Szeretném megköszönni ezt a fejezetet Anettnak is, aki volt olyan kedves és elvállalta a fejezetek előolvasását. Sokat segít a nyelvtani és fogalmazási gondokban, és ellát mindenféle jótanáccsal is.
Szóval ezt a fejezetet neked ajánlom.
Talán ez a fejezet most kicsit izgalmasabbra, érdekesebbre sikerült, sokat kutattam háttéranyag utána, és vannak benne személyes tapasztalataim is. De olvassatok bele és minden kiderül, vagy nem:-)
(És ha tetszik, alul a megjegyzésben szívesen fogadom)
Jó szórakozást!
3. Belső kényszer
Jasper
Magányos voltam. Mióta elhagytam Mariát, messzire jutottam, és éreztem a változást, ami elindult bennem, de az ösztöneim mélyen belül mást sugalltak. Világ életemben, emberek között éltem, vonzódtak hozzám, és érzéseik miatt én is vonzódtam hozzájuk.
Soha nem voltam teljesen egyedül azóta, hogy átváltoztam. Most, hogy volt időm gondolkodni, egyre többször jutott eszembe Maria. A várakozás izgalmai, amíg felkészületlen áldozatainkra leselkedtünk. A harc közbeni bátorító szavak, a hatalom és a győzelem mámora, amit mindig éreztem mellette, minden egyes megnyert csata után. Mintha egy hosszú sivatagi séta után egy szomjazónak vizet adnának. Leírhatatlan, elsöprő élmény, én pedig alig vártam, hogy kedvére tehessek, segítsem őt és szolgáljam, akár parancsnokaként, akár hűséges szeretőként, ha kedve tartotta.
Habár kegyetlen volt, és más szemében vérszívó gyilkosnak tűnhetett (mert gyilkosok is voltunk mindannyian), én megismerhettem olyan belső félelmeit és vágyait melyről mások nem is sejtették, hogy létezik. Eszembe jutott az első győzelmünk és…, hogy mit követtem el előtte.
12-en voltunk a csapatban. Ezek közül 4 új harcos; és még bőven erejük teljében. Akaratosak voltak, engedetlenek és nem voltak tisztában képességeikkel. Maria engem kért meg, hogy felügyeljem őket. Képességemnek köszönhetően mindig tökéletesen tisztában voltam mit éreznek, és ha túl hevesek lettek vagy veszélyessé váltak, abban a pillanatban meg tudtam őket nyugtatni.
De a 4 új vámpír közül volt egy lány, Lane, aki nem akarta elfogadni mivé változtattuk (bár nem hibáztathattam érte). Éreztem a lány dühét, pusztítani akart, gyilkolni, és nem tudta feldolgozni az átváltoztatása következményeit. A gyűlölete Maria ellen irányult és én nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy teremtőmnek, a számomra legfontosabb lénynek a világon bármi baja essen. Így hát félrehívtam a vámpírlányt, mondván gyakorolni akarok vele és miután lenyugtattam ösztöneit, kihasználva pillanatnyi esetlenségét, gyorsan lecsaptam rá, felhasználtam ellene harci tudásom: kicseleztem, gyorsan megkerültem hátulról, és ráugorva hátára fejét egy erős rántással elválasztottam testétől.
A szerencsétlen nem sejtette mit készülök tenni vele, és váratlanul érte támadásom. Halála előtt mély üvöltés hagyta el torkát, és utolsó lélegzetével átkot küldött fejemre.
A fájdalom óriási lökéssel csapott meg, és a lány utolsó rezgéséből még éreztem az undor és a megvetés maradék, felém rebbenő fuvallatát.
Mintha visszhangzott volna belsőmben kiáltása. A gyilkosság utáni bűntudat ezután következett. Öltem. Méghozzá nem táplálkozás miatt, hanem gyilkos szándékkal azért, hogy Maria védelmét szolgáljam. Ezelőtt soha nem öltem gyilkos szándékból, csupán létem fenntartása miatt, és mindig is érzéseimmel ellentétes volt bántani egy fiatal nőt, arra neveltek, hogy őket védelmezzem.
Majd ezután a gyilkosság miatti bűntudatot a félelem váltotta fel, a félelem attól, mit fog szólni Maria, miután végeztem egy stratégiailag fontos katonájával, épp a közelgő Monterrey ütközet előtt. Az ellenséges vámpír klán létszámban nagyobb volt, de kevés volt az újszülött köztük, és nekünk szükségünk volt a friss, erős katonákra.
Mivel nem erre számítottam, még jobban meglepődtem, mikor elárultam Mariának tettemet és nem éreztem mást felőle csak büszkeséget, vágyat, boldogságot, megnyugvást, de haragot nem.
- Nem mondom, hogy örülök ennek, de nem vagyok mérges – mondta Maria és közben mélyen a szemembe nézett. – Köszönöm – Tette még hozzá pajkosan mosolyogva. – De ez azt jelenti, hogy egy katonánkkal kevesebb lett, és ezt pótolnunk kell.
Örült annak, hogy megvédtem, hogy ennyire hűséges voltam hozzá és örült, hogy ilyen képességgel rendelkező harcost tudhat maga mellett. És éreztem hirtelen feltámadt vágyát is, melyet az érte hozott áldozatom táplált. Habár éreztem némi indulatot, amit gondolom a harcos megölése miatt érezhetett és némi félelmet a megérző képességem miatt, de nem büntetett meg, mint ahogy azt vártam.
Nem szidott le. Ráadásul mindennek ellenére előléptetett, kinevezett főparancsnoknak és rám bízta az újszülöttek katonai kiképzését, és szellemi felügyeletét. Így elkerülhette a lázadásokat és biztonságban tudhatta magát, és egyszerre megoldotta a csapat felkészítését a támadásra.
Majd ezek után olyan éjszakát töltöttem vele, amelyet legmerészebb álmaimban sem bírtam elképzelni egy nővel sem. És mondanom sem kell, egy hónapon belül miénk lett Monterrey.
Azt hiszem valahol itt vált ketté a lelkem megmaradt darabja. Az ember, akinek bűntudata volt, mert meggyilkolt valakit egy kegyetlen hadvezér szolgálata miatt, küzdött azzal az ördögi, vámpíri lénnyel, aki az elismerésre várt, hogy kiérdemelje a vezére csodálatát és tiszteletét, és persze szenvedélyesen vágyott magára a nőre is.
Zsoldossá váltam miatta, kegyetlen gyilkossá, mégis követtem minden pillantását, mozdulatát, kitöltötte minden gondolatomat. Belülről kezdett marcangolni a düh és a gyűlölet magam iránt, majd később iránta, és sok időnek kellett eltelnie, mire annyira meggyűlöltem, (őt és magam is) hogy el tudtam tőle szakadni. Néha az életben kockáztatni kell, bizonyos utakat követni, másokat pedig elhagyni. Én az utóbbit választottam. Így minden ismert dolog szertefoszlott és egyedül maradtam a folyamatosan változó világban. - Vajon lesz egyszer valaki, aki iránt hasonló vonzalmat érezhetek?
Alice
Azóta, az utolsó látomás óta alig-alig láttam Jaspert látomásaimban. Ha láttam is, csak erdőben és jelentéktelen helyeken, amiket nem tudtam hová kötni. Láttam ország táblák mellet elsuhanni futás közben, átszelte Észak Amerikát és dél felé tartott. Láttam Philadelphia tábláját az országúton. Főleg éjszaka utazott, úgy tűnt, mióta a városban látta a lányt, azóta nem akart emberek közé menni, vagy legalábbis nem kísérletezett vele, és én nem láttam.
De nem mondtam le róla, eldöntöttem továbbra is keresni fogom, és amit én egyszer a fejembe veszek… viszont addig is el kellett töltenem az időt valamivel. Kezdtem belefáradni, hogy csak az erdőben szaladgálok, vadászom és este néha besettenkedek a közeli városokba.
Tanulni akartam. Pótolni azt a sok hiányt, amit elfelejtettem vagy még nem volt módom megtanulni. Megismerni a világot, a kultúrákat. Mindig nagyon tetszettek a csipkés, fodros ruhák, a rövid szoknyák, amiket láttam. És mivel kiderült, hogy nem kell éjszakánként aludnom, rengeteg időm felszabadult. Egyszerűen nem volt szükségem az alvásra és még csak nem is voltam álmos az átváltozás óta. Sokszor éjszaka, ha nem utaztam, képzeletben ezer meg ezer ruhát terveztem. Sötétkék bársony felöltő kabátka, arany gombokkal. Testhez simuló, rövid, térdig érő fehér charlstone szoknya és halványkék selyemblúz, gallér nélkül egy csinos sállal. És persze nejlon harisnyával és magassarkúval, amit nemrég láttam egy piacon sétáló hölgyön. Már rég megterveztem magamban milyen ruhát szeretnék.
De meg akartam tanulni, hogyan lehet elkészíteni azt, amit megterveztem.
Viszont több szálon is problémákba ütköztem. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy nem mehettem napfényben emberek közé, mert bőröm csillogása túl feltűnő lett volna és nem engedhettem meg, hogy bárki megtudja, mi vagyok.
Habár nem tudtam, hogy kerültem az utcára abban a pöttyös hálóingben, feltételeztem, hogy nem véletlenül, valószínűleg valamilyen elkülönített intézményből, ahova lehet, hogy épp a jövőbelátó képességem miatt zártak. De semmit nem tudtam biztosan, és mivel nem emlékeztem, nem akartam kockáztatni. A másik probléma, hogy nem ismertem a határaimat, és nem tudtam, hogy bírnám ki ilyen körülmények közt az emberek közelségét. Úgy tűnt, a csak állatvért tartalmazó étrendem is elegendő a létezésemhez, de azért mindig messzire elkerültem az embereket, ha a városba mentem.
Szemeim előtt egy régi gyár épülete jelent meg a kikötőnél. A négyzetes, berácsozott ablakokon át be lehetett látni az óriási munkatérbe, ahol több százan dolgoztak. Rendezett sorokban és oszlopokban, több tucat varrógép állt egymás mellett. Kendővel bekötött hajú nők álltak a gépek mellett, óvatosan igazgatták a ruhaanyag széleit a sebesen föl-le mozgó tűk alatt. Egy nagy, fehérre festett tábla hirdette a bejárat melletti falon fekete betűkkel: Thomson varroda és szabóműhely, New York. Volt ott mindenféle szín (bordók, kékek, barnák, zöldek, pirosak) és majdnem mindenfajta anyag. Pamut, selyem, bársony, angol szövet, kockás és apró mintás, és a díszítéshez csipkék és fodrok.
Estefelé járt már, a nap lemenőben volt, és 6 után már kezdtek készülődni a munkából hazafelé. Nagy ricsajjal és felélénkülve ballagtak kifelé a gyár oldalbejáratán a hazaigyekezők.
Ekkor megláttam magam, amint a gyár bal oldala melletti kis sikátorban lapulok a fal mellett. A fekete hajam egy szemembe húzott fekete-bordó kalap takarta, vártam, hogy a tömeg elvonuljon. A lámpákat még nem kapcsoltak fel, de már alkonyodott. A tömeg elindult, és én is elindultam a bejárathoz, és épp mikor megfogtam volna a kilincset, egy magas, vörös göndör hajú lány lépett ki az ajtón és belém botlott.
Az megilletődöttségemben elkaptam a fejem, és úgy mondtam – Ohh, nagyon sajnálom, elnézést, figyelmetlen voltam. – Majd indulni is akartam tovább, mikor a lány megfogta a karom.
- Ne haragudjon, én nem néztem körül mielőtt kiléptem az utcára. A nevem Anne Rice. – És kedvesen rám mosolygott, majd odanyújtotta kesztyűs kezét. Vidáman én is visszamosolyogtam. – Örvendek. Az én nevem Alice Green. Majd kezet fogtunk, ezután a távozó hölgy megfordult, és ellibegett a gyárajtótól az éjszakába.
Szinte pont az a ruha volt rajta, amit már oly sokszor megálmodtam magamban. Halványkék selyemblúz, sötétkék bársony felöltő és egy elegáns rövid, fehér charlston szoknya. Persze magassarkúval. Mivel azt gondolta ott dolgozom, nyitva hagyta a bejárati ajtót…
Majd egy képváltás után, láttam, ahogy hajnalban kisétálok a gyárból, kezemben egy ugyanolyan ruhával, amilyet Anne viselt.
Visszatérve a látomásból nagyon megörültem. Nem elég, hogy be tudok jutni majd a gyárba elkészíteni a megálmodott ruhát, de még egy hölggyel is találkozom, aki nagyon kedves lesz velem. Nem riad meg, nem fél a közelembe jönni és volt elég bátorsága kezet nyújtani. Akármilyen furcsa is, valahogy nem érzékeli mi vagyok, és a szemembe húzott hegyes kalapnak hála a szememet sem fogja látni. És persze szemügyre akartam venni a ruháját közelebbről is.
Hirtelen bevillant a felismerés; azt sem tudom, hogyan kell felvarrni egy gombot. Habár, láttam már látomásban, hogy foltozzák az anyák otthon a szakadt ruhákat, én magam még soha nem próbálhattam ki ezt, és azt sem tudtam, hogyan kezdhetnék neki. Olyan lettem, mint egy gyerek, akinek elvették a játékát. A hirtelen jött öröm, ahogy jött, úgy el is illant.
Elgondolkodtam, és fél másodpercen belül megállapítottam, hogy ez azt jelenti, az iménti jelenet még soká fog bekövetkezni. Előtte meg kell figyelnem, hogy dolgoznak bent a munkások, mik a munkafolyamatok, praktikák. Majd szemem megint elhomályosult.
Japer egy sikátorban sétált a macskaköveken. Egy lenge barna ballonkabátot viselt, barna kalappal és egy szürke vászonnadrággal. Csendesen ballagott az utcán. A sarkon hirtelen befordult egy lengén öltözött nő, fekete térdig érő kabátja kigombolva, és teljes erőből nekiszaladt Jaspernek.
Jasper szemei elkerekedtek, majd mélybordóból feketévé sötétültek. Megpróbálta eltolni magától a lányt, de az megragadta a kabátja ujját.
- Ohh kedves, hova sietsz annyira. Előttünk az egész éjszaka. – suttogta Jasper fülébe.
Jasper ott akarta hagyni, nem akart a közelében maradni, de a lány feje előreborult Jasper vállára. Jazz beleszagolt hajába, látszódott rajta a kín, a fájdalom, hogy a bódult nő illata ellen küzdd, mely égeti száraz, kaparó torkát. A nő kezdte elveszteni egyensúlyát, majd teljes testsúlyával Jasper mellkasára dőlt.
Nyaka a feje mellett, a nő teljesen aléltan a karjaiban, ahogy megfogta nehogy elessen. Óvatosan leültette a földre, hátát nekitámasztva a falnak, de nem állt fel mellőle, nem tudta ott hagyni. A lány, felé fordította az arcát és karjával megint érte nyúlt. – Csókolj meg, éjjeli lovagom!
Jasperen eluralkodott az indulat, két keze közé vette a lány arcát és vadul megcsókolta. Keze lejjebb tévedt nyakára ,megtalálta a lány ütőerét és abbahagyva a bódító csókot, kezével végigsimított a kecses nyakon, majd beleharapott. A lány halkan felsikkantott, ahogy a fogak felsebezték nyakán a bőrt, de Jasper nem hagyta abba, és csak szívta a lány meleg vérét. Fekete szemei bevörösödtek. Aztán a lány nem ellenkezett, elvesztette eszméletét és nem is tért magához többet.
Mikor a lány kilehelte lelkét, Jasper felemelte a fejét nyakáról, és lekuporodott a halott lány mellé. Bódult, szenvedélyes, de elgyötört tekintettel nézett maga elé, fejét a kezébe temette. Feltört benne a bűntudat, az önvád, most tudatosult benne tette, hogy vérszomja lecsillapodott. Mintha egy száz éves öregember nézne magába, és merengne tettein.
Felpattant a lány mellől, és kiszaladt a sikátorból el egyenesen egy hirdetőoszlop mellett. A plakát egy színdarabot hirdetett, A kacér hölgyet, 1921. szeptember 12. – este 7 órára, melyet a New yorki Nagy Színházban tartanak majd. De Jasper nem látta, csak futott olyan messzire, amennyire csak tudott, a pár perccel ezelőtt még vele kacérkodó hölgytől.
Mikor visszatértem a látottakból, nem tértem magamhoz. Hogy teheti ezt Jasper? Láttam mennyire küzdött maga ellen, és most feladni készült egy nőcske miatt. De egyáltalán minek ment be a városba? És erről eszembe jutott a hirdetőtábla. New York. Tehát itt van, vagy lesz, és ez azt jelenti, van esély, hogy találkozzam vele.
Majd arra is rádöbbentem, hogy nem láttam magam a látomásban. Nem voltam ott. Azt már megtanultam, hogy hiába látok sok mindent, de ahol nem szabad ott lennem, nincs szorosan köze hozzám, ott nem látom magam. Viszont pont az ez előtti látomásba láttam, hová is kellene mennem. Régóta vágytam már arra a ruhára, és azt is tudtam a gyárat hol találom. De az Anne-nel való találkozásom nem ma este lesz… és még volt időm megtanulni mindent és megkeresni Anne-t.
Ma este fontosabb dolgom van. Ha életem leendő szerelmével találkozhatok, meg kell tennem mindent, hogy összejöjjön és meg kell próbálnom magakadályozni, hogy kísértésbe essen, és ártatlant öljön. Megmenthetem a szenvedéstől és az önmarcangolástól.
- Istenem, segíts megtalálni a helyet, hogy időben odaérjek. -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése