Végre Utazás a boldogságba 10. fejezet

Ezer éve nem írtam, és nagyon sajnálom, de gyorsan megírtam és ki is javítottuk az új fejezetet.
Friss és ropogós...

És már írogatok Spanyolról is. Hamarosan felrakom azt is .

Jó szórakozást!

10. Ha a jövőbe nézek…

Jasper

- Várj egy pillanatot. Még nem értem. Hogyan lehet, hogy most azt látod Rosalie nem bánt minket, ha ezelőtt azt láttad, hogy ránk támad? – és teljesen értetlen arcot vághattam, mert Alice ajkai hatalmas mosolyba szaladtak, és csak utána volt hajlandó válaszolni.

- Bocsáss meg, nincs ezen semmi nevetni való, de soha nem láttalak még ennyire ….hmm zavartnak, és az ábrázatod eléggé viccesnek tűnt. De elmagyarázom szívesen még egyszer – és belekezdett, mint egy tanító néni, aki a figyelmetlen gyereket okítja.

- A jövő a döntéseinktől függ. Én csak a döntések kimenetelét, vagy a végrehajtását látom, esetleges dolgokat, de ha a döntés megváltozik, vagy valami közbejön, változik vele együtt a jövő is. Mivel előre láttuk a találkozást Rosalieval, és felkészülünk ellene, láttam egy olyan verziót is, ami békés. Mert mi is meggondoltuk magunkat, így az ő viselkedése is változott- bólintottam, végre azt hiszem felfogtam a képessége lényegét.

Látszólag nagyon élvezte, hogy beszélhet a tehetségéről valakivel, és az még nem is nézi érte elmeháborodottnak. Jó, hogy van kivel megosztania a titkát. A boldogság és a vidámság megint úgy áramlott a lényéből, mint a napsugárzás, felmelegítve maga körül mindent. Most pont a fagyott szívemet melengette, betöltve olyan érzéssel, amit nagyon régóta nem éreztem. Most eszembe jutott, hogy én is megjelentem a látomásaiban, és nem tudom a döntéseim mennyire befolyásolták a történetünket. Vagy az ő döntései… mennyire látott engem biztosan…

- És velem kapcsolatban is változtak a látomásaid?

Vidáman nézett rám, és nemet intett a fejével, majd a szemembe nézve mondta.

- Te mindig is teljesen tiszta voltál. A találkozásunk mindig biztos volt, a képek élesek és tiszták. Volt, hogy nem tudtam pontosan az időt vagy a helyet, de téged mindig tökéletesen láttalak.

- Tehát jól döntöttünk - szögeztem le a lényeget.

- Igen, én is úgy hiszem - és újra belém karolt. Majd leballagtunk és tovább beszélgettünk.

- Ha akarod, tehetünk egy pár próbát, és megmutatom a gyakorlatban is, hogy változik a látomás - vigyorgott, és elengedve karomat, lelkesen körülöttem szökdécselt, akár egy fürge kis nyúl, miközben egy forrás felé ballagtunk. Élvezte, hogy játszhat velem, hogy a képességét használhatja, hogy engem szórakoztasson és elkápráztasson. Bár erre semmi szükség nem volt. Akár azt is kérhette volna, hogy szaladjam körbe a fél kontinenst, azt is ezer örömmel megtettem volna számára, nemhogy egy ilyen apró kérést teljesítsek. Soha nem mondtam volna nemet olyan dologra, amitől boldog lesz és nevetni hallom.

- Állok rendelkezésére, hölgyem - meghajoltam előtte, ő pedig felkuncogott, és pukedlizett.

- Remek. Akkor most képzelj el egy olyan szituációt, amikor meg akarsz engem lepni.

- Lehetséges lenne ez bármikor is? – fanyar mosollyal nevettem rá, némi éllel a hangomban.

- Nemigen hiszem, de tételezzük fel. Mivel lepnél meg? Képzelj el mindent alaposan…tervezd meg.

Alice

Kint szakad a hó, olyan sűrűn, hogy nem lehet kilátni a kis virágoskerten át az alacsony kerítésig, ami a házat övezi. Bent a nappaliban a plafon tetejéig érő karácsonyfa, tele a tűz fényében csillogó üveggömbökkel. A fa alatt csomagok halmaza.

A kandallóban vidáman pattog a tűz, ritmust lehelve a csöndes szobába. Mindenhol hosszú fehér gyertyák égnek, amik beborítják az asztalt és a földet is. A szobát a narancs és a bele szúrt szegfűszeg illata tölti be. Bár kevés bútor volt a szobában, a berendezése otthonos és elegáns.

Jasper egy kis fadobozt tart a kezében, felém lépeget, miközben én a maradék gyertyákat gyújtogatom a kandallópárkányon.

- Hogy lehet, hogy nem végeztél időben? – kérdezte ő gyanakodva.

- Épp most végeztem, fordultam felé hirtelen, mikor már vidáman táncolt az utolsó gyertyaláng is. Felé hajoltam és egy csókot leheltem márványszobor szerű arcára.

- Gyönyörű szép. Mindig hordani fogom – szóltam neki rögtön.

- Alice. Ez nem ér, még át sem adtam. Végig annyira koncentráltam…

- Óh, igen. Feltűnt, hogy az ajándék ötletek percenként változnak a fejedben. Felettébb feltűnő volt, de a végén sikerült meglátnom, mit gondoltál ki.

- Akkor már úgysem lesz meglepetés… de ezt neked készíttettem, emlékül, az első közös karácsonyunkra.

Majd odaadta a dobozt, és felnyitva egy kis ezüst madárka formájú medált láttam a közepében. Egy vékony, halványan csillogó láncon függött. Két szeme egy- egy apró gyémánt.

- Apró, mint egy madárka, de mégis kemény és csillogó, mint egy gyémánt. A mindig vidám és dallamos hangodra emlékeztet. Ilyennek látlak. Remélem, tetszik az én örök madárkámnak – de a mondatot nem bírta befejezni, mert arcát megragadva, hevesen ajkamhoz húztam, és olyan vad szenvedéllyel csókoltam, amit soha nem láttam még eddigi közös látomásainkban.

- Köszönöm. Mindig hordani fogom.

Elvarázsolt kábulatban tértem vissza ebből az általa elképzelt csodás és mámorító képből. Most döbbentem rá, hogy Jasper közben előttem áll, testünk oly közel egymáshoz, hogy arcomon érzem heves lélegzetvételeit. Kezeit a derekamra tette, készségesen, hogy megtámasszon, ha elveszteném az egyensúlyomat a látomásból visszatérve. Apró és kedves gesztus, még ha nem is volt rá szükségem.

- Köszönöm. Én is mindennél jobban szeretlek, tudnod kell. Nagyon várom az első közös karácsonyunkat. És ügyes lett volna a próbálkozás, ha még jobban figyelsz, és nem döntöd el karácsony előtt mit vegyél, csak akkor, mikor odaadod. A madarat …csak remélni tudom, hogy egyszer tényleg megkapom tőled. Már most imádom. Töké… - de nem tudtam befejezni a mondat végét, mert Jasper egy forró csókkal elhallgatatott. Úgy éreztem, a gyomrom telis tele van olyan kis apró madarak ezrével. A lábam szinte beleremegett heves, égető szeretetébe, karjának békés védelmébe a derekam körül. Mégis udvarias volt, óvatos, mint egy lovag az úrhölgyével.

- Még nem végeztünk… – távolodtam el tőle akarattal, hogy vágyakozó, sötét, szinte fekete szemei rabul ejtsenek.

- Bocsánat. – hajtotta le a fejét, mintha valami rosszat tett volna. – Csak az érzelmeid elég felkavaróak. Magukkal ragadtak – vigyorgott önelégülten. - De honnan tudtál a figyelemelterelésről, mikor én csak a medálra és a karácsonyra gondoltam főleg?

- Sokszor csak képeket, jeleneteket látok, van, hogy egy egész párbeszédet. Mi beszélgettünk, és a kis házikónk is hangulatosnak tűnt. De, mint mondtam, a kép a döntéssel változik. Most képzeld azt, hogy én kitaláltam ezt az ajándékot…

- Mint, ahogy rá is jöttél – szólt közbe somolyogva.

- Igen, de a lényeg, hogy tudom, és mást kell nekem ajándékoznod. Meg kell változtatni a terved, a döntésed.

- Értem. Egy fél percig gondolkozott, majd elhomályosultak a szemeim.

A kis házikó megmaradt, de most nem esett a hó. Kint sétáltunk a ház előtt, én egy krémszínű kabátban, nyakam körül egy kötött sállal. Jasperen mindössze egy fekete szövetkabát kigombolva, alatta egy kék ing, és egy sötét szövetnadrág.

- Néha hiányzik a régi életem. A családom. Főleg ilyenkor, ünnepek idején.

- Én nem emlékszem rájuk. Így talán könnyebb - Kéz a kézben ültünk le a tornác alatt levő padra.

- Hiányzik a régi közeg és viselkedés. Útálom ezt a létet, amiért elvette tőlem a lehetőséget, hogy először édesapáddal beszéljek és megkérjem tőle a kezed, ahogy illik. Majd, miután ő engedélyt adott, térdre ereszkednék, hogy tisztelj meg azzal a keggyel, hogy a feleségem leszel… akár egy örökkévalóságon át.

Meglepődöttség suhant át az arcomon, majd egy szeretetteljes mosoly, és egy magabiztos tekintet volt a válasz.

- Én pedig azt mondanám, leszek a társad, egy örökkévalóságon át. Főleg, miután képes vagy elviselni minden szeszélyemet. Soha nem lehetek elég hálás az égnek azért, hogy az utamba sodródtál. Nem látnám ragyogó tested reggelente a napfényben. Nem futhatnánk versenyt a széllel. Számomra ez hiányozna.

Tovább nem láttam, de nem is kellett. Mindketten éreztük, hogy ezt nem kell szavakkal kimondani. Ő tudta, miért ezt gondolt, én pedig láttam a végeredményét, a közös jövőnket.

- Ez lenne a legtökéletesebb ajándék. Én is csak így tudom elképzelni. De nem szeretnél szertartást? …habár, így legalább nem kell a vendégekkel foglalkoznunk - nevettem fel fölszabadultan.

- Nem. Semmi felhajtás. Csak egyszerűen el akarlak venni feleségül. Azt szeretném, hogy hozzám tartozz, minden hivatalos erkölcsös, emberi módon, amin csak lehet. Még ha senki sem tud róla… mi ketten tudni fogjuk.

- Már tudjuk.

A forrás mellett leültünk egy fa tövében, ő a hátát a fának támasztotta, majd én is leültem szorosan mellé, hátamat mellkasának döntve. Arcom szorosan hozzá simult, hogy még közelebbről érezzem bőre édes illatát. Közben beesteledett, de nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Nem volt rá szükség. Csak ültünk és hallgattuk, ahogy a víz csobogva sodródik tova.

Azon gondolkoztam, olyan, mintha mindig is velem lett volna. Védelmező, ölelő karjai közt megleltem a biztonságot és az örök szerelmet, akivel megoszthatom eddig oly végtelenül magányos és unalmas létem. Hiszen még egy napja sem ismertem, úgy tűnt, mintha már ősidők óta a társam lenne. Nem tudom, Ő mire gondolhatott, de arca békét és nyugalmat árasztott, és én is ebben a kellemes melegben és biztonságban éreztem magam. Lehet, hogy az ő képességének hatására. Nem bánom. Tegyen velem, amit akar. Az övé vagyok, testestül, lelkestül.

Egy hét telt el a találkozásunk óta. Bár még nem mentünk el a városból, nem sokat tartózkodtunk a kis hotelszobában. Jasper nem bírta sokáig az emberek közelségét, így főleg este és éjszaka sétáltunk a városban, mert állandóan küzdött az égető szomjával, és mindent meg akartunk tenni annak érdekében, hogy az emberek biztonságban legyenek körülöttünk.

És, bár Ő ezt nem mondta ki hangosan, de láttam rajta, hogy élvezi a város forgatagát, és szerette az utcán sétálók emberek új érzéseit.

E mellett sűrűn hangoztatta ellenvetéseit a sok technikai változás ellen. Ki nem állhatta az autó mobilokat, mert hangosak, és büdösek, de nekem nagyon tetszett, és nem egyszer beszéltünk a fejlődés és a beépülés kérdéséről.

- Nem hiszem el, hogyan szerethetnek az emberek ilyen szörnyen zajos, és füstös járművekkel utazni. – így ő. - Ezzel szemben a lovak. Gyönyörű, utolérhetetlen jószágok. Ha nem szomjaznék annyira rájuk… - arca bánatos lett és elkomorodott egy pillanatra, majd megint felvette rezzenéstelen márványálarcát – akkor ma is tartanék lovakat. A katonaságban két lovam volt. Mindkettő fenséges állat. – beszélgettünk, miután kiszaladtunk a városból hajnalban. A nappalt általában egy közeli erdőben töltöttük, főleg vadásztunk, mert Jaspernek több vérre volt szüksége, mint nekem. Épp vadászatra indultunk, mikor előadta véleményét.

- Engem lenyűgöznek a technikai újítások. Szeretem az esti kivilágítást, a sok kütyüt, és a színes autókat is, amikkel gyorsabb az utazás. Megkönnyítik az emberek számára az életet. És ha egyszer szeretnénk beilleszkedni, nekünk is használnunk, és ismernünk kell őket. Nem akarok olyan lenni, mint a többi nomád. Szeretnék annyira emberi lenni, amennyire ez csak lehetséges – láttam, hogy arca megváltozik vonásai megkeményednek szája sarka megrándul, miközben beszéltem, de az utolsó mondatomnál felém fordult és halványan elmosolyodott.

- Ha ez minden vágyad… bármit elviselek azért, hogy boldognak lássalak.

- De én azt akarom, hogy te is boldog légy. Én ugyan úgy a legjobbat, a neked legmegfelelőbbet szeretném, mint te nekem. Nekem nem kell az idill, ha te boldogtalan vagy.

Megálltam.

A hotelszobában ültünk, Jasper a kis asztalnál a fotelban, régi könyveket és térképeket nézegetett. Én épp egy csokor virágot rendezgettem vázába dudorászva.

Majd elővettem a szekrényből egy gramofont, és feltettem rá egy lemezt. Az tokján Edit Piaf neve állt. Leültem Jasperrel szemben és átadtam magam a zenének, bólogatva a szomorkás, és szívbemarkoló dallamra.

- Hihetetlenül megható ez a dallam. Az énekes tele van bánattal. Szeretem a francia nyelvet, még ha nem is értek belőle sokat – letette a könyvet, ami a kezében volt, és csukott szemmel hallgatta ő is a dalt.

- Edit Piaf az énekesnő. Imádom ezeket a modern eszközöket. Valld be, hogy te is praktikusnak tartod, akármennyire modern is – nevettem rá pajkosan, incselkedve.

Egy darabig nem szólt semmit, megvárta, míg az énekesnő befejezi.

- Igen, be kell vallanom, ezt tényleg nagyon élveztem. Jó volna még őt hallgatni.

- Vigyázz Jasper, még a végén féltékeny leszek egy francia énekesnőre – kuncogtam rá, és elsétáltam a fal melletti szekrényhez, majd elővettem egy dobozt egy sötétkék, masnis dobozt.

- Boldog születésnapot! – feltépte a doboz tetejét és az tele volt bakelit lemezekkel, vegyesen válogatva az eddig megjelent kínálatból.

- Nagyon köszönöm. – arca végtelenül hálás és boldog. Apró, csillogó mosoly a szája szélén.

Tudtam én, hogy megtalálom a neki megfelelő eszközt, amit szeret használni.

- Jasper. Mikor van a születésnapod? – kérdeztem rögtön mikor visszatértem a látomásból.

- Miért, fontos ez? Mire készülsz?

- Csak kíváncsi vagyok. Kérlek… - és csábító félmosolyomat használtam a meghódítására.

- November 15- én, de azt hiszem, jobb ha nem is kérdezem. Hagyom, hogy meglepj.