Utazás a boldogságba - 4. fejezet

Habár most lassabban, megy az írás, összehoztam a negyediket is, és epekedve várom, hogy tetszik, mi a véleményetek? Ne hagyjatok elbizonytalanodni, várom a megjegyzéseket!

4. Amazonas és a kávéház

Alice

Rákényszerítettem magam, hogy újra és újra végignézzem azt a borzalmas látomást. Próbáltam minél aprólékosabban kielemezni a látomás minden részletét. A város melyik részén lehet… melyik órában… milyen utca… van macskakő… milyen üzletek, épületek vannak a közelben? Mindig másra fókuszáltam, és egyre több mindent tudtam meg.

Azt már kikövetkeztettem, hogy a város sötétebbik részén lehettek, Brooklynban. Ezt a nő öltözködése árulta el. És kellett lennie a közelben egy színháznak is. Majd az időpontra kezdtem utalást keresni. Sötét volt, de mégis mindent tisztán láttam. A sápatag Hold halvány fénybe burkolt mindent. Még nem volt telihold, de nem sok hiányzott hozzá. Vészjóslóan világította meg a sikátort, mintha ezzel is a veszélyt jelezné előre. Révedésemből felpillantottam az égre… mintha még a látomásban lennék.

- Ma este lesz. Nem fogok időben odaérni, túl sokáig tart- szörnyedtem el, és bámultam a Holdat egy fél pillanatig. A fejem zúgott az erőltetett koncentrálástól, és ha a szívem még dobogott volna, kiugrott volna a helyéről, de nem vesztegethettem tovább az időt. Kerestem az utcán egy útbaigazító várostérképet, és memorizáltam merre kell mennem. Pont a város túlsó részén voltam, ahhoz képest ahova mennem kellett volna. Végignéztem a térképet, és fél perc alatt megtaláltam a legrövidebb útvonalat, ami az egyetlen megjelölt színházhoz vezetett.

Már előre láttam, hogy suhanok, de a Jasperes látomás nem változott…

Mindeközben küzdöttem a belülről mardosó kétségek, és a bizonytalanság ellen. Agyamban csak úgy peregtek a képek és a gondolatok.

- Oda fogok érni időben? Meg tudom fékezni? – de mélyen, valahol legbelül már tudtam a választ. Nem láttam ott magam… és nem láttam, hogy változott volna bármi is. Mindennek ellenére képtelen lettem volna egyhelyben maradni és várni mi fog történni. Még mindig jobb mindent megpróbálni és szembenézni a sikertelenséggel, mint nem tenni semmit, és azon rágódni egész hátralévő (azt hiszem létemen keresztül), hogy mi lett volna ha, akkor bátrabb vagyok, és meg merem próbálni a lehetetlent.

Szaladtam, szinte már repültem a házak között. A fejemben most is pontosan láttam az utcák számait sorban, mintha előttem lettek volna papíron. Az utcák sötétek és kihaltak voltak, nem láttam egy lelket sem. Odaértem a színház oldalához. Mélyen a levegőbe szimatoltam. És megcsapta az orrom az a kesernyés, fémes szag, amit ezer közül is felismertem volna. Nem akartam látni. Nem akartam tudomásul venni azt, ami valószínűleg már bekövetkezett.

Lassan lépkedtem a szagok irányába melyek egyre erősebbek lettek. Fűszeres, virágillat keveredett a vér fémes, kesernyés szagával. Megálltam. Kábán meredtem a velem szemben levő hirdetőoszlopra, amit olyan jól ismertem már a látomásomból. A plakáton egy vörös ruhás nő húzta fel szoknyája szélét, incselkedve a vele szemben bámészkodó nézőre. Mély levegőt vettem, majd abbahagytam a légzést, hogy ne essek még nagyobb kísértésbe, és ne érezzem a vér illatát.

Most már biztosan tudtam, hogy elkéstem. Ez az a hely. És nem tudtam megakadályozni. A lábam gondolkodás nélkül vitt előre. Jobbot a bal után. A gyomrom összeszorult a rettegéstől. Látnom kellett a saját szememmel is, mert addig nem voltam képes elfogadnia a tényt. Befordultam és szembetaláltam magam a látomásból már megismert jelenettel. A lány ott ült a földön, karjai élettelenül feküdtek mellette, kabátja rendezetlenül takarta felsőtestét. Mintha csak aludna. Fehér, halvány arcbőrét szépen keretezte fekete, feltűzött haja. Fedetlen nyakán egy rózsaszín, félhold alakú sebhely jelezte a harapást, és adott bizonyosságot számomra, hogy Jasper tényleg itt járt.

Megint kérdések záporoztak a fejemben – Ki lehetett ő? Tartozott valakihez? Vajon fontos volt valakinek? Fogják majd keresni, vagy a névtelenség és a feledés homályába vész, mint előtte már oly sokan?

A fejem zsongott és nem bírtam elviselni a látványt. Túl sok érzelem gyűlt fel bennem és éreztem, nem sokáig tudom tartani magam. A szomjam kezdett elhatalmasodni rajtam, kapart a torkom, és nem engedhettem meg, hogy én is hasonló szörnyűséget kövessek el. Visszatartottam a lélegzetemet, majd kihátráltam a sikátorból, és komótos léptekkel indultam el a város széle felé. Az agyam valamilyen hátsó zugában érzékeltem, hogy elhagyom a várost, és távolodva mélyeket sóhajtottam a párás, hűs levegőből, hogy kitisztítsam orromat. Bár nem volt szükségem levegőre, úgy éreztem mintha minden egyes szippantással tisztulna tüdőm. A szomjam már nem kínzott annyira, de a fájdalmas jelenet minden mozzanatával együtt örökre elmémbe égett.

Még egy illatot éreztem a nő körül terjengő szagok között. Egy édeskés, mámorító, bódító egyveleget, mely ott terjengett a lány körül. Jasper édes illata. Csak az övé lehetett, nem tartozhatott senki máshoz. Olyan volt, mintha egy régi emlékem jutott volna eszembe. Valami a régi életemből, mintha mindig is ismertem volna. Anélkül kötődtem hozzá, hogy egyáltalán találkoztunk volna.

Jasper az erdőben sétált. Mellette egy magas fekete hajú széles vállú fehér bőrű vámpír lépdelt. Magasan járt a Hold és megvilágította kettőjük arcát.

- Olyan sokáig tudtam tartani magam. Miért pont most? – Fakadt ki Jasper csendesen a mellette ballagónak. - Az a lány nem érdemelte meg, akár mennyire erkölcstelen volt is. És tudod mi a legrosszabb, Peter? Mindvégig nem éreztem bűntudatot, csak mikor megéreztem a lányból felém áradó félelmet, rettegést és fájdalmat. Képtelen vagyok még egyszer elviselni, felemésztenek az érzések. Néha úgy érzem, szétszakadok, annyira gyötör a bűntudat. Ilyenkor látom az arcukat és megint érzem a fájdalmukat, a dühüket.

-Habár, tudod, mi nem érezhetjük, amit te, és nem valljuk a nézeteidet, de támogatunk, és ha bármit tehetünk érted, csak szólj – fordult Peter Jasper felé, bíztató arckifejezéssel.

- Köszönöm, barátom. Csak annyit kérnék, hadd maradhassak veletek egy ideig, nem bírom már az egyedüllétet. Ha egyedül vagyok, csak a múlton merengek, és ebbe egyhamar beleőrülök. De távol kell lennem az emberektől és talán a ti közelségetek segít megőrizni az épelméjűségemet - Jasper lehajtott fejjel, maga elé meredve lépdelt tovább.

- Ohh, értem, maradj, ameddig csak kedved tartja. Az Amazonas elrejt minket, és biztos Charlotte-nak sem lesz ellenére, ha csatlakozol hozzánk. Mindig szeretett a közeledben lenni

- mosolyodott el Peter megveregetve Jasper vállát.

- Igen, mert régen nyugalmat árasztottam, de most csak fájdalom van bennem és kínzó bűntudat. Üres lettem. És nem tudom meglelem - e a békém valaha?

Visszatértem a látomásból és leültem egy tölgyfa mellé átgondolni a látottakat. Jasper a barátaihoz megy. Az Amazonasba. Jó érzéssel töltött el, hogy vannak barátai, nincs egyedül és nem magában szenved valahol. De majd belesajdult a szívem, ha arra gondoltam, mit élhet most át. Még a látványa is fájdalmat okozott, és annyira szerettem volna ott lenni mellette és átölelni. Tudatni vele, hogy ott vagyok és elfogadom minden feltétel nélkül. Akármit is tett, mindig is szeretni fogom, és csak remélhetem, hogy ő is elfogad majd engem egyszer, ha találkozunk, minden furcsaságom ellenére.

Majd eszembe jutott egy mondata: „csak mikor megéreztem a lányból felém áradó félelmet, rettegést és fájdalmat.” Jasper megérző, és érzékeli az emberek hangulatát, érzelmeit. Elképzeltem, mennyit szenvedhetett e miatt a képessége miatt és eldöntöttem, hogy ha módom lesz rá, mindig megnevettetem, és felvidítom. Soha többé nem érezhet szomorúságot a közelemben. Az ő boldogsága és segítése lesz létem célja. Mellette nagyon örültem az új felfedezésemnek, hogy nem csak én vagyok az egyedüli csodabogár. Tudni, hogy ő is különleges… ez megnyugtató volt.

De nem lehetek türelmetlen. Megtanultam, hogy amíg nem látom előre, nem fogunk találkozni, és várnom kell. Nem tudom mennyit, de várnom kell. És várnék rá egy örökkévalóságot is, ha szükséges.

Addig le kellett foglalnom magam, ha nem akartam én is beleőrülni a várakozásba. Tanulnom kell. Meg akartam mindent ismerni a világból, hogy később csak a vele töltött időre koncentrálhassak. Méltó társa és nevelt, művelt ember akartam lenni az oldalán, aki jártas a modern világ dolgaiban.

Felpattantam a földről és futva elindultam abba az irányba, ahol az őzeket éreztem.

- A vadászat majd segít lecsillapodnom, és utána megkeresem a gyárépületet, ahol megtanulhatok ruhát készíteni. – ezzel a gondolattal eredtem az őz nyomába.

Jasper

Körülöttem kitört fák szilánkjai hevertek mindenütt. Miután az erdőbe menekültem, erőből kicsavartam az első fát, ami az utamba került. A gyökerek recsegve engedelmeskedtek, majd a kiemelt fát erősen egy másikhoz hajítottam. Majd a következőt és a mellette levőt. Az önmagam iránt érzett harag fűtött, majd dühé alakult át. Hogyan lehetséges, hogy olyan szörnyeteg, mint én, létezhet?

Hogy csillapítsam a bennem tomboló dühöt, azt pusztítottam, amit magam körül találtam. Egyiket a másik után, míg csak nem álltam egy hatalmas fatörmelékből álló rakás közepén, a körülöttem lévő terület pedig be volt borítva ágakkal, levelekkel, törzskéreggel, és gyökerekkel.

Megijedtem, a földre rogytam, fejemet a kezeimbe temettem. Végignéztem a pusztítást, amit végeztem és éreztem, hogy valami megváltozott bennem. A mai este nem fordulhat elő még egyszer. Meg kell változnom magam és az emberek védelme miatt is. El kell szigetelődnöm, olyan messzire amennyire csak tudok. Döntöttem.

Majd bevillant Peter és Charlotte arca. A hála, amit akkor éreztek irántam, mikor megszöktettem őket Maria táborából, újra megnyugtatott, melegített, reménnyel töltött el. Tehát mégis volt valami apró értelme létemnek. Ezekbe az emlékekbe kell kapaszkodnom. Meg kell próbálnom felfedezni azt a kevés jót, ami létemhez köthető. Nem akartam a tettemen gondolkodni. El akartam űzni a bűntudatot, ami belülről mardosott, és tudtam, soha nem fog elmúlni, csak megtanulhatok együtt élni vele. Emlékeznem kell majd rá, hogy ez mégegyszer már ne fordulhasson elő.

Nem tudom meddig térdeltem ott magamban, de a Nap már felkelt, és ahogy gyenge sugarai áttörtek a felhőfoszlányokon, úgy éreztem számomra is megcsillan a remény egy halvány szikrája. Eldöntöttem mit teszek. Megkeresem Peteréket. Nem mehettem emberek közé, de egyedül sem akartam lenni, és ők ismertek, és tudtam, hogy szívesen látnának. Legutoljára az Amazonas felé tartottak mikor találkoztunk, így ott keresem őket először. Hátha a kutatás eltereli a gondolataimat.

- A futás és az úszás jót fog tenni. –gondoltam. Úgy érzem közben, mintha repülnék. Azt is szerettem, ahogy futás közben a hajamba kapott a szél. Az erdők sűrűjében sebesen haladtam a legközelebbi tengerpart felé. A Nap már leszállt mire lábam a vízbe tettem.

Úszás közben a langyos, kellemes víz mintha simogatta volna a bőrömet. A fehér, hullámos habok vidáman fodrozódtak körülöttem. Bár nem moshatták le a bűneimet, azokkal örök létemben együtt kell élnem, de apró felüdülést jelentett a lelkemnek.

Két hét alatt találtam rájuk az őserdő közepén, és azt mondták, addig maradhatok, amíg kedvem tartja. Bár ők még mindig embervérrel táplálkoztak, csak nagyon ritkán vadásztak és messzire mentek a búvóhelyünktől. Persze, ők nem érezhették, amit én éreztem, és nem is igazán értették indokaimat, de elfogadták a döntésemet, és mindent megtettek, hogy támogassanak. Tudták mi mindent köszönhetnek nekem azzal, hogy akkor nem öltem meg Charlotte-ot Maria parancsára.

Megnyugtató volt a közelükben lenni. Sugárzott belőlük a boldogság és az egymás iránti szenvedélyes szerelem. Sokat nevettek, viccelődtek, és próbáltak engem is bevenni a versenyekbe, játékokba. Mivel szilárdan eldöntöttem, nem bántok soha többé embert, az Amazonasban élő nagyvadakra vadásztam, és ez bár soha nem érhet fel az emberi vér ízével, csak ezt a kompromisszumot voltam hajlandó elviselni.

Alice

5 év telt el. A körülöttem levő világ lassú változásba kezdett. Az emberi világ a háború után lábadozott. Mindenhol éhínség, szegénység, fájdalom maradt a háború után. A lovas kocsikat felváltották az autó mobilok, amik gyorsabbak és korszerűbbek voltak négylábú elődeiknél.

Megtanultam, hogy gondoskodjam magamról, ruhát készíteni, varrni, fonni, hímezni. Éjszakánként a szabad estéimet könyvtárban töltöttem (valahogy mindig megtaláltam a nyitott ablakot!). Nappalra a várostól távolabbra eső erdőkbe mentem, vadásztam, szaladtam, fogócskáztam szarvasokkal és őzekkel, a kiélesedett érzékszerveimet teszteltem. Új képességeimet fedeztem fel, és gyakoroltam, hogy meg tudjam védeni magam, ha ellenséges vámpírral találkozom.

És iszonyatosan magányos voltam. Alig volt látomásom Jasperről az elmúlt 5 év alatt. Csak foszlányokat láttam, még mindig az Amazonasban volt. De, ezen kívül, semmi egyebet nem tudtam meg róla. Hogy –hogy érzi magát? Le tudja –e győzni a kísértést? Mi történt eddig vele? Milyen volt a régi élete? Mindent tudni akartam róla. De leginkább ezt a két dolgot: Meddig akar ott maradni, és legfőképpen, hogy mikor találkozunk?

Egyedül voltam, mert nem barátkozhattam senkivel. Habár a szomjam már nem hátráltatott, és a szemem színe aranybarnává változott az első év után, és már elég könnyen elviseltem az emberek közelségét is, de egy idő után feltűnne nekik, hogy nem változom, és akkor el kellene mennem. Ezen felül ma már nem is nagyon mernek a közelembe jönni, és aki érzékeli, hogy nem közülük való vagyok, megtartja a három lépés távolságot.

Így hát csak abban reménykedhettem, hogy mihamarabb találkozni fogok az én harcosommal.

Alkonyodott, és bementem a városba a már előre látott kikapcsolódás reményében, (lóverseny, és az első sorból nézhetem). De a sikátorban elhaladva a szemem elhomályosodott…

Egy kis izgő-mozgó fekete hajú leány ült magában az ajtóval szembeni pultnál. Csészéjében rózsaszínű teát kavargatott. Lábai idegesen kalimpáltak a levegőben a földtől három centire. A helyiség egy kellemes hangulatú kis kávézó volt, meleg beltéri megvilágítással. A leány úgy tűnt, mintha várna valamire… vagy valakire.

Ahogy a csapzott, mézszőke hajú vámpír belépett, egyből összetalálkozott pillantásuk, és az idegen vámpír sötét szemei nem eresztették a leány boldogságban és reményben úszó szemeit. A leány leugrott a székről, mielőtt túlságosan is magukra vonták volna a figyelmet, és odaszaladt a meghökkent és kissé tartózkodó vámpírférfihoz.

- Nagyon megvárakoztattál! – Mondta vidáman a férfi szemébe egy csábos mosoly keretében.

Jasper felé nyújtotta kecses, fehér kezét, majd némi hezitálás után, Jasper megfogta, és kezet csókolt a kis mosolygós szépségnek.

- Nagyon sajnálom, Hölgyem! – ennyi jött ki a torkán, alig suttogva, de én így is tökéletesen hallottam. Erősen megszorítottam kezét, biztatva, hogy nem baj, majd elindultam az ajtó felé és magammal húztam őt is, ki a zuhogó esőbe.

- Gyere, menjünk innen! – és az ajtón kívül, kéz a kézben sétáltunk, mit sem törődve a körülöttünk levő világgal.

- Ismerek egy csendes, száraz helyet, ahol beszélgethetünk.

Örömömben megkapaszkodtam a ház falában, ahogy visszatértem a látomásból.

- Végre, láttalak, Jasper, és hamarosan találkozunk!