Most kezd már karácsonyi hangulatom lenni.
Hihetetlen, hogy lassan már november elején kiteszik a díszeket, a Tesco rádióból karácsonyi dalokat játszanak, és a csapból is a karácsonyi vásárlási láz folyik, Mikulás előtt.
December hatodikán pontosan tizenkét Mikulással találkoztam Szegeden a városban járva – kelve. A villamoson egy kislány, manó sapkában utazott haza az anyukájával, és azt kérdezte, melyik az igazi „pirosruhás”, mert ma annyit láttak, hogy nem tudta eldönteni. Ott vannak az utcasarkon, a boltokban, a könyvtárakban… mindenhol, és szegény kicsi lány, akinek egy igazira lenne szüksége, elveszik a sok között. 
Emlékszem, mikor még a nagynéném öltözött be nekem és a nővéremnek, majd később a húgunknak a nővérem. Énekeltünk, megijedtünk, de nagyon élveztük. Akkor még nem volt minden sarkon egy Mikulás, MÉGIS, a családokban megvolt a hangulata, mert nem vált tömegcikké.
Bár már betöltöttem a 20-at, nálunk még mindig jár a Mikulás, gyümölcsöt és főleg meleg zoknit tesz a csizmákba (ami igen hasznos a mostani mínuszokban.-D), és én ennek is ugyanúgy örülök, mint akkor. Most is azt hiszem, a kevesebb néha több.
December elején nagyon nem volt még ünnepi hangulatom, amiben nagy szerepe van a kicsit túl reklámozott, élvhajhász karácsony körüli forgatagnak. Az igazi karácsonyi hangulat mellé persze kötelező alkotóelem a hó, ami ugye eddig inkább eső formájában jelent meg, nem igazán adva meg a hangulatot. Aztán december 9-én a könyvtáros szakestünkre készülődve szállt meg a kisangyal. Pitének készülő, majd később barackos muffinná váló édességet alkottam, és végig Enya – Winter Come című albumát hallgattam. Majd elkezdett esni a hó. Akkor éreztem először, hogy nem soká karácsony, és tényleg egy kicsit várom is. Mennyei érzés, mikor azért dolgozol, hogy valakinek örömet szerezz vagy segíts. Még ha csak azzal is, hogy megsütsz egy – két süteményt. A gondoskodás, az odafigyelés, de nem az idegességben elkapkodott gyors süti, hogy mindenképpen legyen valami az asztalon, mert muszáj. Rászántam az időt, mert azt akartam jó legyen. Szívből csináltam és ezt értékelték. Az este folyamán elnézve a csoporttársaim nevető arcát, azt hogy együtt nevettünk, meghallgattuk egymás verseit, gitárjátékát, vagy épp egy ékesszóló diafilm előadást, egy hihetetlenül művelt előadótól… ezek többet értek egy pénzen vett, drága karácsonyi ajándéknál, és sokkal értékesebbek némely szempontból. 
A másik ilyen pillanat a barátnőim körében ért, egy péntek esti házi mozizás alkalmával. A lányokat ritkán látom így együtt, amikor összejövünk, sütünk, főzünk, és az asztal fölött jót beszélgetünk, majd filmet nézünk, ameddig a szemünk bírja. Ez évek óta így megy, de az idő elmúltával ezek a pillanatok egyre értékesebbek lesznek ritkaságuk miatt. Az, hogy még 10 év után is ugyanúgy ülünk és nevetünk az asztal körül, ismerjük egymás minden mozdulatát, beszólásait, régi vicces poénokat, barátokat, félelmeket… csodás, és ritka dolog. A forralt bor, és a „ropogósra sült” bolognai tészta mellet beszélgetve körbenéztem rajtuk, és örömmel láttam, hogy még mindig együtt vagyunk, ugyan olyan bolondak, szeleburdik, féltékenyek. Féltünk, mi lesz, ha elballagunk, leérettségizünk, eltávolodunk, és nem lesznek közös témáink. Jó tudni, hogy a világban valahol ott vannak a lelki társaink, ha kell csak egy telefonhívásra, ha szerencsések vagyunk, egy - két utcára. Rájöttem, hogy nem kellenek ajándékok, nem kell külön meglepetés, már az is öröm, ha összejövünk együtt borozgatni, és Harry Pottert nézni, sikoltozva, és egymást kérdezgetve… hogy ne legyünk egyedül. Nem ajándékozzuk meg egymást, mert ajándék az a pár perc is, amit együtt lehetünk. Én annak tekintem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése