Könyvajánló: Jennifer Niven: Veled ​minden hely ragyogó

A könyv adatlapja: 

Kiadója: Maxim
Sorozat: Dream válogatás
Kiadási év: 2015
Oldalszám: 430. old.
Folytatásos: nem
Fordította: Kocsis Anikó

Eredeti címe: All the Bright Places

Gondolataim a könyvről:

Milyen lehet egy bipoláris személyiségzavar? Ha rengeteg problémád és kétséged van, de senkivel nem tudod megbeszélni? Ha már csak egy gondolat jár a fejedben, e köré építed a gondolataidat, és nem tud belőle senki kirángatni?

Finch és Violet az óratoronynál találkoznak fent. Hogy ki menti meg a másikat, jó kérdés, de mind a ketten küzdenek a belső démonaikkal. Violet a testvérét gyászolja. A régi életét, a terveit, a közös blogját a nővérével, és hogy nem látja a jövőjét. Bizonyos értelemben ez a problémája Theodore Finchnek is. A környezete nem érti meg, és már nem is fárad vele, hogy elmagyarázza, ő hogyan látja a dolgokat.

Érdekes volt, hogyan tartják nyilván az idő múlását. Míg Finch az ébren töltött napokat számolja, addig Violet a kiszabadulásig, a suli végéig ikszeli ki a napokat. A közös iskolai feladat kovácsolja össze őket, ebből pedig elindul egy hihetetlen romantikus kaland. 

Be kell járniuk a környék nevezetességeit, élményeket gyűjtenek, mindezt általában az elején Finch nyomására. Mivel váltott szemszöges, szerencsére mind a kettőjükben végig követhetjük a folyamatokat. Szuper programokat találnak ki, és egymás bajtársai is lesznek közben. De míg Violet kinyílik, addig Finchet egyre inkább emészti a probléma.

"Te vagy a szivárvány összes színe a ragyogó fehérségben."

Szerettem a humorát. Azt a belső iróniát, amivel kezelték mind a ketten a dolgokat. Szerettem a cetliket, mert néha tényleg csak ennyi kell, egy szó, egy gondolat és megszülethet belőle egy dal vagy akár egy blogposzt is. Szerettem a spontaneitást, és hogy bár ez is elég komoly témákat boncolgat, mindezt humorral teszi. Theo karaktere fenomenális, még ha ez a betegségére is vezethető vissza. Sajnos ma is gyakran előfordul, hogy esetleg egy pszichés, sérültebb gyereket félre diagnosztizálnak, vagy csak hiperaktívnak gondolják, holott a felszín alatt nagyon sok minden lapul.

 

Szerettem Kismocskot, én is szeretek vezetni, mikor végre otthon megkapom az autót, megnyugtat. Szerettem a virágos részt, a hitetetlen energiát, a cetliket és a csillagokat. Érdekes a madaras, virágos jelölés, sajnos a végére értelmet is nyer, hogy mit szimbolizálnak.  

"Nagyon rendben van, hogy nem hoztunk semmi emléket magunkkal sehonnan, és hogy nem volt időnk úgy feldolgozni a benyomásainkat, hogy az mások számára is érthető és befogadható legyen. Arra jövök rá, hogy nem az számít, mit hozol el magaddal, hanem, hogy mit hagysz ott magadból."

Megint csak elgondolkoztam azon, hogy ez nem az első ilyen témájú könyv. Nagy baj van, rengeteg és egyre több a mélyen sérült, vagy pszichésen problémás gyerek, és sokszor még ha meg is próbálják kezelni, akkor sem biztos, hogy változás áll be. Ez a könyv is fel akarja hívni a figyelmet. Észrevehették volna. Ha a család nem csak mással van elfoglalva. Vagy a testvérek... vagy az apa családja, vagy a barátok. Ott az apa, bár új családba költözött, még távolról, az emlékével is képes kínozni Finchet. Szerettem, hogy belelátunk Finch üstökös szerű gondolataiba. A kérdéseibe, a cikázó életébe. Hogy bár mégis morbid dolgokkal foglalkozik, félig meddig kívülről átlátja a helyzetet, és iszonyatosan tisztában van a saját bajával, problémájával.

És ott van Violet. Egy családtag elvesztésének traumája, a gyászfeldolgozás sohasem egyszerű, különösen egy magát kereső tininek. Neki pont az a segítség, hogy erőszakkal kirángatják ebből. Tennie és beszélnie kell, az új élmények pedig új célt adnak. Sok módja lehet a gyászfeldolgozásnak, de ha könyvben olvasok róla, szinte mindig a cselekvés, a az új célokba vetett hit, és a beszéd segít. Vagy olykor az emlékezés.

"…Ő volt a legjobb barátom.
– Nekem sohase volt ilyenem. Milyen érzés?
– Nem tudom. Talán az a lényege, hogy önmagadat adhatod előtte, bármilyen is vagy. Megmutathatod a legrosszabb és a legjobb oldaladat. És bármi legyen is, szeret. Összeveszhettek, de ha haragszol is rá, tudod, hogy mindig a barátod marad."

A vége, hát sajnos várható volt, de reménykedtem benne, hogy még tudnak rajta változtatni.Viszont ezzel is azt a mély kétségbeesést sikerült kihangsúlyozni. A katarktikus élmény viszont utána megmaradt. Az sms-ek és az üzenetek mindent vittek, a végén ott már én is küzdöttem a könnyekkel. 

A borítóról:

Bár tökéletesen visszaadja a cetlik hangulatát, nekem valahogy nem az igazi. Ez az eredeti külföldi borító, ezt vette át a Maxim, nekem valahogy mégis hiányzik belőle valami. Ezt találtam Pinteresten, nem tudom, hogy ez csak Fan kiadás, vagy talán német lehet, de imádom, nekem ez sokkal jobban kifejezi a cselekményt, mint a

A szerzőről: 
Utánanéztem Nivennek, ismerősnek tűnt a neve, bár ahogy a Moly-on néztem magyarul más könyve még nem jelent meg, nagyon érdekes írásai vannak. Nem csak YA regényt írt, sőt, a korábbi munkái történelmiek, a második világháború előtt és után is játszódik pár könyve érdekes női sorsokkal. Nők az ötvenes években, pilótaként, szinésznőként, vagy épp túlélőként az Antarktiszon, vagy az Atlanti-óceánon egy hajóban. Nagyon kíváncsi lettem, és remélem, hogy magyarul is olvashatunk még tőle hamarosan.

Olvastam már hasonlót, de az élmény itt is egyedi. Elgondolkoztat, felhívja a figyelmet arra, hogy nagyon sok minden nincs rendben a világunkban. És közben megmutatja azt a csodát, amit két ember tehet egymással, ha szeretnek. Szerettem a cetliket, és a végét, de nagyon.