Utazás a boldogságba - 13. fejezet

Ide is kiírom. Megint lehet játszani, a kérdésem most: Mit vehetett Alice a boltban Jaspernek?
Legyetek kreatívak, megéri, én már tudom:-D . A nyertes két nappal előbb elolvashatja az új fejezetet . Megéri játszani, úgy hiszem.

13. Kóbor vámpírok járnak…

Jasper

Szemei üvegessé váltak, és már kezdtem aggódni, hogy valami baj van, hogy nem tér vissza a révületből. Így neveztem magamban a látomásait. Habár nagyon hasznosnak tartottam képességét, néha megijesztett. Mi van akkor, ha a látomásai tévútra visznek minket? Honnan tudja Alice, hogy akiket lát, majd nem az ellenségeink lesznek? És egyáltalán, hogyan láthat valakit, akit még nem is ismer?

Még azon is nehezen tértem napirendre, engem hogyan láthatott, és hogyan szerethetett belém csak a látomásai alapján. Ennek ellenére valahol legbelül éreztem, hogy igaza van, mindenben, amit lát vagy érez. Hiszen tudtam mi van kettőnk között, saját magamon tapasztaltam, és érzem, hogy milyen szoros a kapocs, ami összefűz. De a régi ösztönöm, az állandó harckészültség, és a Mariával eltöltött évek kiölték belőlem a bizalmat. Abban a világban csak magunkra számíthattunk, nem voltak barátaink.

- Mit gondolsz? Miért láttam most többet belőlük? – Alice a karomban feküdt, arcát a mellkasomon pihentette. Miután részletesen elmesélte, mit látott, hogy úszott át a kép, azon törtük a fejünket, ez mit jelenthet. Bár már teljesen beesteledett, nem akartunk visszamenni a szállodai szobába. Kavarogtak a gondolataim.

Rá akartam jönni a dolog nyitjára, és el kellett döntenünk merre megyünk tovább. Mivel az elmúlt éjszaka, elég nagy romokat hagyott maga után, - tekintve, hogy minden fa és bokor megsérült körülöttünk - egyértelművé vált, hogy nem is lennénk képesek feltűnés nélkül emberek közelében lakni. Vagy, legalábbis nem egy hotelben, ahol túl vékonyak a falak. Alice szerette volna megkeresni az ismeretleneket, akiket látott, csatlakozni akart hozzájuk, én pedig el akartam hagyni a várost. Bár jól éreztem magam a kis szobában, nem tűrtem meg magam körül az embereket sokáig.

Egy ideig vonzó volt megint az emberek közt lenni. Kezdtek visszatérni a régi szokásaim. A régen megtanult udvariasság, ajtók kinyitása, rendes, tiszta öltözék, ezek mind a luxust és kényelmet jelentették számomra. De a torkom mindig száraz volt, és a heves érzelmek nem segítettek, még jobban táplálták az indulatokat. Olyan sokat fektettem bele, hogy a látszólagos nyugalmam fennmaradjon.

Mindig kitartónak tartottam magam. De túl erős volt a vérszomj, és az én akaratom, még mindig túl kevés. Hangosan gondolkoztam, remélve, hogy az segít.

- Vannak ötleteim. Talán, minél többet látod őket, annál erősebben kötődsz hozzájuk érzelmileg, és valahogy az elméd jobban rákoncentrál az övékre. De még mindig csak a hirtelen döntéseiket látod, és ez aggaszt. Az eddig elmondottak alapján elég harciasnak tűnnek, és így kevésbé vonzóak a szememben. Csodálkozom, hogy a Volturi hagyja, hogy, ….Ha bármi bajod esne… nem akarom, hogy…

- Sssss, ezt már megbeszéltük. Tudom, hogy nem fognak bántani. Érzem. Majd megérzed Te is. Jó emberek… vagyis vámpírok. – csókkal hallgattatott el, és nem ellenkezhettem.

- Szóval úgy gondolod, az erős kapcsolat miatt van. Az jó jel, mert azt jelenti, hogy egyre többet fogom látni őket. Vagy nem?

- Nem tudom. A képességedről csak halvány sejtéseim vannak. És, bár hozzám is erősen kötődsz, mégsem láttál túl sokszor.

- De mindig élesen és tisztán. – rámosolyogtam válaszként.

- És most merre tovább? Nem maradhatunk örökké. Nem állhatom az emberek közelségét olyan sokáig, és azt hiszem, sokba kerülne megtéríteni az összetört bútorokat – csábosan rámosolyogtam, és erősen magamhoz öleltem. Annyira jó volt a karomban érezni. Megleltem a társam, minden téren. Most már, határozottan nem voltam magányos.

- Igen. Mennünk kell. Reggel majd kijelentkezünk és elindulunk. De most maradjunk még egy kicsit. Így akarok feküdni örökké, élvezzük még ki az éjszakát, amíg a miénk.

Keze a mellkasomon pihent, egymás lélegzetvételeit hallgattuk, mint két harmónia mely a csillagos ég alatt összeforr. Apró kis teste körém fonódott, én pedig örömmel szorítottam magamhoz boldogságom forrását. Nem beszélgettünk, éreztem, hogy koncentrál, gondolkodik, és valószínűleg a holnapot tervezi. A sejtjeim mintha önálló életre keltek volna, én is átvettem izgatottságát. A holnap új utat, új eseményeket hoz majd. Nekem is e körül forogtak a gondolataim. Kis fekete haját simogattam, mélyet szippantva az enyhe földillattal keveredett, bódító édességből.

Éreztem, hogy szomjam kezd visszatérni, a régi, kaparó szárazság megint a torkomat emésztette. Mindenképpen csillapítanom kellett, mielőtt visszamegyünk, az emberek érdekében.

- Alice. Vadásznom kellene – tudtam, hogy e miatt hamarabb fel kell kelnünk, és gyűlöltem magam, hogy a gyengeségem miatt erre kényszerülünk. Elszakadni a testétől… ez volt most a legfájóbb, legkegyetlenebb mozdulat.

- Nekem vannak jobb ötleteim is, hogyan csillapítsuk a szomjadat, és húzzuk az időt hajnalig – egy kacér mosoly, és ajkai az enyémet keresték. A hajnal első sugara összesimulva talált ránk.

- Igen, ez segített valamit, de csak felkorbácsolta, nem mulasztotta el a szomjamat – nevettem rá incselkedve, mikor erőszakkal elszakadtam szájától.

- Indulnunk kell.

- Igen, tudom. – lassan szedegette ruhadarabjait, kecsesen, nőiesen öltözködött. Szinte kínzóan gyönyörű teste szikrázott a Nap sugaraiban, még jobban kiemelve kecses, angyali voltát. Szemem aprólékosan körbejárta minden porcikáját, hogy a látvány örökre elmémbe vésődjön. Soha nem láttam még hozzá hasonló szépséget. Olyan volt, mint akkor este a kávéházban, mikor először megláttam. Egy apró angyal.

- Ejnye, uram. Rajtam felejtette a szemét – szólt rám pimaszul.

- Ha már kezem nem érintheti, legalább szememmel hagy érintsem, ami számomra a legdrágább a világon. Meg akarom őrizni a pillanatot, mikor először együtt ébredtünk. Ha nem is szó szerint.

Hirtelen a karomba ugrott, alig bírtam elkapni.

- Hidd el, sokszor fogunk még együtt ébredni. Tudom jól.

Alice

Egyedül rohanok a város felé, a szél az arcomba csap. A város szélén lelassítok, és emberi tempóban nyugodtan megyek el a hotelig.

Egy pillanattal később Jasper jelent meg, ő is szaladt, de az erdőben, fák közt. És nem voltam vele. Üldözött valamit, arca baljóslatú, veszedelmes. Vadászott.

- Ó, ez nem jó. – fakadt ki belőlem a sóhaj.

- Mi az, mit láttál már megint? – Jött az aggodalmas kérdés. Szerencse, hogy a karjaiban tartott, és szorosan fogott a látomás alatt. Örültem, hogy ott van mellettem.

- Egyedül megyek be a város… Ne is ellenkezz. Így lesz. – Láttam, hogy a száját nyitotta, hogy közbeszóljon, ezért inkább megelőztem.

- Te nem szeretnél bemenni a városba. Én elintézem a kijelentkezést, összeszedem a holminkat, te pedig addig vadászhatsz. Este, megígérem, kárpótollak az elvesztett időért.

- Tudtam én bármikor is nemet mondani? - egy lemondó sóhajjal megadta magát. Elhatároztam magam, ő megérezte, a vita eldőlt.

- Vigyázz magadra. A szívemet viszed magaddal.

- Ígérem, épségben visszatérek. – és egy hirtelen mozdulattal kirántottam magam a karjából.

Nem akartam hosszan búcsúzkodni, minél előbb indulok, annál hamarabb térek vissza hozzá.

Bár már fenn járt a Nap, még korán reggel volt. Az utca csöndes volt, csak az újságkihordók dobálták le az autó mobilokról az újságokat. Csöndben sétáltam be a hotelba. Az ajtó egy kis nyomás után engedett, Szerencsére nem zárták be, így nem csaptam nagy zajt. A portás még nem volt a helyén, így nyugodtan felballagtam a lépcsőn, és egyenesen a szobánkba osontam észrevétlenül.

Belépve eszembe jutott, hogy elterveztem, talán majd ez lesz a közös otthonunk. De elég hamar fény derült rá, hogy nem leszünk képesek emberek között élni. Ilyen szorosan nem. Nem volt sok időm. Jasper sietni fog.

Lecseréltem a koszos ruháimat, összeszedtem néhány ruhadarabot és könyvet, amit a várakozás napjai alatt vettem. Még mikor kibéreltem a szobát, vettem egy vászon hátitáskát is, pont egy ilyen esetleges gyors távozás esetére. Nem sok mindent akartam elvinni, képességemnek hála, bármikor pénzhez juthatunk. Azokat a ruhákat hoztam csak magammal, amiket én készítettem és amiket Jaspernek vettem. Megvártam, míg elkezdődik a portás munkaideje, és akkor leballagtam a földszintre. Kicsit elszomorodtam, valahogy megszerettem ezt a helyet… az első igazi lakhelyem volt, mióta vámpír lettem.

Többé már nem volt jelentősége, olyat kaptam, ami mindig velem van, és mindenért kárpótol. Társat találtam, az örökkévalóságra.

- Jó reggelt, kisasszony. – köszönt rám a portás üde mosollyal az arcán.

- Önnek is jó reggelt. Kijelentkeznénk.

- Rendben. És a fiatalúr is távozik? – egy pimasz mosoly jelent meg a szája sarkában. Szóval észrevette, hogy nem töltöttük itt az estét. Nem bánom. Legalább használhatja a képzelőerejét.

Már úton voltam visszafelé, mikor egy régiségbolt előtt mentem el az utcán. A polcokon régi, keménykötéses könyvek, bútordarabok, lámpák. Megakadt a szemem valamin. Úgy döntöttem megveszem, Neki. Nem volt kőbe vésve, mit kap, és attól később még megkaphatja a gramofont.

Türelmetlenül várakozott a város szélén. Egy fa körül sétálgatott idegesen körbe – körbe, ösvényt taposva a fa mellé. Aranyló szemei vádlók, de ahogy megérintettem, arca meglágyult. Beleborzongtam.

- Ideges voltam. Nem szeretem, ha nem vagy a közelemben. - Csak kézen fogtam, és elindultam vele befelé, az egyre sűrűsödő, árnyékot adó fák közé.

- Érdekelne valami. Már többször is említetted beszélgetéseink során a Volturi nevét. Mit takar a név? – arca révedező lett, megkeményedett, előre meredt, és úgy mesélt, miközben kényelmes tempóban sétáltunk. Járása egyenes és monoton. A múltban járt, miközben mesélte.

- Nem sokat tudok róluk, csak amennyit Maria mondott nekünk a kezdetekkor. Ők a társadalmunk vezetői. Afféle uralkodók. Hárman vannak, és különleges adottságú testőrök védik őket. Ők felelnek azért, hogy az emberek soha ne szerezzenek tudomást a magunkfajtákról. Ez azért volt nagyon fontos, mert Maria több főből álló vámpírhadsereget tartott fenn, amit nehéz kordában tartani, így mindig nagyon figyelnünk kellett, hogy elfedjük a nyomainkat, ne hagyjunk bizonyítékot az emberek számára. Találkoztunk több hordával, de ha valaki már egyszer megszegte a szabályokat, nincs menekvés. A Volturi testőrök kegyetlenek. Nem kímélnek senkit, nem ismernek Istent, csak a három nagyúr parancsát teljesítik. Mindig el kell fedni a létünket, ezt jól jegyezd meg. – Utolsó szavait már mélyen a szemembe nézve mondta. Megszorította a kezem, úgy ballagtunk tovább.

- De még mindig nem értem. Hogy kapcsolódik ez hozzánk.

- Azt mondtad, az ismeretlenek a látomásodban legalább öten voltak egy házban. Nálunk már az öt, elég nagy szám egy klánhoz. Ha ilyen sokan élnek egy helyen, feltűnő lehet a… veszteség. Nem minden vámpír él állati véren. – most már tökéletesen értettem mire céloz.

- Azért találtam furcsának, amit mondtál, mert nem jellemző, a csoportosulás, általában párban utazunk, de a Volturi nem nézi jó szemmel a nagyobb klánokat.

- Úgy tűnik, az idegenek mégis együtt laknak. Vagy legalább is, ismerik egymást.

Fekete, csuklyás, hosszú kabátban sétált a ház felé. A levelek alig rezdültek lába alatt. Mozdulatai komolyak, kimértek. Alacsony, karcsú kis teste inkább emlékeztetett egy gyermekére, mint egy felnőttére. Szemei vörösen izzottak, míg sápadt arany haja keretezte arcát.

A szőke hajú férfi ott állt, nem messze tőle, egy zöld, újfajta autómobilon szerelgetett éppen. Felnézett a jövevényre, arca megkeményedett, szoborszerűvé változott.

- Üdvözöllek Carlile. Régen találkoztunk utoljára. – az idegen hangja behízelgő, csendes, dallamos, de volt benne valami riasztó. Fagyossá vált a levegő körülötte, mintha a jeges rémületet hordozná magában.

- Jane! Minek köszönhetjük látogatásod? – Carlile kérdése udvarias, de nem túl marasztaló.

- Aro üzenetét hozom, de bent talán kellemesebb lenne. – habár kelletlenül, de Carlile kinyitotta az ajtót, és betessékelte az alacsony teremtést. Levéve csuklyáját, egy vastag, ezüstláncon lógó V alakú medál került előtérbe, majd Carlile becsukta az ajtót maguk mögött.

- Mondd. – Jasper velem szemben állt, várta, hogy beavassam.

- Úgy tűnik, a Volturi már ismeri őket, csak az a kérdés, milyen okból megy hozzájuk az egyikük…