Három héttel ezelőtt emailt kaptam egy kedvelt, gimnáziumi tanáromtól. A levélben a kiállítás zárójára invitált! A záró szón elgondolkodtam egy kicsit… Soha nem tartozott az átlag emberek közé. Rajz tanár és művész tanár, egyetemet végzett ember, aki mégis képes mindig mosolyt csalni az ember arcára, valami meghökkentővel és rendhagyóval.
Öt éve ismertem meg először a ceglédi Kossuth Lajos Gimnáziumban, de csak két évvel később kezdett el tanítani rajzból, és az ő támogatásával készültem fel a rajz érettségire. Ha kellett, keményen megmondta a véleményét, (vágjam le a rajz tetejét, mert nem kell; rajzoljak még oda valamit, miért ne repülhetne ott egy autó…) de mosolyogva meg is dicsért, ha elsőre megtetszett neki egy két rajzom, eltaláltam a színeket, jó lett egy kompozícióm, vagy épp csak megragadtam egy kép lényegét.
Izgatottan vártam milyen lesz egy ilyen energikus, mindig humoros, ötletekkel és kellő tudással rendelkező korabeli művész kiállítás ZÁRÁSA. Szó szerinti zárása, mert a kiállítás fő momentuma a képek leszedése volt. Diákok (régiek és újak), tanárok/barátok, családtagok, ismerősök várták, ugyan most mivel rukkol elő Gábor / bácsi.
Kürti György és Tótin Lóránt kicsit megszeppent beszéde után (általában, mint mondták megnyitni szokták a kiállításokat és nem bezárni), elvarázsolódtunk Petrik Gábor játékától majd jött Girst Ádám félig videó, félig élő elköszönő beszéde. Gábor itt sem hagyhatta ki a kis geget, létrára állva tartott árnyékot a már előre felvett, tévében lejátszott beszédben, majd a csatlakozott az élő Ádám mellé, aki így folytatta beszédét. Ezek után, aki tudta megnézegethette utoljára a képeket még leszedésük előtt, mert, hogy ez volt az este fő célja. A szerény, megszeppent tanár úr mosolyogva fogadta a véleményeket, kritikákat, gratulációkat egyik kezében az anyukája által készített nagyon finom süteménnyel, másik kezében az apukája pincéjéből származó zamatos vörösborral.
Egy jó fél óra múlva, mikor úgy gondolta már itt lenne az ideje, Girst Ádám segítségével, és egy kis létrán billegve, elkezdte egyesével elvágni a felfüggesztő drótokat. Miközben levágta a festményeket, megismerhettük az életét, a gondolatait, mit és miért készített. Minden egyes műhöz fűzött véleményt, kommentárt. A reggel- délben- este sorozattal kezdte. Ceglédet ábrázolta a kétszer három képből álló képsorozat. Volt egy malacos kép és egy régebbi stílusú, szöveggel a háttérben. Egyedi stílusa, hogy minden képébe beleír, vagy belefestette a szót, vagy lakkal fújta körbe, ami csak természetes fényben látszódik. Egy sikító, megbabonázott arc- megbabonáz. És a dobogó fölötti falon két hosszú, 6 kis képből álló sorozat. Minden képen egy ember, egy érdekes beállításban, és egy szó körülötte. Az első hat kép- kérdések, míg a második hat kép – válaszok. Elmondása szerint ő ezekre kereste, és néha még most is keresi a válaszokat, de vannak válaszai, amiket már megtalált. Ezeket festette le a kisképekben.
Végül a hosszú falon az élete és a családjához kapcsolódó képei. A kisfiú, aki a Gerje partján ül egy képen, elmesélte mit jelent neki az a kis alföldi patak, mennyire szereti a vizet. Mesélt a föld szeretetéről, mennyire tiszteli apukáját, aki két kezével művelte meg a földet egész életében. Megpróbálta lefesteni a puszta homokos földet (szerinte sikertelenül), és gyönyörű tájakat az Alföldön. És utoljára hagyta azt a képet mely családját ábrázolja. Feleségét, és fiát meg lányát, akik anyjuk ölére borulnak. A kép a kiállítás záró kezdetéig készült, mert mindvégig nem tartották hitelesnek az arcokat, de én úgy hiszem ritkán láttam ennél szebb vallomást egy képbe rejtve. A végén nekik köszönte meg Gábor, a kitartást és a támogatást, a sok év alatt. És mégis ezek mellett a megható képek mellett, nekem mégsem ez volt a kedvencem. Volt még egy három részből álló sorozat, ami a pózolás címet kapta, ugyanis Gábor például fotózkodott két lába között papírcsákóval és a tarkója mögött egy csirkecombbal. Nem tagadta ő is, ezek a képek kifejezetten a fiataloknak készültek. És azt hiszem ez a humor és önirónia jellemző talán leginkább a jellemére. Örültem, hogy el tudtam menni, és kicsit talán megint jobban megismertem a művei alapján.
Öt éve ismertem meg először a ceglédi Kossuth Lajos Gimnáziumban, de csak két évvel később kezdett el tanítani rajzból, és az ő támogatásával készültem fel a rajz érettségire. Ha kellett, keményen megmondta a véleményét, (vágjam le a rajz tetejét, mert nem kell; rajzoljak még oda valamit, miért ne repülhetne ott egy autó…) de mosolyogva meg is dicsért, ha elsőre megtetszett neki egy két rajzom, eltaláltam a színeket, jó lett egy kompozícióm, vagy épp csak megragadtam egy kép lényegét.
Izgatottan vártam milyen lesz egy ilyen energikus, mindig humoros, ötletekkel és kellő tudással rendelkező korabeli művész kiállítás ZÁRÁSA. Szó szerinti zárása, mert a kiállítás fő momentuma a képek leszedése volt. Diákok (régiek és újak), tanárok/barátok, családtagok, ismerősök várták, ugyan most mivel rukkol elő Gábor / bácsi.
Kürti György és Tótin Lóránt kicsit megszeppent beszéde után (általában, mint mondták megnyitni szokták a kiállításokat és nem bezárni), elvarázsolódtunk Petrik Gábor játékától majd jött Girst Ádám félig videó, félig élő elköszönő beszéde. Gábor itt sem hagyhatta ki a kis geget, létrára állva tartott árnyékot a már előre felvett, tévében lejátszott beszédben, majd a csatlakozott az élő Ádám mellé, aki így folytatta beszédét. Ezek után, aki tudta megnézegethette utoljára a képeket még leszedésük előtt, mert, hogy ez volt az este fő célja. A szerény, megszeppent tanár úr mosolyogva fogadta a véleményeket, kritikákat, gratulációkat egyik kezében az anyukája által készített nagyon finom süteménnyel, másik kezében az apukája pincéjéből származó zamatos vörösborral.
Egy jó fél óra múlva, mikor úgy gondolta már itt lenne az ideje, Girst Ádám segítségével, és egy kis létrán billegve, elkezdte egyesével elvágni a felfüggesztő drótokat. Miközben levágta a festményeket, megismerhettük az életét, a gondolatait, mit és miért készített. Minden egyes műhöz fűzött véleményt, kommentárt. A reggel- délben- este sorozattal kezdte. Ceglédet ábrázolta a kétszer három képből álló képsorozat. Volt egy malacos kép és egy régebbi stílusú, szöveggel a háttérben. Egyedi stílusa, hogy minden képébe beleír, vagy belefestette a szót, vagy lakkal fújta körbe, ami csak természetes fényben látszódik. Egy sikító, megbabonázott arc- megbabonáz. És a dobogó fölötti falon két hosszú, 6 kis képből álló sorozat. Minden képen egy ember, egy érdekes beállításban, és egy szó körülötte. Az első hat kép- kérdések, míg a második hat kép – válaszok. Elmondása szerint ő ezekre kereste, és néha még most is keresi a válaszokat, de vannak válaszai, amiket már megtalált. Ezeket festette le a kisképekben.
Végül a hosszú falon az élete és a családjához kapcsolódó képei. A kisfiú, aki a Gerje partján ül egy képen, elmesélte mit jelent neki az a kis alföldi patak, mennyire szereti a vizet. Mesélt a föld szeretetéről, mennyire tiszteli apukáját, aki két kezével művelte meg a földet egész életében. Megpróbálta lefesteni a puszta homokos földet (szerinte sikertelenül), és gyönyörű tájakat az Alföldön. És utoljára hagyta azt a képet mely családját ábrázolja. Feleségét, és fiát meg lányát, akik anyjuk ölére borulnak. A kép a kiállítás záró kezdetéig készült, mert mindvégig nem tartották hitelesnek az arcokat, de én úgy hiszem ritkán láttam ennél szebb vallomást egy képbe rejtve. A végén nekik köszönte meg Gábor, a kitartást és a támogatást, a sok év alatt. És mégis ezek mellett a megható képek mellett, nekem mégsem ez volt a kedvencem. Volt még egy három részből álló sorozat, ami a pózolás címet kapta, ugyanis Gábor például fotózkodott két lába között papírcsákóval és a tarkója mögött egy csirkecombbal. Nem tagadta ő is, ezek a képek kifejezetten a fiataloknak készültek. És azt hiszem ez a humor és önirónia jellemző talán leginkább a jellemére. Örültem, hogy el tudtam menni, és kicsit talán megint jobban megismertem a művei alapján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése