazik valahová… a Volturit emlegették ők is. Úgy tűnik, Jane üzenete miatt. De Jane már nem volt ott. Nem várta meg az indulást.

- És te mindenképpen el akarsz menni hozzájuk. – Ez nem kérdés volt, Jasper csak megállapította, amire gondoltam.

- Tetszik Edward szobája. Ha csak az övé olyan nagy, mekkora lehet az egész ház? Úgy hiszem, akad ott hely számunkra is. És mivel Rosalieval találkozni fogunk, feltételezem a többiekkel is. És még valami. Edward azt mondta, nem látott semmilyen gonosz gondolatot Jane fejében. Ez azt jelenti szerinted…

- Hogy a fiú gondolatolvasó. Ezek szerint neki is van tehetsége, akárcsak nekünk.

- Óh, már alig várom, hogy találkozhassam vele. Siessünk, észak felé kell mennünk. – megfogtam Jasper kezét, és futásnak eredtünk.

Alig bírtam magammal. Talán már nem is olyan sokára találkozhatunk velük. Család. Jasper a párom, de ennyi vámpír… békések, és kedvesek. El sem tudtam képzelni, milyen lenne családban élni. Nekem nem voltak fájó emlékeim, mint Jaspernek. Új lappal kezdhettem. Új élet, új emberek, és Edward, akinek szintén van tehetsége, és úgy tűnik, a többiek is tudnak róla. Beleborzongtam a gondolatba és a lehetőségekbe, hogy ők mennyivel többet tudhatnak a képességeinkről. Feltehetjük valakinek a kérdéseinket. A gondolataim cikáztak, de Jasper keze biztos pont volt, miközben szaladtunk.

Három nap telt el az indulásunk óta. Egyre többször láttam az idegen vámpír klán tagjait. Hol tisztábban, hol csak képeket, hol egész jeleneteket. Egyedül Carlile-t nem láttam, és nem értettem az okát. A többiek a ház körül voltak, eljártak vadászni, és Emmett-et tanították a létünk szabályaira. A sok látomás miatt kezdett körvonalazódni a hely, észak felé, Kanadába tartottunk. Egy esős, ködös kis városban éltek, Forksnak nevezték, …oda tartottunk.