Utazás a boldogságba - 11. fejezet

Sziasztok!

Bocsánat, látom lassan ráállunk a havi egyszeri fejezetre, és sajnos ez az Én hibám, de igyekszem ezt most felgyorsítani. Nem sok fejezetet tervezek már a végéig, mivel elvileg a történetet sem terveztem a végtelenségig húzni, majd meglátom mennyi kedvem és ihletem lesz. Most viszont iskolakezdésnek itt a következő.
Bár még nem tudta a bétám kijavítani (esetleges hibákért elnézést kérek!!!), én már szeretném feltenni, mert nem akarlak benneteket elveszíteni, és azt hiszem érdemes lesz várni a folytatását, aminek már a fele készen is van.:-)

De még mindig nagyon kevesen írtok visszajelzést, és így fogalmam sincs, hogy amit írok az rossz vagy jó, vagy kinek, hogy tetszik. Egyszóval kommenteket kérek, ne bátortalanítsatok el és nem húzom most sokáig a folytatást.:-) ....

11. Élvezetes csapda

Alice

Rohantunk, mint akit üldöznek. A fákat kerülgettem jobbra, balra, mintha szlalomoznék, egyre gyorsítva a tempómon. Hallottam, hogy ő is ott fut párhuzamosan velem a másik oldalon, de nem gyorsított. Csak figyelt és követett, nem hagyott magamra, de nem is akart megelőzni.

Abban a pillanatban, ahogy megéreztük a két őz szagát az ösztöneink vezettek. A levelek apró zörgésére a két állat felénk fordította fejét, és őrült vágtába kezdtek az életükért. Jasper rám nézett mélyen ülő szemeivel, amelyek szinte már mosolyogtak, és elindult az állatok után majd elkanyarodott jobbra. Én is utána szaladtam, de az ellenkező irányba.

Habár tudtam, hogy ő szomjasabb, azt is láttam előre, hogy felajánlaná nekem őket, bármennyire is szeretné magának. Én is majd egy hete vadásztam, de ő még mindig nagyobb mennyiségben és sűrűbben kívánta a vért, mint én. Én kevésbé igényeltem és most úgy éreztem, kicsit talán gondoskodhatom róla. Próbált alkalmazkodni az én életmódomhoz és szokásaimhoz, de a karikák már sötétedtek szemei alatt és aggasztott, hogy esetleg legyengülhet. Az én erős vadászom. Tudtam, önként nem menne bele, hogy neki adjam a prédát, ügyesen kellett átengednem neki. Így versenyt ajánlottam. Reményeim szerint egy olyan versenyt, amit nem fog visszautasítani.

- Jazz, volna kedved egy versenyhez? – kérdeztem a látomás után, pár perccel azelőtt, hogy az őzek feltűnnének.

- És melyikünk fog nyerni, mert feltételezem, már ezt is tudod. – majd felkuncogott hamiskásan. – Így nem ér veled játszani.

- Esküszöm, most nem láttam a végkimenetelt, csak a versenyt, ahogy szaladunk vadászat közben. És bár nem hiszem, hogy le tudsz győzni, de kíváncsi vagyok a győztesre.

- Még hogy, nem tudnálak legyőzni. Voltak idők, mikor egy egész vámpírhadsereggel álltam szemben és mégis minden csatából győztesen kerültem ki. – láttam, régi, katonás büszkeségét visszatérni, vállait kihúzta, felemelkedett és megjelent egykori, délceg tartása, és modora. Tehát jó úton járok. Sikerült felébresztenem az alvó oroszlánt. Vissza kellett fognom magam, hogy ne ránduljon meg szám sarka a nevetéstől. Annyira férfias, büszke és oly könnyen irányítható…

- Rendben, akkor lássuk. Két őz fog megjelenni mindjárt, és mi kergetjük őket. De, a fő szabály, hogy nem támadhatunk nyíltan. Be kell őket cserkészni, de nem együtt, és aki hamarabb megérinti őket, azé a zsákmány. – oldalra billentette fejét és szemeivel fürkészően végig pásztázott.

- És hol itt a csapda, mert érzem, hogy rosszban sántikálsz. Izgatott vagy. És különben is, mi a biztosíték arra, hogy nem használod a képességed?

- Az adott szavam. És a te harcképzettséged. Szóval, mit mondasz? Már csak fél perc.

- Rendben, benne vagyok. De, küzdj rendesen és adj bele mindent. Ne engedd át önként.

Körülbelül negyed órája üldöztük már őket. Jasper az ellenkező irányba szaladt és eltűnt a közelemből pár perce. Úgy tűnt, fárasztani akarta őket. Rendben van, akkor szaladjunk. Én közben szlalomban haladtam, hogy lassítsam tempóm, de nem maradtam le látványosan, nehogy túl feltűnő legyen. Nem tudtam meddig bírja még a kísértést, de reménykedtem benne, hogy győz felette a férfiúi hiúság, és a szomjúság és szeretné megnyerni a versenyt. Számomra most sokkal fontosabb volt, hogy egészségesebbnek lássam, én még tudtam várni.

Lassítottam és láttam, hogy az őzek egy kis napsütötte erdei tisztáson megálltak. Elfáradtak, és már nem érzékelték olyan hamar a veszélyt. Majd megláttam Jaspert a tisztás másik oldalán, velem szemben. Ő is egy fa mögött lapult, és az őzeket figyelte. Tehát előre futott és körbeszaladta őket. De a tervem már kész volt. Csak egy kis testrészemet teszem ki a napfényre, és a csillogástól megrémülve, az őzek egyenesen Jasper karjaiba futnak. Reméltem, hogy tervem nem tűnt túl átlátszónak, és Jasper a képzetlen vadászatomnak tulajdonítja a hibát. De majd óvatos leszek.

Egymás szemébe néztünk, majd egy apró mozdulattal, megfogtam az előttem levő fa törzsét, és kezemet arra a kis részre húztam, ahol a napsugár elérte a fakérget.

Jasper

Idegesített, hogy nem tudom, mit tervez. Ő előre látta, míg én nem értettem, miért olyan fontos ez neki. Hiánya szinte belém mart, nem akartam távol lenni tőle, még a leg minimálisabb időre sem. Éreztem, hogy izgatott volt, mint mindig egy –egy látomás után, és forgatott valamit a kis csábos fejében, de rosszat sejtettem. Bár nem mellette haladtam, követtem a távolból légvonalban, figyeltem merre halad, mit csinál. Csak játékosan, a fákat kerülgetve szaladt az őzek nyomban, nem gyorsítva tempóján. Kis hamis. Tehát nem is játszik rendesen… vagy ki tudja, lehet ez a csapda? Úgy döntöttem, akkor én sem leszek tisztességes játékos, és nem ugrok be a csapdába.

Bármennyire nehéz volt is, elfordítottam róla tekintetem és az ellenkező irányba futottam egyre gyorsabban, megkerülve a prédát. Az őzek jóval előttünk voltak, még mindig éreztem orromban a csábító illatot, mely egyre erősebben hívogatta száraz, égető torkom. Hogy eléjük kerüljek egy gyors kört írtam le, megkerülve a tisztást, ahol az őzek megpihentek. Egy fa mögé rejtőzve vártam, hogy Alice velem szemben felbukkanjon.

Még mindig nem igazán értettem, mi értelme játékunknak, hiszen előre láthatta, hogy én előbb ideérek, ha ő hagyja magát. Miért hagyná a prédát nekem, ha ő is elveheti? – eszembe jutott. Nekem akarta hagyni őket, és tudta, hogy nem fogadnám el ajándékból, vagy legalábbis, nem anélkül, hogy ő még szomjazik. Kiismert, egy hét alatt, és jobban fel tudja használni csáberejét, és képességét, mint az gondoltam volna. De majd most meglepem. Lássuk, mit tesz akkor, ha a rab vadássza le a vadászt. Mert én az ő rabja voltam.

Egy pár perccel később Alice bohókás sötét haja is megjelent a rét ellentétes oldalán. Nem mozdult csak a szemeivel az enyémet keresve, találkozott pillantásunk és apró, kis kezét a fatörzs napfényes oldalára csúsztatta. Felém tereli őket. Kivártam az utolsó pillanatig, és csak akkor döntöttem el. Ahogy az őzek elindultak, én is elillantam rejtekemből.

Alice

Jasper eltűnt, de az őzek sértetlenül elszaladtak. Hirtelen két erős kar fonódott derekam köré, és magához szorított. Mellkasát hátamhoz préselve még levegőt venni is elfelejtettem. Bár tartottam haragjától, a béke teljes nyugalma árasztott el, melegség és forró szeretet. Kezeimet az övére tettem.

- Akkor ezek szerint nem sikerült a tervem. Ügyes voltál, nem láttalak előre.

- Te tanítottál. És most a készítő esett csapdába. Kedves gesztus, de nem játszottál rendesen. Most mihez kezdjek veled? - éreztem, hogy arcát a nyakamhoz fúrja, és mély levegőt vesz.

- Nem vagy már szomjas? Az előbbre való. – kérdeztem, megpróbálva elterelni a figyelmét.

- Most inkább egészen másra vágyom – hangja mély, rekedtes, szinte morgás. Besötétedett szemében egészen harcias tűz lobogott, ahogy maga felé fordított. Már nem az a félénk férfi, aki alig mer hozzám érni. Karja erőtől duzzad, arcán a letagadhatatlan vágyakozás. Nem lehetett félreérteni mire gondol.

Sokszor elképzeltem álmatlan éjszakáimon a látomások óta, milyen lesz vele együtt lenni úgy. De Ő eddig nem közeledett nyíltan és én nem erőltettem. Időt akartam neki hagyni, hogy megszokja a közelségem. Bár tudtam, hogy volt egy másik nő az életében, én még soha nem voltam férfival előtte. Semmilyen tapasztalatom nem volt e téren, és rettegtem tőle, mi lesz, ha ügyetlen vagy esetlen leszek. Mi lesz, ha nem tudok neki örömet szerezni, tele voltam kétségekkel és ezt ő is rögtön megérezte.

Arcáról eltűnt a kaján és csábító mosoly, és aggódóan nézett rám.

- Ne félj, az előbb csak vicceltem, nem kell erőltetnünk semmit, ha téged ez megrémiszt. Nem kell félned tőlem, soha nem bántanálak, vagy érnék hozzád akaratod ellenére – arca hirtelen olyan bűnbánó lett, hogy majd belefacsarodott a szívem.

- Nem erről van szó. – mondtam lesütött szemekkel. – Pont az ellenkezője, nagyon is szeretném…- de az utolsó szavak benn akadtak.

- De? – kérdezte idegesen. Nagy levegőt véve, gyorsan elhadartam.

- De én előtted még soha, …senkivel nem voltam és … félek, hogy csalódást okoznék.

Égető meleg bizsergette végig minden porcikámat a keze nyomán, és tovább terjedt testem minden részébe. Éreztem, hogy kapkodom a levegőt. Kezével az állam alá nyúlt és felemelte, hogy farkasszemet nézhessek vele. Tekintete csupa szerelem és vágyakozás.

- Ezt érzem, ha a közeledben vagyok. Már a puszta jelenléted is megrészegít és boldoggá tesz. Semmivel nem tehetnél boldogtalanabbá attól, mint hogy nem vagy a közelemben. Te nem tudsz csalódást okozni számomra, mert már a létezésed is egy csoda. – belenéztem a szemeibe, és tudtam komolyan gondolja, mindazt, amit most mondott. Közbe akartam vágni, de nem hagyta, ajkaimra téve ujját.

- Szeretném, ha tisztában lennél vele hogy érzek, és nem lennének kétségeid. Attól a naptól fogva, hogy megláttalak a kávézóban, értelmet nyert az életem. Olyan voltál, mint a Nap, amely beragyogja a kopár földet. Meleg és perzselő, mégis tiszta és fényes. A nevetés árad belőled, és ez megnyugtat, ha a közeledben vagyok. És érzem, milyen erősen kötődsz hozzám. Számomra ismeretlen ennyi vidámság és öröm és csak nagyon nehezen tudom kimutatni, én hogyan érzek irántad. De biztos vagyok az érzéseimben, és azt akarom, hogy te is tudd, megbízhatsz bennem. Ha egy életet kellett várnom arra, hogy megtaláljalak, képes leszek megvárni, míg teljesen rám bízod magad.

A szemeim szúrtak és szipogtam, még soha, senki, nem mondott nekem ennyi szépet, de nem tudtam sírni. És válaszolni sem, csak a mellkasához hajtottam a fejem és szorosan magamhoz öleltem. Meghatottságomon át hallottam, ahogy halkan kifújja a levegőt és éreztem, hogy elmosolyodik.

- Tudom, hogy nincs számomra biztonságosabb hely a karjaidnál. Szoríts erősen és nem félek majd semmitől.

- Biztos vagy benne? Nem akarlak kényszeríte… - bólintottam, miközben most én tettem szájára az ujjam, hogy elhallgatassam.

- Tudom, hogy vigyázol rám.

Derekamat elengedve kezei közé fogta arcomat. Mutató ujjával óvatosan megsimmította arcom ívét, majd ujjával megérintette ajkamat.

- Olyan, mint a selyem. – elmosolyodtam. Én is megérintettem alsó ajkát, egy mély sóhajt kiváltva belőle.

Lassan közelített arcomhoz, időt hagyva, ha meggondolnám magam. Eszem ágában sem volt gondolkodni. Nem akartam előre látni, érezni akartam.

Édes ajkának érintése maga volt a Mennyország. Leheletfinoman ért hozzám, de én többet akartam. Láthatatlan tűz égette testem, mely csak megsokszorozódott kezének érintése alatt. Mohón kaptam szája után, és elmélyítettem érzéki csókunkat. Ez más volt, mint az eddigi csókjaink. Sokkal bujább, erotikusabb.

Percekig csak csókoltuk egymást. Én tarkóját magamhoz húzva, szorosabbra fontam ölelésünket, beletúrva hajába, míg ő lassan egy fáig hátrált velünk.

- Nem a legromantikusabb hely erre, azt hiszem. Ne menjünk vissza a szobába? – udvarias akart lenni, de vágyakozó tekintete elárulta érzéseit.

- Nem hiszem, hogy eljutnánk odáig. És nem tudom, hogy a bútorok kibírnák e mindezt, ismerve az erőnket – nevettem rá kacéran.

Csókjait éreztem mindenhol….