Utazás a boldogságba -6. fejezet

Elnézést a késlekedésért, de hát .....vizsgaidőszak. Ez van. Remélem mindenkit kárpótol az új fejezet.:-)

És hogy bátorítsatok, itt szenvedéseim közepette, még mindig nagyon örülnék egy-két véleménynek, gondolatnak. És érdekelne mit gondoltok a végéről, mit vártok...Nem is húznám jobban az időt.

Jó olvasást!

6. Csillagok közt

Jasper

Hihetetlen volt. Megint látni azt az erőt, fölényességet és sebességet, ami a lovakból árad. A zajok, paták dobogása miközben a tömeg őrjöng, az állatok illata… annyira más volt ez a világ, már teljesen elhalványult az emléke is bennem. Persze, a vadonban is voltak körülöttünk vadállatok, de így teljesen más volt ezt megint átélni.

Aznap este, mikor elértem a Déli partot, beszöktem egy kis város postahivatalába az ablakon, és megnéztem melyik a várostól legtávolabb eső lóversenypálya, abban reménykedve, hogy csak kisebb tömeg megy el a messzebb levő pályára. Philadelphia mellett, Coatesvilleben találtam is lovardát, épp kellő távolságban. Új reménnyel indultam el, nagyon régóta most először volt célom, vártam valamit, és nem csak a napi rutinnak éltem.

Éjszakára odaértem a pálya mellé. Hál Istennek, lelátók csak az ovális pálya két oldalán helyezkedtek el, a két forduló belenyúlt a kicsi erdőbe. Péntek lévén, bátran remélhettem, hogy hamarosan futamot rendeznek, mert a hét közben dolgozó emberek, csak ekkor értek rá az effajta kikapcsolódásra. Kényelmesen nekidőlve elhelyezkedtem egy fa árnyékában, a célhoz közelebbi fordulóban. Még volt pár óra napfelkeltéig, és az égen terpeszkedő felhők miatt nem láttam a csillagokat.

Mindig kicsit misztikus dolognak tartottam a csillagokat. Csodáltam, hogy régen a tengerészek csak ez alapján az útmutató alapján tájékozódtak. Mikor kisgyerek voltam, ha esténként tiszta volt az ég, apámmal együtt kimentünk a házunk mögötti pajta mellé, és apám megmutatott néhány jellegzetes csillagképet. A Nagymedvére és a Göncölszekérre emlékszem tisztán, emberi emlékeim elhalványultak, de ezt a mai napig nagyon élesen látom magam előtt. Apám mindig csodálattal beszélt a természet szépségeiről,

- Figyelj meg mindent, Jasper. Minden állat és növény beszél hozzánk, és ha figyelünk, észrevehetjük a jeleket. – ez volt a kedvenc szavajárása.

Ezeken merengtem, próbáltam magam elé képzelni a csillagok látványát, és lelkileg is felkészülni a holnapi napra, a lehetőségekre.

Olyan régen nem voltam már igazi emberek társaságában. Mivel az öt évet végig Charlotte és Peter mellett töltöttem, nem volt alkalmam túl sok új élménnyel, benyomással, érzelemmel találkozni. Nem tudtam mit válthat ki belőlem annak a sok embernek a látványa, az érzelmeik.

- Elég erős leszek, tudom majd türtőztetni magam? Mi lesz, ha elárasztanak az érzelmeik, és én nem tudom kordában tartani az enyéimet? – Tele voltam kérdésekkel és nem ismertem a válaszokat, de elég erőt és akaratot éreztem magamban ahhoz, hogy legyőzzem állatias ösztöneimet, ha arra kerül sor. Tökéletes memóriámnak köszönhetően, élénken élt még bennem annak a nőnek az emlékképe. Ezt kellően elrettentőnek éreztem ahhoz, hogy visszatartson, ha elkapna a hév. Majd mindennél jobban erre koncentrálok, és lesz elég erőm továbbállni, ha úgy alakul.

Ugyanúgy, mint akkor éjjel kétféle érzelem munkált bennem. Egyrészről szomjaztam azt a régi világot, ahol még nem kellett éjszaka bujkálnom és menekülnöm a napsugarak elől. Amikor bárkire rámosolyoghattam, anélkül, hogy attól rettegtem volna, észreveszi e milyen a szemem színe. Hiányoztak az esti beszélgetések a harctársaimmal, mikor egy flaska mellett a tűz körül megosztottuk élményeinket a csatáról, az ellenségről, a női csábításról és fortélyokról… Talán már soha, senkivel nem fogok tudni így beszélgetni. Ezek iszonyatosan hiányoztak. Szerettem volna megint átélni valami kicsit ebből az emberi világból. Izgatott voltam és nagyon vártam a másnapot.

Ezzel szemben félelmeim is egyre nőttek. A kétség, hogy megint elbukhatom, és ez valaki életébe kerülhet, elborzasztott. De az új élmények iránti vágyakozásom erősebbnek bizonyult.

A hajnal első sugarai úgy simogatták a bőröm, mint a bársony. Az éjjel nem látott csillogás helyett, másmilyen csillogással fogadott a reggel. Rendezetlen és hiányos öltözetem sok helyen fedetlenül hagyta a testem, ezért karjaim, lábaim, mellkasom és arcom úgy ragyogott mintha ezerszínű kövek vennének körbe mindenhol.

Továbbra is ezt a tulajdonságot kedveltem legjobban vámpírlétem alatt. Azóta, a reggel óta, hogy először tapasztaltam ezt a csodát, megbabonázott, és apró örömmel vártam a napfelkeltéket, melyek, ha megnyugvást nem adhattak, de felvidítottak.

A délelőttöt a fának dőlve töltöttem, kiélveztem a napsütést és megterveztem a délután minden mozzanatát. Dél tájban elmegyek vadászni, így megtéve a szükséges óvintézkedést, hogy még véletlenül se legyek szomjas az emberek közelében.

Bár a szarvas és az őzek nem érhettek fel az őserdei ragadozók ízével, most beértem ennyivel is, és bőségesen táplálkoztam, hogy visszaszorítsam a bennem rejlő fenevadat.

Délután visszamentem a pálya végébe, a fa mellett levő rejtekhelyemre. Az ég felhősödni kezdett, ami nekem pont megfelelt, így nem kellett teljes takarásban végigállnom a futamot.

Az emberek csak olyan három óra körül kezdtek el szállingózni, és lassan betölteni a lelátókat. És akkor elkezdődött:

Az érzések úgy rohamoztak meg, mint hideg tél után az első, meleg napsugarak. Izgalom, remény, vágyakozás, szerelem, sóvárgás… mindenféle érzelem egyszerre árasztott el. Aztán, megpróbáltam elkülöníteni őket, külön választani a pozitív hullámokat és csak ezekre koncentrálni. Elmerültem bennük, átéreztem az örömüket, az izgalmukat, a reményt.

Mivel csak a pozitív dolgokra koncentráltam, ez lekötötte minden figyelmemet, és szomjam teljesen eltompult. Alig vettem észre, hogy elkezdődött a futam.

Az a feszültség, ami hirtelen elszabadult hihetetlen volt. Amint a lovak elkezdtek száguldani a rajtuk ülő zsokékkal, megint úgy éreztem, mint régen. Mintha én száguldanék a lovakkal. Borzongás futott végig a hátamon és izgatottságomat csak fokozta az emberek által közvetített hév és izgalom.

Kezdtek az érzelmek elhatalmasodni felettem, tudtam, nem sokáig fogom bírni, hogy csak egyhelyben álljak. A futam véget ért, óriási üdvrivalgás és kiáltozás közepette. Láttam, hogy egy Sárkány nevű ló nyert, de ez most legkevésbé érdekelt. Majd olyat éreztem, amit eddig még soha.

Hirtelen és mindent elsöprően tört rám, elemi erővel. Senki érzelmeit nem éreztem még ilyen tisztán, ennyire egyértelműen. A melegség, ami az érzéssel érkezett átjárta halott testem minden porcikáját. Ez volt a tiszta, feltétel nélküli, szeretet. És habár nem tudtam megmondani ki az érzés forrása, éreztem, hogy figyel, mintha egy láthatatlan látcsővel belelátna a belsőmbe. Túl sok volt, túl erős. Kaparó szomjam, most mindennél sürgetőbbé vált, bár nem értettem, hogyan lehet ez, amikor délelőtt táplálkoztam.

Mielőtt még felemésztett volna az indulat, egy utolsó pillantást vetettem a pályára és futásnak eredtem be az erdő mélyébe.

Alice

A portás előre ment, mutatva nekem az utat. Fémkarikáján 8 kicsi kulcs zörgött, a kilencedik az én kezemben volt. Gondolom a többit megszokásból tartotta magánál. Megállt egy ajtó előtt, átadtam a kulcsot, majd ő kinyitotta és belökte az ajtót.

A szoba tágas volt, két kicsi ablakkal, ami az utcára néz.. Az ajtóval szemben egy kisebb, fémrácsos elejű kandalló, előtte egy kicsi asztal két székkel és egy dohányzó asztallal. Az ablakokkal szemben szekrény, melyet két ágy fogott közre. A sarokban egy fa ajtó a fürdő felé.

- Nagyon tetszik, köszönöm. –mondtam, rámosolyogtam, tudatva, hogy szeretném, ha távozna. Tudomásul vette, kivette a kulcsot a zárból, majd belülre tette és óvatosan kihátrált a szobából, behúzva maga után az ajtót.

- Nem hittem volna, hogy tényleg ilyen könnyű lesz. Minden olyan egyszerű volt, csak a Portás szemébe néztem, rámosolyogtam és mintha megbabonáztam volna. –

Persze, nyilván az ott hagyott plusz pénz sem elhanyagolható, de én voltam rá ilyen hatással és ez meglepett. Kevés emberrel beszéltem eddig és ez a felismerés, váratlanul ért.

Leültem az ágy szélére és megpihentem egy kicsit. Nem voltam fáradt, de ki akartam élvezni a pillanatot. Izgalmas volt, hogy ez lesz Jasperrel az első közös szobánk, egy kis zug, amit én vettem bérbe, egyedül, nem loptam miatta (ha nem számítjuk, hogy láttam a verseny eredményeit. ), és most van hova „haza térnem”.

Mivel a szoba már megvolt, csak a bárt kellett megtalálnom, és várnom, mikor lép be látomásbéli szerelmem azon az ajtón. Mivel nem kellett aludnom, és ahhoz túl izgatott voltam, hogy a szobában maradjak, úgy döntöttem esti sétára indulok és megkeresem a Red Tulip –ot.

--<::::>--

Az utca már sötét volt, idebent fali lámpák, mint kis gyertyák, világították meg hangulatosan a helyet. Az emberek belevesztek a hosszú cigarettáikból áradó füstfelhőkbe, csendes beszélgetésük, sugdolózásuk, mint egy méhkaptár zsivaja.

Egy hete, mióta megtaláltam a bárt, minden délutánomat és estémet itt töltöttem, várva az alkalmat, vagy csak egy apró, újabb látomást Jasper érkezéséről.

Figyeltem az engem körülvevő embereket. Minél többet ittak az alkoholos nedűkből, annál vidámabbak, közvetlenebbek, hangosabbak lettek. Figyeltem a mozdulataikat.

Ha idegesek, kezeiket tördelik, a hölgyek hosszú hajukat ujjuk köré csavarják, így magukra vonva velük társalgó férfi szempillantásait. Lábaikat csábosan keresztbe vetik, megmutatva a szoknya alól előbújó kecses lábaikat. Nem győztem csodálkozni, a rengeteg fajta mozdulaton, amiket ösztönösen használtak.

Próbáltam mindent a fejembe vésni, megjegyezni, hogy majd később begyakorolhassam és természetesnek hasson tőlem is. Habár egyáltalán nem volt szükségem levegővételre, el kellett sajátítanom és megszoknom a technikát, mert enyhén szólva érdekesnek tűnhettem volna az emberek között, ha nem veszek levegőt mondjuk egy negyed óráig, míg ők percekig is alig bírják ki.

E mellett csak a levegővétel segítségével érzem a körülöttem levő illatokat, szagokat, így praktikus, gyakorlati haszna is van.

Most épp az ablak mellett ültem és bámultam kifelé az egyre sötétedő utcára amikor…

A helyszín még mindig a Red Tulip, és egy fekete hajú, magasabb, vállas férfi közelít az asztalok között, kezében egy tálcát egyensúlyozva.

Elpakolja az üres csészéket, és kérdezgeti a vendégeket, kérnek-e még valamit. Majd egy éles kanyarral az ablak mellett levő hölgyhöz lép, és minden fogát kivillantva vidáman rámosolyog, és megkérdezi:

- A fiatal hölgynek mit hozhatok? – már kezébe készítve a kis jegyzetfüzetet.

- Köszönöm, csak egy csésze gyümölcsteát szeretnék. – felelem egy ugyan olyan vidám mosoly kíséretében. A pincér egy kicsit félős, ám mégis kacér pillantást küld, és ahelyett hogy a pulthoz ballagott volna, még mindig ott áll kicsit toporogva, tálcáját erősen szorítva.

-Már megbocsásson, Kisasszony, a merészségemért, de megkérdezhetem, miért tölti a délutánokat és az estéket itt ücsörögve, magányosan? – arca elvörösödött, miután kipréselte magából a szavakat, és a választ várta.

- Várok valakire. – válaszoltam az eléggé egyértelmű választ, majd figyeltem, ahogy a pincér arca furcsa fintorba torzul. Nem is kérdezett mást, csak meghajolt és elballagott. Ahogy hátat fordított nekem, egy székbe ütközött, és ügyetlenül kikerülve, megbabonázva ballagott tovább. Arcom hamiskás mosolyba fordult, és nem sikerült elrejtenem.

Eric, a pincér már minden nap vidáman mosolyogva köszönt mikor a kávézóba léptem, és most már fel sem tűnik neki különc viselkedésem. Kezdetben mindig egy pohár vizet rendeltem, mert ez eléggé semlegesnek tűnt, majd miután megéreztem a gyümölcstea illatát, nem tudtam neki ellenállni. Igaz, soha egy kortyot sem ittam belőle, de mindig megnyugtatott a pohárból gőzölgő illat.

Láttam a furcsa pillantásokat, amiket felém vetettek és feltehetően nem értették miért rendelek, és mégsem iszok egy kortyot sem soha.

Eric megjelenése, udvarias kérdése, a napi rutinhoz tartozott. Első nap nem akart senki sem az asztalomhoz jönni, de ő bátor volt és úgy vettem észre a napok folyamán, egyre jobban vonzódik hozzám. Néha feltett egy-egy udvarias kérdést, vagy felvetette az időjárást, de semmi más. Ma úgy látszik, összegyűjtötte a bátorságát.

Gondolom, nem értette, hogy várhatok napokon át valakire, akiről nem tudtam mikor érkezik. De ő nem láthatta, nem tudhatta, amit én.

Jasper

Miután elhagytam a fa mögötti rejtekhelyemet, hogy beljebb fussak, kezdtem megnyugodni. Az erőteljes érzés nem tűnt el teljesen, viszont a kaparó érzés a torkomban alábbhagyott. Leültem a fűben és figyeltem a lélegzetvételeimre.

Ki lehetett az? Miért éreztem őt ilyen erősen? Valószínűleg vámpír lehetett. De soha még ehhez foghatót nem éreztem ezelőtt. Meg kellett ismernem. Meg akartam ismerni. De nem ma este. Meg kellett emésztenem mindezt.

::::

Egy hét múlva gyűjtöttem elég bátorságot, hogy bemerészkedjek a városba is. Ha a lóversenyt kibírtam, ahol, sokkal több és intenzívebb érzelem hullámok árasztottak el, akkor egy este a városban nem lehet sokkal nehezebb.

Elővigyázatosságból most is elmentem vadászni, és csak alkonyatkor indultam el, mikor az első csillagok kezdtek kirajzolódni az égen. Szokatlan és furcsa volt megint a városban járni. Egyre több autómobil állt az utak szélén, és már csak néhol lehetett egy két lovas kocsit vagy omnibuszt látni.

Fájt szembesülni a kézzel fogható változásokkal. Próbáltam kisebb utakat választani, hogy minél kevesebb emberrel találkozzak, de nem sikátorokat, hogy mindig legyen elég ember a környéken, így nem csábulhatok el.

Majd a keresésre koncentráltam, figyeltem és elemeztem az érzelmeket körülöttem. Nem is igazán figyeltem, merre sétálok, amikor észrevettem, hogy egy kis kávézó kirakata előtt állok. Nem tudom mi hajtott oda. Lekötöttek az új érzelmek és nem figyeltem a környezetre. Bentről kellemes hangulat áradt és hirtelen megéreztem azt az energiát, erőt, és vágyat, amit a pálya mellett is. Úgy vonzott magához, akár egy óriás mágnes. Elemi erővel tört rám az ösztön, hogy megismerjem az érzelmek tulajdonosát.

Mély levegőt vettem és beléptem a Red Tulip kávézó ajtaján...